Atlasz Trekking 2 - Berber falvakon át

A Toubkal megmászása után a környékbeli völgyekben csavarogtunk. Változatos tájakon át, bájos Berber-falvakon keresztül vezetett utunk.

Reggel, valamivel fél nyolc előtt intettünk búcsút a hegyi szállásunknak, hogy egy kevesek által választott útvonalon haladjunk tovább a tőlünk Észak, Észak-nyugati irányba lévő völgyben található Tizi Oussem településig. A túrázók többsége nem is tudja mekkora élményről marad le, amikor a csúcsról egyenesen visszafordulnak Imlilbe, és esélyt sem adnak ennek a mesébe illő völgynek a megtekintésére.

A szállásról nézve pontosan kirajzolódott további utunk a hegység oldalában húzódva. A táv első része itt is az emelkedésről szól, négyszáz méter szintet kell leküzdenünk mire felérünk a 3.600 méteres hágóra. Viszont ez a terep azért meg sem közelíti az előző napi nehézségét, ahogy a szálláson dolgozó srác is említette nekünk: "It's easy".

Mielőtt azért alábecsülnénk az útvonal nehézségét a kis berber faluig, tisztázni kell, hogy az út nagyon hosszú és csak annak "easy", aki azért valamennyire tapasztalt túrázó. Ahogy azt is tisztázni kell, hogy a felfelé vezető út sem csak annyi, amit a szállásról látunk, az csak az első szakasza az emelkedésnek, de ez tényleg senki kedvét ne vegye el az úttól, mivel maradéktalanul megéri fölkaptatni a hágóra, és ez még mindig az út könnyebbik része lesz a túloldali 1.900 méterre való ereszkedéshez képest.

Amint egyre feljebb jutottunk a hegyoldalban, egyre szebb panoráma tárult elénk. A szállóhelyünket folyamatosan láthattuk, egy bizonyos pont után pedig a Mt Toubkal csúcsa és Imlil távoli települése is láthatóvá vált előttünk, sőt, még egy kisebb vízesés mellett is elhaladtunk.

Külön élmény volt, amikor egy nagyobb hókupacba botlottunk, így frankó, "Afrikában-júniusban-hógolyózós" képeket is készíthettünk magunkról a poén kedvéért.

Két órányi emelkedés után értük el a hágót, ahol elfogyasztottunk némi kalóriát, miközben az itt keletkező, pár másodpercnyi életű, körülbelül harminc centi magas mini-tornádók táncát szemléltük.

A hágó tetejéről már látható a célunk, de odáig még órákon át tartó, zig-zag-ban ereszkedésen és megannyi élményen át vezet az út.
A hágó tetejéről már látható a célunk, de odáig még órákon át tartó, zig-zag-ban ereszkedésen és megannyi élményen át vezet az út.

Az út érdekesebb része innen jött. A következő öt órából körülbelül négyet töltöttünk összesen zig-zag-ban ereszkedéssel. Először buli, főleg ha az ember a hágótól pár száz méternyire meglátja az első zig-zag utat, jót nevet rajta, később azért már kicsit frusztráló lesz ez a végtelenített jelenség. Főleg, hogy folyamatos figyelmet igényel, hiszen elég morénás, poros, csuszamlós itt is a terep és senki nem akar hátast dobni, vagy a mélybe csusszanni.

De a táj továbbra is gyönyörű volt, úgyhogy ereszkedtünk ezerrel. Szembeforgalom alig volt, egyszer egy kisebb társaság tartott fölfelé, rajtuk kívül csak a helyi "teherfuvarozók" univerzálisan pakolható öszvéreikkel, lovaikkal.

A zig-zagban ereszkedés monotonitását az ötszáz méterenként változó táj képe törte meg, folyamatosan újabb lendületet és impulzust adva a tovahaladáshoz. Egy idő után már legelésző kecskenyájakba, kisebb vízesésbe is belebotlottunk és folyamatosan rajzolódott ki előttünk a völgy képe is, de kacskaringós utunknak köszönhetően célunk még nagyon távolinak tűnt.

Bő négy órányi ereszkedés elteltével elértünk egy álomszép vízeséshez, melynek aljában szintén friss narancslevet mértek. Itt elidőztünk egy darabig. Említette a büfés srác - aki kedvesen körbefotózott minket -, hogy milyen magas a vízesés és a nevéről is szó esett, de ezen adatok a feledés homályába vesztek azóta. Persze ez semmit sem von le a hely nagyszerűségéből.

