Bitola és a Pelister Nemzeti Park

Bitolába érkezésem előtt sokat gondolkodtam a "hogyan tovább"-on. Szerettem volna feljutni a Pelister 2.601 méteres csúcsára, de a dolog mikéntjével nem voltam még ekkor tisztában. A városba érkezésem után a kérdéseim azonnal választ találtak, és végül, ha kalandos körülmények között is, de alátekinthettem a hegytetőről.

Egy reggeli busszal indultam Prilep városából Bitolába. Amennyiben a buszozás mellett teszi le az ember a voksát, számolni kell vele, hogy a menetrendben és a jegyen szereplő indulási időpont tájékoztató jellegű. A sofőrünk elég hamar cigarettája végére ért, így csaknem tíz perccel előbb hagytuk el az állomást az előre kijelöltnél. Ez egy általános jelenség errefelé. Hiába a menetrend, a sofőr az úr, és ha ő úgy gondolja, hogy indulunk, akkor bizony indulunk.

A görög határtól tizenöt kilométerre található Bitola Macedónia második legnagyobb városa. Török negyedével, a gyönyörű templomokkal és mecsetekkel igazán kellemes hely a kikapcsolódásra, ezért is gondoltam, hogy első napon a várost fogom felfedezni, majd másnap indulok a Pelister-park túrámra.

A szállásomra megérkezvén, mely nem messze volt a buszmegállótól, egy kedves házinéni fogadott, aki szintén elég jól beszélt angolul. Az egyik pozitív meglepetés volt számomra Macedóniában, hogy az idősebb korosztályból is többen, viszonylag érthetően el tudtak kommunikálni angol nyelven (is).

Egy "welcome coffee" elfogyasztása mellett rákérdeztem nála, hogy kora reggel hogyan tudnék feljutni a Pelister-hegyhez. Sajnos taxin kívül nagyon más választása nincs az embernek, hacsak nem akar jóval magasabb árért a hegyen található síparkban megszállni. Ő ajánlott egy túraútvonalat is fel a csúcsig, mely szerinte a legkönnyebb, és "minden turista arra megy" (bár ő még sosem járt ott). Ez az útvonal Nizhepole pici falucskájából indul, és miután ez az út jelölve volt a térképemen is, tökéletes választásnak ígérkezett.

El lehetett beszélgetni a hölggyel a városról, a politikai helyzetről és a helyi turizmusról is, jó volt kicsit képbe kerülni, hogy a helyiek hogyan is látják saját jövőképüket.

Maga a szállás ránézésre kevésbé volt pöpec, mint prilepi otthonom, de a helyiek megtettek itt is mindent a kényelmemért és még klímám is volt, ami aranyat ért.

A város központja, a Shirok Sokak sétálóutca.
A város központja, a Shirok Sokak sétálóutca.

Ebéd után az első utam a közeli múzeumba vezetett. Délidőben szeretem a múzeumokat járni, ahol a forróság elől menekülve, a kellemes hűvösben művelődhetek.

A 120 dénárért megváltott belépőmön két különálló részt tekinthettem meg. Az egyik rész Mustafa Kemal Atatürkről szól, aki a török függetlenségi háború hőse volt, és a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke. Katonai tanulmányait - többek között - Bitolában végezte, innen a kapcsolat a várossal. Manapság is sok török túrista érkezik Bitolába, hogy meglátogassák a helyet, ahol a nagy tiszteletben álló Atatürk képezte magát.

A kiállítás másik részét nem tudnám egyetlen szóval jellemezni, mivel épp oly eklektikus, mint egész Macedónia. A nagyterem egészen a kezdetektől, azaz a Neolitikus kortól a világháborús időkig tartogat számos, érdekes ereklyét az idelátogatók számára. Bronzkori sisakok, ősi szobrok, szép állapotban megmaradt mozaikok díszítik a kiállítótermeket, de találhatunk itt hagyományos ruhákat, festményeket és fényképeket is. A puskák, ágyúk a város első világháborús időszakára emlékeztetnek.

