Atlasz Trekking 1 - Út a Toubkal csúcsáig
Tíz év után tértem újra vissza Afrikába, ezúttal azonban nem a munkám, hanem öcsém és egy hegymászó ismerősöm, Gábor csalogattak a fekete kontinens nyugati végébe. Tervünk az Atlasz-hegység legmagasabb csúcsának, a Mt Toubkálnak megmászása volt, majd a környező völgyek bejárása, felfedezése.
Nyűgös, négy órás utazás után érkeztünk meg Marrakesh impozáns repterére. Látván a pénzváltók „kínálatát”, inkább kifordultunk az épületből és a következő pillanatban már egy taxissal alkudoztunk. Az egyezkedés tárgya a Marrakeshtől 75km-re lévő Imlil városkájába való lejutás volt, a belvárost is útba ejtve pénzváltás okán. Késő délután volt, nem szerettünk volna időt veszíteni és másnapra hagyni ezt az utat, ezért az 500 Dirham-os (kicsit meredek) ajánlatra kezet nyújtottunk.
Utólag jó üzletnek bizonyult ez az alku, ugyanis kb százezer forintot váltottunk fejenként a város legjobb váltójában, ahová sofőrünk kalauzolt el minket, ezzel 4.500 forintnyi összeget spóroltunk meg a reptéri váltáshoz képest, szóval az Imlil-be vezető fejenkénti ötezer forintos út árát gyakorlatilag meg is spóroltuk. És még a kis hegyi falucskába, későbbi bázisunkra is leértünk kényelmesen egy jó óra alatt.
Marokkóban nincs külön téli és nyári időszámítás. Télen egy, nyáron két óra a különbség a hazai időhöz képest, és ez a kis plusz idő most kapóra is jött nekünk.
Már az odaúton megfigyelhető volt, hogy a vezetési morál pontosan olyan „freestyle” jellegű Marokkóban is, mint mindenfelé, amerre járni szoktam, nem érdemes rá szavakat pazarolni.
Kellemes meglepetés volt számomra, hogy mennyivel zöldebb, változatosabb a táj, mint amire előzőleg gondoltam. Június eleje volt, még nem volt kiégve a növényzet, illetve az elmúlt időszak meglehetősen csapadékos volt, így tényleg impozáns tájakon át vezetett utunk főhadiszállásunkig.
Az 1.700 méter magasan fekvő Imlil „főterén” tett ki minket taxink, ahol természetesen az első ember aki szembejött velünk szállást ajánlott. A napi 100Dh-s ár (1Dh = 29Ft) fejenként megfelelőnek tűnt, ezért a következő pillanatban már a szállodai szobánkban pihengettünk.
A szállás miatt aggódni nem kell az ide tévedőknek. Ha nem az első, akkor a második arrajáró fogja elrángatni, hogy megmutassa kiadó szobáit. A wifi-re és a melegvízre érdemes rákérdezni. Előbbi néhány helyen akad, utóbbira pedig bár igenlő válasz érkezik, de megfigyelésem szerint a valóság mást mutat. Keserű tapasztalat: Ha nem vagyunk megszállot muzulmán hívők, akkor ha lehet, a mecsettől távolabbi lehetőségeket keressünk, mivel a folyamatos imára hívás (még hajnali 2 után is) nagyon meg tudja nehezíteni, hogy kellőképp kipihenjük magunkat. Mi épp Ramadán idején érkeztünk, de ez különösebb fennakadást nem eredményezett itt a hegyekben.
Másnap reggel a szomszédos szálloda éttermi részébe ültünk ki reggelizni, ami errefelé rengeteg pékárút jelent lekvárral, mézzel, vajjal és kimondottan finom mogyorókrémmel. Innivalóként egészen kiváló mentateát szolgálnak fel. A kalóriabomba után nekiindultunk tervezett utunknak full felszereléssel, ami esetemben egy kb 15 kilogrammos pakkot takart. A terv a Toubkal csúcsa alatti menedékház volt, amihez nagyjából 14 kilométert és 1.500 méter szintet kellett leküzdenünk.