Ez a pont már csak nagyjából fél órás járásra van a völgyben található menedékháztól, így népszerű turistahely, csak épp az ellenkező irányból szoktak idáig ellátogatni a kíváncsi kalandorok, nem arról, amerről mi jöttünk.

Frissítő narancslé a gyönyörű vízesésnél.
Frissítő narancslé a gyönyörű vízesésnél.

A menedék felé vettük az irányt, de innen már megint nehéz volt haladni a szebbnél szebb természeti jelenségek okán. Pár méterrel a nagy vízesés alatt van egy kisebb is, amiben le is fürödhetünk akár, majd nemsoká egy olyan gyönyörű, zöld tisztásra értünk, amiről rózsaszín vízilovak vidám tánca jutott eszembe. Jó volt a kőrengetegből kitörni több nap után és végre amolyan kis oázisként megpillantani a zöldellő rétet a fákkal, kis patakokkal, színes virágokkal és pillangókkal.

Nagyjából hét órája voltunk úton, amikor elértük a menedékházat. Persze mi nem értük be ennyivel. A háttérben már lehetett látni célpontunkat, Tizi Oussem-et, illetve még egy települést kicsit ezen falu mögött, aminek nevét sem tudtuk, és igazából a google map-on sem találjuk jelezve.

A menedékházat elhagyva enyhe emelkedők és lejtők váltják egymást. A panoráma visszanézve a mögöttünk hagyott völgyre és az egész térre egyszerűen elképesztő volt, nehéz volt betelni a látványával. A táj továbbra is folyamatosan változott körülöttünk, mi pedig csak kapkodtuk a fejünket és kattogtattuk fotómasináinkat.

Még a nap eleje felé, a hágó tetejéről alánézve nem is sejtettük, hogy ilyen hosszú lesz mai utunk célunkig, de alapjába véve ezt egyikünk sem bánta. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk ezen a napon. Aki csak teheti, és nem kell visszasietnie Imlil-be a csúcsmászás után közvetlen, annak tiszta szívből ajánlom ezt az utat, amely véleményem szerint a régió leggyönyörűbbike.

Visszatekinte a magunk mögött hagyott útra.
Visszatekinte a magunk mögött hagyott útra.

A hegység bennszülött lakosai a Berberek, akik egy szorgalmas, munkaszerető nép, tradicionálisan földművelésből és állattenyésztésből élnek.

Tovább haladva már erősen közelítettünk a teraszosra kialakított, gyönyörű zöldben pompázó kertecskékig, amik egy eléggé lelakott berber falu kinézetét dobták föl jelentősen. Jellemző errefelé a teraszos földművelés, a hegyekben nagyon más lehetőség nincsen. A másik ágazat errefelé az állattenyésztés. Reggelente kihajtják az állatokat a helyiek, majd délután visszatérnek velük a településre. Gyerekek és asszonyok is kiveszik a kemény munkából a részüket. Utóbbiakat sokszor láttuk a patakokban mosni, vagy éppen hatalmas adag zöld takarmánnyal megrakodva hátukon hegymenetnek kaptatva.

A gyermekek leginkább a turisták útbaigazításából "élnek", 1-2 pénzzel beérik, és kivezetnek minket az amúgy teljesen össze-vissza utakon a faluból. A falvak méreteihez képest a gyermekáldás jelentősnek mondható.

Út közben összefutottunk egy öreggel, akinek mit ad Isten, épp a Tizi Oussemben volt egy szállása kiadó. Üzletet szimatolva mellénk csapódott és egész a szállóhelyig kísért minket. Na, itt kezdődött aztán a kalandban kaland! A gigabogárral tarkított szállásra nem is tudom milyen jelző illene, talán a rusztikus lenne a legmegfelelőbb. Először joggal hittük, hogy egy pajtába leszünk bezárva, de aztán végül sokat javult az összkép.

Ötezer forintnyi összegre tudtuk lealkudni a szállást fejenként (kajával), ami a körülményeket figyelembe véve horribilisnek volt mondható, de úgy gondoltuk, hogy a pénz végül is jó helyre megy, így beleálltunk az alkuba. Egyébként a tulajék nagyon jó szívű emberek voltak, ez érződött azon is, hogy az ételt milyen szívélyesen tálalták elénk. Csak hát az étel minősége az, ami szegényeske volt. Persze nekik sincs más, vagy több... Ők őszinte szeretettel nyújtották ezt a keveset, mi pedig köszönettel elfogadtuk.