Ha valaki a nyolcvanezres városba téved, biztos, hogy végig fog sétálni a központból kiinduló és a múzeumig tartó, körülbelül egy kilométer hosszú Shirok Sokak nevű sétálóutcán, mivel itt található a város lelke. Macedóniában az étkezés az első számú szórakozási forma, ez már korábban lejött, de itt a parkok is tele vannak emberekkel, akik a padokon ücsörögve vagy a fűben elterülve pihengetnek és élvezik az hűs árnyékot.

A belvárosi rész kimondottan kulturált, szép hely. A mecsetek és a Szent Demetrius templom szintén tartogat érdekességeket, ide is be lehet menekülni a tűző nap elől.

De pörög az élet a Dragor folyó túlpartján is, az Old Bazárban, ahol a már megszokott bazári utcaképpel találkoztam, ami a szkopjei és prilep bazár után már sok újat nem mutatott.

A belvárosban elnézegetve a kirakatokat semmi különlegeset nem találtam, sőt, még az árak is hasonlóak voltak, mint amiket idehaza megszoktam. Az éttermi étkezést leszámítva nem foghatunk nagyot anyagilag Macedónián, mivel szinte minden más termékre hasonló árcímkét ragasztanak, mint Magyarországon, talán az üzemanyag literén tudunk esetleg még 30 forintot spórolni, és a taxik azok, amik még egész jutányosan vehetők igénybe.

Sajnos a graffiti firkálmányoknak itt is nagy keletje van. És most itt nem a már-már művésziességbe hajló alkotásokra kell gondolni, hanem az egyszavas, áthúzgálós barmolmányokra. Sok épületet csúfítanak el ezek a céltalan kriksz-krakszok.

Az Old Bazar kellemes hangulatú utcái.
Az Old Bazar kellemes hangulatú utcái.

Nem tudom mekkora játékszenvedély dolgozik a macedón emberekben, de aminek még nincsenek híjján, azok a kaszinók, amikből városonként több is található. Általában ezek is a frekventáltabb részekre települtek, így senki szeme elől nincsenek rejtve, ami biztosan jót tesz a forgalomnak.

Nézelődés közben nem lehet nem észrevenni a helyi lányokat, vagyis inkább az általunk követett divatirányzat szúr rögtön szemet. Ez a gyomorszájig felhúzott farmerbe vagy miniszoknyába begyűrt póló vagy blúz szerintem egész egyszerűen a divatdiktátorok merénylete a jó ízlés ellen. Főleg, hogy a molettebb nők is bátran hordják így ruhájukat, amivel engem ránézésre az Asterix és Obelix című filmből ismert, termetesebb testkompozícióval megáldott gallra emlékeztettek. Kevés nő öltözködik ízlésesen, de azok ki is tűnnek a tömegből.

A kellemes belvárosi rész bejárása után megvettem az elemózsiám a másnapi túrámra. A városból igencsak méretesnek tűnő hegyre való út nem tűnt könnyűnek, főleg, hogy számomra az ideális hőmérséklet valahol nulla és tíz celsius fok között van a trekkingeléshez, az előrejelzés viszont 35 fokot ígért másnapra.

A Pelister Macedónia legrégebbi és második legnagyobb nemzeti parkja a mavrovói mögött. Ez az ország egyik vezető turisztikai területe, mely nyáron kiváló hely a túrázásra, télen pedig síközpontként funkcionál. A gazdag élővilággal rendelkező parkban a medvék és farkasok mellett őzek, vaddisznók és sasok is megtalálhatóak, de a növényvilágban is találunk különlegességeket, mint például a molika fenyő.

A Pelister Nemzeti Parkban található a Baba-hegység, amelynek legmagasabb pontja a Pelister-csúcs a maga 2.601 méterével. A hely híres két hegyi taváról is, amelyeket Pelister's Eyes-nek hívnak.

Hajnali negyed hatkor már taxit keresgettem a városban, amire negyed óra után rá is akadtam. Öt euróban egyeztünk a sofőrrel Nizhepole-ig, ami a távolság viszonylatában nem rossz ár, bár információim szerint négy euró az ajánlott összeg, de a korai időpont miatt nem igazán voltam alkuképes helyzetben - nem láttam másik taxit.

