Egy hosszú hétvége Isztambulban
Egy hosszú hétvége alatt megismerni Isztambult lehetetlen feladat, ezért nem is ezzel a kifejezett céllal érkeztünk egy kedves ismerősömmel a városba, hanem hogy kapjunk egy csepp ízelítőt abból az érzésből, amiért sokan a világ legklasszabb városai között tartják számon.
Szeptember második felét választottuk dátumként az utazáshoz, hiszen ekkor még Isztambulban ragyogó az idő, viszont lényegesen kevesebb a turista, mint a nyári hónapokban és persze a kisebb tömeg jelentősen barátságosabb árakkal is társul, ami a repjegytől kezdve a szállásig mindenre egyaránt értendő.
Gépünk csütörtök kora délután landolt a Sabiha Gökcen reptéren, mely a város ázsiai részén, annak is a túlvégében található. Itt először megvettük az Isztambulkart-ot, mellyel a helyi tömegközlekedési eszközökön tudunk nagyon kedvezményesen utazni. Már az első felszállás is budapesti ár alatt van, és ez az ár még tovább csökken a további átszállások alkalmával.
Ezután megkerestük a reptéri transzfer járatunkat, amely 15 török líráért (1líra = 75 forint) vitt át minket az európai kontinensre, azon belül a Taksim térre. Az út mintegy másfél órásra sikeredett, ami figyelembe véve a távolságot és a forgalmat, korrektnek volt mondható.
Már a reptérről kifordulva ámulatba estem. Bevallom, nem túl sok fotót néztem előzetesen a városról, nem szerettem volna lelőni a poént magamnak, úgyhogy a felhőkarcolók százszámra való jelenléte eléggé meglepett. Ami még ennél is nagyobb - és abszolút pozitív - meglepetés volt, hogy hosszú utunk során sehol nem láttunk még egy fűszálat sem, ami ne lett volna méretre vágva. Az első benyomás egy modern és rendezett metropolisz látszatát keltette.
A Taksim térre érve már igencsak éhesek voltunk, így először találomra beültünk egy helyre, ahol rögtön kiderült, hogy a török nyelv pici ismerete is milyen kedves mosolyt tud előcsalni a helyiekből. A török nyelvű kommunikáció főleg kedves utastársam reszortja volt, aki az egész út alatt sikeresen varázsolta el az árusokat pár alapkifejezéssel, jelentős kedvezményeket kicsikarva még az utolsó utáni utolsó árból is.
Ezután a T1-es villamossal tovább folytattuk utunkat Fatih városrészbe, ahol a legfőbb nevezetességek "árnyékában" elhelyezkedő szállásunk volt.
Alkalmi otthonunk elfoglalása után esti városnézésre indultunk a környéken. A Sultanahmet térnél lévő Hagia Sophia és Ahmet Szultán mecsete (Kék mecset) csodás megvilágításban tárulkozott elénk, a látvány fényét a pálmafák és a színes szökőkutak tették teljessé. Elnéztünk a part irányába is, de az a rész sok izgalmat nem tartogatott, nem úgy, mint a part menti kis utcácskák, amelyekben régi építésű romos, és néhány jópofa felújított házat is találtunk.
Igazán érdekes volt, hogy a Márvány-, és a Fekete-tengert összekötő Boszporusz-szoros mentén egyáltalán nem lehetett érezni a "tengervíz" szagát.
Sötétedés után az élet talán még izgalmasabb, mint nappal. Fatih városrésznek nagyon megnyerő hangulata van a térrel, a nagy bazárral, a vásárlóutcákkal, éttermekkel, a szabadon repkedő különféle madarakkal, és a kis, elhagyatottnak tűnő utcákkal, melyekben számos apró érdekesség vár az arra járóra.
Miután csak két teljes napunk volt a városban, így mérlegelni kellett, hogy mivel fogjuk ezt a szűkös időt tölteni. Úgy döntöttünk, hogy leginkább a csavargás az, amivel a legtöbbet láthatunk az egyébként programoktól és lehetőségektől hemzsegő városból. Az első napot az európai oldalnak szántuk, míg a másodikat az ázsiai részen kívántuk eltölteni.
Pénteki napunk reggelén először újra a legfrekventáltabb helyek felé vettük az irányt, hiszen nappali világosságnál is szerettük volna megcsodálni a város leghíresebb részét, majd beültünk reggelizni egy klassz kis helyre, ahol rögtön rá is találtam egy igazi, számhoz illő helyi finomságra, a kumpir-ra. Természetesen az étkezések mellé kihagyhatatlan volt a török kávé is.
Az időjárás ezen a napon némileg tréfálkozott velünk. Bár a hőmérséklet 20 fok körül volt, gyakran rákezdett az eső. Igaz, leginkább csak pár percig tartott az áldás, inkább csak azért, hogy gyakoroljuk az öltözést és vetkőzést. Szerencsére nagyobb fejtörést nem okozott.