A berber falu szegényes épületei a teraszosan megművelt földekkel.
A berber falu szegényes épületei a teraszosan megművelt földekkel.

Azért történt itt egy nagyon mókás eset is. A legtöbb marokkói jól beszél franciául, némelyek angolul is. De errefelé, ahol a berber népek laknak meglehetősen nehéz közös nyelvet találni a házigazdákkal. Így történt, amikor megérkezésünkkor tojást szerettünk volna enni, de sehogy nem sikerült elmutogatnunk ezt a gazdának. Majd öcsémet megszállta az ihlet, és tyúkutánzó szavakat (jelesül: "Vááá-pa-pa-pa-pa") kezdett el kiadni magából, miközben tojás alakot formált ujjaival. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy a tulaj üres tekintettel belenézve öcsém arcába visszakérdezett: "Vááá-pa-paaa????" És nem értette meg, mit akarunk. Aztán valahogy mégis csak meglett a megoldás, így hárman kaptunk egy kb 5 tojásból álló rántottát, aminek kalóriatartalma nem egészen volt szinkronban az aznap felhasznált mennyiséggel.

Ha errefelé kalandozunk, érdemes extra élelemmel útnak indulni, mert a szokványos boltok errefelé nem léteznek. Én vizet szerettem volna venni, mire a tulajunk elhívott magával. Pár lépésre a házunk bejáratától volt egy lezárt helyiség, mint később kiderült, az volt a bolt. Az árus épp legeltetésből tartott haza tehenével, így ki is tudtuk nyittatni vele az üzletet, és már shoppingolhattam is három ásványvizet. Ezen kívül csak a tipikus hosszan elálló dolgok voltak itt megtalálhatóak.

Ezen a szálláson több, általánosnak is mondható lakberendezési eszközt fedeztünk fel. Ilyen például a 2-3 kilós ajtótámasztó kő. Ahogy az Imlilben is megfigyelhető, Marokkó ezen része súlyos nyílászáró problémákkal küzd. Legalábbis néhol van ajtó a keretben, néhol nincs, de ha van sem megfelelő méretű, nem csukódik, vagy csak egyszerűen nincs kilincse. Erre érzékenyebb helyeken (wc, fürdő) egy bitang nagy követ raknak az ajtó mögé, ami zárként funkcionál.

Bár ebben az esetben a fürdőben használt kőnek is kevés jelentősége volt, mivel sem a meleg, sem a hideg víz csapját nyitogatva nem folyt semmi a zuhanyból, ezért felesleges is lett volna levetkőzni.

A reggeli - ahogy a környéken mindenhol -, itt is meglehetősen gabonaalapú volt. Több fajta kenyérhez minimális feltétet esznek errefelé. Viszont kaptunk finom rántottát, amit kiskanállal be is toltunk, mellé pedig a kihagyhatatlan mentatea érkezett, ami viszont tényleg klassz volt mindenhol.

A berber egy dolgos nép.
A berber egy dolgos nép.

Reggeli után megpróbáltunk a szomszédfalu irányába indulni, hogy majd onnan, egy hágón keresztül átvágjunk Imlilbe.

Először szerencsénk volt, mivel három kislány mutatta nekünk az utat kifelé a faluból, ami errefelé nagyon nem egyértelmű. Nincsenek ugyanis utcák, csak a hegyoldalban random lepakolt épületek között lévő egy, maximum két ember szélességű csapások, de még azok is tíz méterenként elágaznak, kanyarodnak. Egyetlen közös van csak ezekben a járatokban, hogy vízszintes felület nincs bennük. Hol felfelé, hol lefelé botorkálhatunk a köves, egyeletlen talajon.

Nemsoká elértünk egy iskolához, a lányok idáig jöttek velünk. Itt már meglehetősen sok kölök volt, akik jobb híján azzal szórakoztak, hogy megpróbáltak minket meghülyíteni. A kereszteződésnél az egyik irányba mutattak, majd amikor elindultunk közölték, hogy nem ez a jó út, hanem a másik. Majd amikor megfordultunk, újra csak nevettek és egy harmadik útra mutattak. Ha nem indulunk el határozottan valamelyiken, még most is ott szívatnak minket a kis galádok.

Szerencsére beletrafáltunk a helyes útba, így hamarosan magunk mögött hagyhattuk a települést. A falvakban és azok között már zajlott az élet. A helyiek szamaraikat, lovaikat megpakolva haladtak az úton vagy haszonállataikat terelgették legelni.