Út közben fény derült rá, hogy sofőröm jól ismeri a hegyet, hiszen mellékesként off-road túrákat szervez oda. Meg sem fordult a fejembe tehát, hogy esetleg bármiben is tévedhet, így amikor kirakott a falu határában, és mutatta az irányt, én nagy lendülettel vetettem bele magam a túrába.

Semmiféle jelzést nem láttam, de a csapás egyértelmű volt és az irány is, úgyhogy gondoltam nagy baj nem lehet. Rövidesen az út elágazott, én pedig ötven százalék eséllyel választottam a lehetőségek közül. Ahogy az lenni szokott, negyed óra elteltével már visszafelé koslattam, sajnos mellényúltam az iránnyal.

Az utam első részét elég nagy szenvedés jellemezte. Jelzés sehol nem volt, a csapások is hol elágaztak, hol egész egyszerűen csak eltűntek. Támpont nélkül próbáltam előre jutni a nagy gazban, igazi bozótharcos módjára. Egy-két perc haladás, majd öt perc útkeresgélés váltotta egymást hosszú időn keresztül.

Sokáig tartott kikeveredni a páfrányosból.
Sokáig tartott kikeveredni a páfrányosból.

Volt némi gyanúm azzal kapcsolatban, hogy ez-e a hivatalos túraút, mivel életnek jele nem sok volt. A teljesen lehetetlen elkavarodásban már a visszaforduláson járt az eszem, amikor megjelent előttem egy nagy adag lószar, így találtam rá egy ösvényre, melyből sokat nem lehetett látni, mivel fejmagasságig benőtte a gaz és a töméntelen páfrány.

A "szent lócitromgombócok" voltak a megmentőim kilométereken keresztül, ezeket követve haladtam a bozótosban előre. Sajnos azt nem láttam hová lépek, így hamarosan a jobb lábfejem beakadt az aljnövényzetbe, és így ballal olyan szerencsétlenül fogtam talajt, hogy aláfordult a bokám.

Éreztem, hogy nehéz lesz így felmászni a csúcsra, majd lejönni onnan, viszont abban mindennél biztosabb voltam, hogy abban a dzsuvában, amiben idáig eljutottam, tuti nem vagyok hajlandó visszamenni, úgyhogy akárhogy is fájt, egyetlen irány volt előttem, a fölfelé.

Elég nagy kín volt így az út. Menet közben folyamatosan a házinéni hangja csengett a fülemben: "Ez egy könnyű út, mindenki itt megy". Hogy ki az a mindenki, arra sem jöttem rá, senkivel nem találkoztam felfelé menet.

Sokadszorra értem el egy olyan pontot, ahol a nyomok teljesen eltűntek, viszont ekkor észrevettem a hegy tetején lévő tévétornyot, így legalább már azt tudtam, hogy jó helyen vagyok. Alább, a völgyben folyt egy kis patak, aminek a túlpartján egy ösvényt is megpillantottam. Gyanítom, az lehetett a hivatalos út. Hogy én néztem-e be valahol, vagy a sofőr tett ki rossz helyen, erre már soha nem derül fény. "Hivatalosan" ez az út először a nagy tóhoz, a Golemo Ezero-hoz vezet, majd a Malo Ezero-hoz, és így föl a csúcsra.

A tűző napon rendszeresen pótoltam a folyadékot, így a két és fél liter itókából amit magammal vittem, már csak fél liter volt meg. Amint egy-egy percre megpihentem, a bokám is nehezen akart újraindulni, így úgy döntöttem, hogy a két tavat én nem is akarom annyira látni, a csúcs felé vettem az irányt.

Ekkor, három és fél óra menetelés után pillantottam meg az első turistajelzést, így végre biztos lehettem benne, hogy a "térképen vagyok", bár ez az út meg pont az én térképemen nem volt rajta.

A tűző nap ellen próbáltam közben naptejjel védekezni, aminek kellemes illata azokat a rovarokat is hozzám csalta, amik esetleg eddig még nem gyötörtek.