Még a települést sem hagytuk el, máris olyan gyönyörű helyeken jártunk, hogy tíz méterenként kerültek elő a fényképezőgépek. Minden érdekes volt, szép és zöld. Egyedül a helyiek nem szeretik a fotózást, nagyon meg tudnak haragudni érte, úgyhogy leginkább a tájra szorítkoztunk.
A felfelé vezető út Aroumd települése után nagyjából konzisztensen emelkedik. Néha jobban, néha kevésbé, de nagyjából egyenletesen haladunk felfelé. Út közben kisebb bódék találhatóak, ahol vételezhetünk némi frissítőt. A frissen facsart narancslé mindenhol az alapkínálat része, mi rendszeresen hódoltunk is a valóban száz százalékos ital csábításának. El is kél, hiszen azért elég meleg van errefelé így júniusban, na meg néha megállni és letenni a nagy táskát is kész megkönnyebbülés.
Többször is beültünk ezekbe az út menti büfészerűségekbe, ahol megpihenve, a hűs nedűt kortyolva és a bámulatos tájat szemlélve többször is feltettük magunknak a költői kérdést: "Hát élet az ilyen?" :D
Sietni felesleges, ugyanis kb 5-6 óra alatt így is fel lehet érni a menedékházig, érdemes inkább kiélvezni a táj szépségét és különlegességét. Érdemes az élővilágot is megfigyelni. Nekem külön tetszett a sokféle-fajta fa, ami megél errefelé.
Felfelé menet turistával alig találkoztunk. Helyiek járkáltak föl-le lovakkal, öszvérekkel, szamarakkal a hegyen. A Mizane-völgyben fekvő Imlilt elhagyva már semmiféle motoros eszköznek nincs helye út híján, így napokig nem hallottunk erre autózúgást, így természetesen a benzingőz „illatát sem élvezhettük”. Nyugalom volt és csend.
Ahogy egyre feljebb értünk a szél egyre hűvösebben kezdett fújdogálni, megjelentek az első hófoszlányok is, melyek különösen pikánsá tették az afrikai tájat. Dél elmúltával pedig már a felhők is kezdtek a háttérben gyülekezni. Előkerültek a melegebb ruhadarabok is lassan.
Idővel a táj is átalakult természetesen. Szépen, lassan, a magasság növekedésével együtt eltűntek a fák és leginkább a sziklák és kövek uralták a táj képét.
A menedékházhoz felérve féláron használhattuk ki a szálláshelyet, mivet az osztrák Alpenverein biztosítónál van szerződésünk, és ezért 50 százalékos kedvezmény jár, így alig több, mint ötezer forintért kaptunk priccset reggelivel és meglehetősen gazdag vacsorával ejszakánként. A melegvizes zuhanyzó pedig már-már ultraluxus kategória volt 3.200 méteren.
Egy tökéletes napon voltunk túl. Az időjárás, a látvány, a hangulat, szóval minden megfelelő volt a másnapi csúcsmászás előtt. Talán a Kaukázusban éreztem utoljára ennyire feldobva magam.
Szerencsére a húsz fős hálóteremben öten voltunk összesen, így viszonylag csendben tudtam pihenni. Reggel nem is terveztünk korai ébredést, mivel másnapra egész napos napsütést jósolt a meteorológia.
Reggel nyolckor indultunk útnak a mindössze 3,4 km-re lévő csúcs irányába. Apró szépséghiba, hogy ezen a valamivel több, mint háromezer méteren 1.000 méter szintkülönbséget kell legyűrni. Tapasztalt túrázóként nem jelenthet problémát ez az út, de azért a morénás, kavicsos terep olykor meg tudja nehezíteni az ember dolgát.
A Toubkal a legmagasabb és egyben leglátogatottabb csúcsa az Atlasz-hegységnek. A főként andezitből és riolitból felépülő hegy meredek lejtőin meglehetősen nehézkes a haladás és kellő figyelmet kíván. Jellemző a Magas-Atlaszra, hogy bármerre is járjunk, elég meredek emelkedőkkel és lejtőkkel találjuk szembe magunkat, amit későbbi túrázásaink is bizonyítottak.