A szembejövő kisgyerkőcök franciául próbáltak velünk folyamatosan értekezni, bár ezen a nyelven mindösszesen egy szót beszélek, ahogy a többiek sem tudtak többet. Azért az lejött, hogy többnyire egy kis pénzt szerettek volna kérni.

Aït Aissa-ban csak egy rövid szétnézésre álltunk meg. Nap közben teljesen kihaltnak tűnnek ezek a települések, valószínűleg mivel mindenki a dolgán fáradozik a környéken. Ami érdekes és nem kerüli el az ember tekintetét, az a rengeteg szőnyeg, aminek errefelé rendkívül nagy kultusza van. Minden háznál nap közben kipakolják a szőnyegeket a napra, így azok estére frissek és melegek lesznek.

Ismét egy új környezet várt minket.
Ismét egy új környezet várt minket.

A településről két kissrác vezetett ki minket az Imlilbe vezető úthoz. Itt ismét egy új táj képe vett minket körül. Vörös talajon haladtunk, amin a zöld fák meglehetősen dizájnosan mutattak. Másfél órán át emelkedtünk, mire elértük a hágót. Itt elágazik az út. Van egy út a szomszédos hegyre fel és onnan egyenesen Imlilbe, illetve egy másik vezet minket egy völgyön és kisebb településeken át Imlil elé pár kilométerrel. Mi az utóbbit választottuk, így megkezdtük az ereszkedést a továbbra is meglehetősen mutatós környezetben.

Az első kis faluig még a természetben haladhattunk, onnan viszont már gyakorlatilag közúton, ez rontott valamit a túra hangulatán, még úgy is, hogy a hegyoldalba épült települések impozáns látványt nyújtottak. A cseresznye is érett, lehetett az út menti fákról csipegetni a friss gyümölcsöt.

Az utolsó két kilométert aszfaltúton kellett megtenni Imlil-ig, ami már elég lélekölő volt. A vállaimat is húzta már kellőképpen a nagy táska, mentális és fizikai fáradtságot éreztem. Hiányzott már egy minőségi, kiadós kajálás.

Visszaérve a településre gyorsan megebédeltünk a kedvenc szállodai éttermünkben, ahol az étel zamata mindig a legnagyobb megelégedettséggel töltött el minket. Ajánlani mégsem tudom a helyet, mivel ezen a délutánon öcsém, a következő nap pedig én szedtem itt össze igen komoly gyomorrontást.

Kaja után szállást foglaltunk, ami ezúttal sem volt több, mint ötperces művelet. Egy egész kulturált helyet sikerült a városban már bevált 100 Dh/fő/nap-os áron találnunk. Sajnos a melegvíznek híján voltunk és wifi sem volt az épületben, de ezeket leszámítva komfortosnak volt nevezhető átmeneti otthonunk.

Később vált csak világossá számunkra, hogy lakhelyünk épp egy mecset szomszédságában bújik meg, ami elég kellemetlen volt, mivel este 11-kor, de még hajnali 2 után is üvöltött az imádság a hangszórókból, ez pedig nagyon megkeserítette a pihenésünk.

A délután hátralévő részét Imlil picinyke városkájának felfedezésére tettük fel. Bejártuk a kis utcákat, ami nagyjából fél órás program volt, majd lázas shoppingolásba kezdtünk. A legalapvetőbb termékeket megtalálni itt, és van jópár szuvenírárus is. Nagyjából a magyar árak a jellemzőek, persze alkudni mindig meg lehet próbálni, viszont meglepő módon mintha valami kartellezés lenne az árusok között, maximum aprópénzt engedtek csak az eredeti árakból, ahol egyáltalán engedtek.

Az Imliltől Aroumd felé vezető ösvényen.
Az Imliltől Aroumd felé vezető ösvényen.

Másnap reggel öcsém teljes gyengeséggel és rosszulléttel ébredt, így úgy határoztunk, hogy nem az eredetileg betervezett túránkat fogjuk lenyomni Tizi Tacheddirt irányába, hanem csak a város körüli szebb részeken csellengünk, az eredetileg betervezett utunkat pedig másnapra halasztjuk.

Eddig a napig minden remekül zajlott, mindenhová időben értünk, és tényleg minden a lehető legjobb forgatókönyv szerint, a legszerencsésebben alakult. Az időjárás is a kegyeibe fogadott bennünket, így már látszott, hogy minden bele fog férni az időnkbe, amit előzőleg elterveztünk, nyugodtan tarthattunk egy lazább napot.