Szenvedve bár, de végül felértem a csúcsra, ahol megpihentem a torony árnyékában, majd gyönyörködtem kicsit a szép kilátásban. A csúcsról még a Prespa tavat is remekül látni.

Ezen a napon nem adták olcsón a sikert.
Ezen a napon nem adták olcsón a sikert.

Az utam végét a Pelister Infocenterhez terveztem, ahonnan a normálisabbja indul. Ezért a térképen legrövidebb utat néztem ki oda, ami másik két csúcson át vezetett. Itt azonban hamarosan ráfutottam egy elég terjedelmes sziklatengerre, amin a haladás a rossz bokával szinte esélytelen volt. Itt találkoztam először túrázókkal a nap folyamán, három szláv nyelven beszélő fiatal tartott felfelé.

Miután a völgyben alant még láttam a másik, nyugati ösvényt, inkább leereszkedtem arra a domboldalon. Bár az út jóval hosszabb lett így, de legalább tudtam haladni. Nem sokkal később már egy szép fenyvesben találtam magam.

Először voltam olyan környezetben, ahol lehetett élvezni is a túrázást. A fenyveseket amúgy is szeretem, most az árnyék miatt még inkább jólesett a fenyőfák alatt sétálni. Sokat kellett még talpalni lefelé, de szerencsére a lábam járásra még alkalmas volt, bár semmi más irányba nem tudtam mozgatni a bokám jelentős fájdalom nélkül.

A jelölések továbbra is hiányosak vagy félreérthetőek voltak, egy esetben pedig felül is kellett bírálnom a jelzett utat, hogy végül a célomhoz jussak. A túra első része elég nagy szívás volt, én azt ajánlanám inkább a hegyre igyekvőknek, hogy az infocentertől induljanak, és a nyugati utat válasszák. Szép út, amit lehet élvezni is.

Az infocenterhez érve először stoppolásban gondolkodtam, de aztán láttam, hogy összesen két autó áll a parkolóban, és miután a komplett hegyen is csak öt emberrel futottam össze a körülbelül 25 kilométeres túra során, így bölcsebbnek láttam taxit hívatni magamnak a városból. Először kicsit féltem az ártól, mivel az infocenter nagyjából tizenöt kilométer Bitola központjától, de végül csupán 350 dénárt kellett fizetnem a fuvarért.

Délután már nem volt kedvem kimozdulni a 24 fokra klimatizált szobából. Próbáltam pihentetni a bokám, de látszott, hogy ennek most nem lesz elég pár óra nyugi, ebből egy többhetes pihentetés lesz. Vacsorázni is csak az első bódékig sétáltam el, így történt meg, hogy ezúttal egy cső kukoricával és két gombóc fagyival zártam a napot.

Kimostam, újrapakoltam a táskám, jegyzetelgettem, tervezgettem és lefoglaltam a következő napokra az ohridi szállásom. Az új szállásokat egyébként mindig előző este foglaltam le az egyik erre szakosodott weboldalon keresztül, mivel ekkor mindig találtam 50 százalékos akciókat, így gyakorlatilag egy hostel áráért, tíz euróért egész korrekt guest house-okat fogtam ki saját szobával, volt, hogy saját fürdővel is.

A Pelister-túra tud kellemes lenni, ha az ember nem partizánkodik, és a nyugati-oldali utat választja, vagy csak kisebb sétákat tesz, bár nálam a nehézségeket leszámítva sincs a top sokban. A fenyvest és a csúcsról elém tárulkozó panorámát leszámítva túl sok érdekességet nem tartogatott ez a kaland.

Másnap reggel újfent buszra szálltam, hogy ellátogassak a Macedónok legkedveltebb pihenőhelyére, az Ohridi-tóhoz

Ha már megvan az út, minden sokkal könnyebb.
Ha már megvan az út, minden sokkal könnyebb.
A direkt út a Pelister csúcs és az infocenter között nem volt túl bokabarát.
A direkt út a Pelister csúcs és az infocenter között nem volt túl bokabarát.
A fenyvesben sétálni már nagy megkönnyebbülés volt.
A fenyvesben sétálni már nagy megkönnyebbülés volt.
Pelistermacival.
Pelistermacival.