Két út is van a csúcs irányába, mi a délin igyekeztünk felérni, ahogy mindenki más is. Az északi utat inkább lejövetelre szokták használni, bár a legtöbben erre a célra is az előbbit veszik igénybe.
Miután a hegy nyugati oldala felől másztunk, így jó darabig nem ért minket az éltető nap fénye, ezért egy pulóver elkélt induláskor.
Az út első része rögtön egy jó kis warm-up, gyorsan bemelegszik az ember. Tulajdonképpen az útvonal karakterisztikája nagyjából úgy néz ki, hogy két jelentősen meredek rész között van egy „lájtosabb” meredek a csúcsig. Lényeges, hogy ne nagyon térjünk le a hivatalosként kitaposott ösvényekről, mert azzal megszívatjuk magunkat.
A hegyen nincsenek gleccserek, de nyár elején még találkozhatunk elvétve hófoltokkal. Mi poénból hógolyózásra is adtuk a fejünket, ami Afrikában, júniusban azért nem sztenderd tevékenység.
Először használtam életemben túrabotot is. Nem igazán szeretem a plusz eszközöket, főleg ha korlátozzák a mozgásom és lefoglalják az egyik kezem. De itt, az Atlaszban kifejezetten hasznosnak ítéltem meg ezt a fajta segédeszközt a csúcs felé vezető úton és a későbbi trekkingek alkalmával is.
Miután a nap első sugarai kibújtak a hegy mögül és elértek bennünket, igazán remek túraidőnk lett. Ekkor már a második, kevésbé meredek szakaszon jártunk, ami azért szintén szépen húz felfelé.
Gyakorta álltunk meg fotózni, inni és naptejjel kenni magunkat. Ez utóbbi is lényeges kérdés errefelé. Sutyiban le lehet égni, észre sem veszi az ember.
Egy darabig szórakoztunk a nyugati-csúcs megmászásának gondolatával is, de „egyéb” (belső poén) körülmények miatt ezt az utat kihagytuk.
Körülbelül négy órás út végén jutottunk fel a csúcsra, normál tempóban. Persze sportteljesítmény jelleggel jelentősen gyorsabban is meg lehet tenni a távot.
A csúcson remek időnk volt. Élveztük a panorámát, fotóztunk, ebédeltünk. Kihasználtuk, hogy jó időre csak mi hármunké volt a csúcs, egy idő után már mindenki más elindult visszafelé a szállásra a mászók közül.
A lefelé út valamivel kellemetlenebb, mint fölfelé, de persze ez rendszerint így van a meredekebb lejtőkön. A profik gyorsan is haladhatnak, amatőrök és akiknek az izületeik kevésbé viselik jól az ilyesfajta terhelést, azok lépésben, néhol seggen csúszva ereszkedve érhetnek vissza a kiindulási pontra. A körülbelül két és fél órás hazautunkba egy hosszabb kiülés is belefért.
Utunk végeztével a szállóhelytől pár méterre lévő látványos - és jéghideg - vízesésnél frissítettük fel magunkat.
Sajnos ezen az estén már összegyűlt a tömeg a szálláson. Szinte kivétel nélkül francia túrázók lepték el a helyet, akiknek megfigyelésem szerint genetikailag áll összeköttetésben a szájuk a szemükkel, mivel ha a szemük nyitva van, a szájukat sem tudják egy pillanatra sem befogni.
Viszont a szálláson nagyon jó idő volt. A szobában egy vékony hálózsákban is izzadni lehetett. Pokrócot is kapni, ha valaki nem akar annyi cuccot hozni magával, de lehet, hogy még az is felesleges.
Kommunikációs lehetőségre viszont nem volt esélyünk innen a külvilággal. Se wifi, se térerő idefönt, de ez nem is biztos, hogy akkora probléma.
Videoanyag a teljes Atlasz-Trekkingről: ITT