A reggeli ebéden már csak én és Gábor jelentünk meg a fenn említett okok miatt. Aztán öcsém valahogy erőt vett magán és egy két órás kis kirándulást tettünk Aroumd irányába, majd a faluban lézengtünk.

A déli csendes pihenő után újabb finom ebéd következett, majd lefoglaltuk a taxinkat a következő két nap terveihez igazodva. Másnap szerettük volna megcsinálni az eltolt Tizi Tacheddirt- túrát. Ez úgy tűnt a leghatékonyabbnak, hogy taxival elvitetjük magunkat a tőlünk keleti irányban lévő völgy legutolsó falujába, és onnan sétálunk vissza lakhelyünkig. Ezen a módon gyakorlatilag a völgy nagy részét besétálhatjuk és délutánra vissza is érünk pihenőhelyünkre. Illetve a Marrakeshi reptérre is megalkudtunk 300Dh-ért az azt követő reggelre.

A taxik a városka szélén állnak, ahol lovas, öszvéres hordárokat is fogadhat az ember, amennyiben a hegyek felé igyekszik és nincs kedve cipekedni.

Közben az eget felhők takarták el előlünk és hűvös szél támadt. Örömmel konstatáltuk, hogy jobb is, hogy a túránkat elhalasztottuk, ismét csak szerencsénk volt.

Kicsit később már változott a szerencsével kapcsolatos véleményem, amikor a szálláson nálam is megjelentek a gyomorrontás tünetei. Gyakorta kellett kijárnom, és nem mindig volt tiszta, hogy szemből vagy háttal közelítsem meg az illemhelyet, mivel minden jött mindenhol. Nagyon rázott a hideg, az egész éjszakám egy szenvedés volt.

Felmosórongy állapotban ébredtem másnap. Gáboron is úrrá lett az entrópia ekkorra már, öcsém pedig naivan azt hitte, hogy jól van, így ezen a reggelen már csak ő reggelizett. Pár sárgabarackkal később viszont már ő is a sorsunkra jutott.

Egy szokásos reggeli. Lekvárok, méz, mogyorókrém, vaj és rengeteg péktermék. Persze a mentatea sem maradhat el.
Egy szokásos reggeli. Lekvárok, méz, mogyorókrém, vaj és rengeteg péktermék. Persze a mentatea sem maradhat el.

Nyilván egyikünk sem az a típus, hogy törölne egy jó kis túrát egy gyomorrontás miatt, így nekivágtunk az útnak. Taxisunk koppra időben jött elénk az utcán, hogy felvegyen, és elvigyen minket - további járható út híján - Tizi Tacheddirt elé 1-2 kilométerrel (150Dh).

Az autóút alatt remek kilátás nyílt a völgyre, ahová reggel még be voltak szorulva a felhők egy darabon, viszont a hegyek csúcsai messze túlnyúltak a fellegeken. Remek látvány volt.

Miután elbúcsúztunk sofőrünktől, belevágtunk körülbelül húsz kilométeres aznapi etapunkba. Mint gólyafos a levegőben úgy tébláboltunk össze-vissza egész nap. Inni sem tudtunk, mivel egyetlen korty víz is felháborgatta a gyomrunkat.

Így utólag azt mondom, hogy itt készültek a legjobb "bulifotók", amelyeken csak annyi látszik, hogy Gábor az út porában fekszik, én térdelve fogom a fejem, öcsém pedig a bokorban guggol. Akkor persze kevésbé volt mókás a helyzet. Egyszerűen kilométerenként meg kellett állnunk, mivel jártányi erőnk alig volt.

Ilyen állapotban a körülöttünk elterülő világot is kicsit más szemmel néztük. Bár tény, hogy errefelé a táj elég egyhangú, és igazából élményben nem sokat adott már hozzá az előző napok kalandjaihoz.

A több, kisebb településen való áthaladás közben már sok újat nem figyelhettünk meg. A falvak itt is rendkívül szegényesek, az élet egyszerű. Azon törtem a fejem a sok gyermek láttán, hogy miféle kiugrási lehetősége van itt egy fiatalnak. Hát nem sok. Hacsak hátra nem hagyja egész családját és legalább Marrakeshig nem költözik (bár felmerül a kérdés, hogy "miből?"), akkor olyan nagy változás nem fog beállni az ő életükbe sem.

A turizmus persze hozott némi plusz pénzt a régióba, de ennek jótékony hatása nyilván itt sem az egyszerű földművelő rétegen csapódik le elsősorban.

Zombiként, leginkább csöndben szeltük a falvakat amíg csak el nem értünk Ikkis-ig. Itt két út vezet vissza Imlilbe, mindkettőhöz fel kell mászni az előttünk tornyosuló hegyen jó magasra. Mi a könnyebbek tűnő utat néztük ki magunknak.

Ahogy a hegy csúcsa a fellegek fölé magasodik.
Ahogy a hegy csúcsa a fellegek fölé magasodik.

A településről kikerülni, átvágni a patakon és visszatérni a völgy nyugati részébe egész komoly művelet volt. A falu szűk utcáin vagy éppen csatornahálózatán sétálva két kislány vitt ki minket az Imlil-felé vezető úthoz. Ezen a részen a legmenőbb GPS-t is ki lehet dobni, a legbiztosabb segítség az 1 Dh-ért útbaigazító gyereksereg.

A patakon átkelve kezdtük az emelkedést, amihez már nem tudom honnan volt erőnk. Hosszasan, némán kaptattunk fölfelé. A csúcsra érve balra, Imlil felé vettük az irányt. Innen már a panoráma is egész klassz volt, de mi leginkább már csak a lábunk elé tudtunk figyelni. A terep nem volt könnyű, de a város már méterről-méterre közeledett.

Összességében elmondható, hogy aki szeret túrázni és van ideje, az megcsinálhatja ezt az utat, de olyan sokat már nem ad hozzá az megelőző napi látványhoz és kalandokhoz. Én inkább az Imliltől nyugatra eső völgyet ajánlom azoknak, akiknek nem áll rendelkezésére annyi idő, mint nekünk állt. Nagyságrendekkel színesebb, változatosabb és érdekesebb.

Hazaérve a jéghideg fürdő után két óra teljes kóma következett, de másnap reggelig is csak pillanatokra keltünk ki az ágyból.

Utolsó napunkon sofőrünk újra időben érkezett elénk, és 300 egységért bevitt minket Marrakesh belvárosába, ahol megtekintettük még az épp éledező piacot. Itt inkább késő délután és este van élet, tehát mi csak egy kivonatot kaphattunk a hangulatból.

Nekem ez már nem nagyon hiányzott persze. Jók ezek a piacok, de már annyi hasonlóban jártam Tunisztól, Isztambulon át Delhiig, hogy sok újat már nem mutatnak számomra. Talán az este tényleg izgalmasabb lett volna.

Ez után tömérdek időnk lévén elsétáltunk a legjobb váltóig, hogy visszaváltsuk a maradék Dirhamunkat, majd végül kisétáltunk a reptérre, a Ryanair külön kérésének megfelelően órákkal indulás előtt. Erre mondanom sem kell, hogy a gép a normál menetrendhez képest is késett két és fél órát, így ismerhettük meg Paul-ék 5 eurós szendvicsének a finom zamatát a reptéren.

Erre jött még a hajnal kettőkor Ferihegyen csövezés és a reggeli "otthagyott" táska miatti bombariadó, de ez már egy másik történet. Végül csak hazaértünk.

Összességében elmondható, hogy az Atlasz-hegységben túrázni kiváló élmény volt. Sokkal többet kaptam az úttól, mint amit előzőleg reméltem. A táj, a színek, a mutatós berber falvak mind kedves emlékek maradnak, ahogy a kis csapattal együtt töltött idő is. A költségvetés is meglehetősen baráti összegből kihozható, főleg ha sátrat is visz az ember magával, amit bárhol felállíthat.

Bárkinek ajánlom ezt a túrát, aki nem riad vissza az átlagosnál talán keményebb terepviszonyoktól, és szeret egyedi környezetben sétálgatni, új dolgokat felfedezni.

Videoanyag a teljes Atlasz-Trekkingről: ITT
A zig-zag ereszkedés első etapja. Jobb, ha megszokjuk a látványt.
A zig-zag ereszkedés első etapja. Jobb, ha megszokjuk a látványt.
Színes és érdekes tájakon jártunk.
Színes és érdekes tájakon jártunk.
Hógolyóztunk Afrikában a nyár közepén.
Hógolyóztunk Afrikában a nyár közepén.
A körülöttünk lévő táj képe folyamatosan változott.
A körülöttünk lévő táj képe folyamatosan változott.
A kis falvak szűk utcáin nehéz kiigazodni.
A kis falvak szűk utcáin nehéz kiigazodni.