A nagy bazár kötelező látványosságnak számít a városban, bár mi igazából inkább a bazár körüli utcákban találtuk meg a számításainkat. Az összes világmárka jelen van Isztambulban, mellette nagy számú helyi brand és végtelenített mennyiségű koppintás lepi el az utcákat és boltokat. Bár én kevésbé vagyok a shoppingolás híve, a hazaút előtt bizony komoly logisztikai és hajtogatástechnikai feladatokat kellet megoldani, hogy fel tudjak mindent vinni a gépre magamon, illetve az egyetlen hátizsákomban.
Isztambulban megéri vásárolgatni, hiszen rábukkanhatunk elég egyedi dolgokra, amik idehaza biztos, hogy nem jönnek szembe velünk az utcán tucatszám. Ráadásul, ha ügyesen megalkudunk, egész jó áron tehetünk szert megfelelő minőségű portékákra. Férfiként mondom: ha bevásárlás, akkor Isztambul a nyerő!
Alkudni természetesen a legtöbb helyen kötelező, pofátlanul alkudni pedig egyenesen ajánlott. Hogy érzékeltessem a mértékeket: 95 líráért kínált (bár eredetileg 110 lírára tartott) nadrágot simán elhoztam 60 pénzért úgy, hogy még a méretre igazítás költségeit is az árus srác fizette ki. És még valószínűleg így sem járt rosszul.
Ami kimondottan tetszett a vásárolgatásnál, hogy a török árusok igazi úriemberként viselkedtek. Egyáltalán nem nyomultak, nem voltak tolakodóak, nem erőszakoskodtak. Volt, ahol eleve édességgel fogadtak, majd az első pár török nyelven zajló kérdés-válasz után már meg is volt a kellemes alaphang az alkudozáshoz, ami egy nagyon klassz élmény tud lenni, főleg, hogy abszolút játékként kezelik ezt a dolgot a helyiek is.
De nagy általánosságában is elmondható, hogy bármiféle kontaktunk is volt a helyiekkel, maximálisan aranyosak és segítőkészek voltak. Jó érzés volt Isztambul utcáin vendégként sétálni.
Miután kimerítettük a Fatih nyújtotta lehetőségeket (vagyis azoknak maximum töredékét), átkeltünk a Galata-hídon az Aranyszarv-öböl túloldalára, Karaköybe.
A Galata-toronytól északra kezdődik az Istiklal utca, mely szintén a vásárlás szerelmeseinek nyújthat elsősorban élményt. Ezen az utcán töltöttük a kora délutánt.
Érdekes módon az egész városban amolyan "pesti népsűrűség" volt megfigyelhető. Hétköznap lévén egész élhető város benyomását keltette Isztambul, ahol kellemes sétálgatni és még a tömegközlekedés is egyszerű, kényelmes és maximálisan működőképes. Sőt... Ha azt nézem, hogy egy kb 16 milliós nagyvárosról van szó, mindez egyenesen szenzációsnak nevezhető.
A tömegközlekedés olcsó, a járművek újak és kulturáltak. Sehol szemét, firka vagy bármiféle dzsuva. Mivel én amolyan ázsiás-feelingre számítottam Isztambullal kapcsolatban, így a városhoz mérten kitűnőnek mondható higiéniai állapot számomra óriási meglepetés volt. Nyilván Isztambul hatalmas, biztosan vannak lerobbantabb negyedei is, de amerre egy átlag turista mozog, azokat a részeket nyugodt szívvel ki lehet tenni a kirakatba.
Ami hiány volt számomra - talán az egyetlen a város kapcsán -, hogy a város épületei nem igazán árasztanak törökös hangulatot magukból. Egy modern metropolisz, ahol ha nem lennének távolról is jól láthatóak a minaretek csúcsai, nyugodtan képzelhetné magát az ember Európa bármely más országának nagyvárosába.
Második napunk reggelén először a kedvenc reggeliző helyünkre ugrottunk be, ahol előző nap is étkeztünk. A pincér legény egyből felismert bennünket, és máris vendégei voltunk egy pohár finom teára. Őszinte kedvesség ez vagy üzleti filozófia? Nem tudom, de fenemód jóleső érzés az ilyesfajta fogadtatás, amikor az ember nem csak fogyasztónak, hanem szívesen látott vendégnek érzi magát. Ez a fajta felfogás baromira tetszett Isztambulban. Szinte semmibe nem kerül egy ilyen apró figyelmesség, mégis milyen sokat hozzáad az ember hangulatához és egy hely megítéléséhez.
Reggelit követően komppal indultunk át az ázsiai oldalra, név szerint Kadiköy városrészbe. Itt egy kis idő elment a szálláskereséssel, nem tudtuk, hogy ezen a napon rendezik a Fenerbahce-Besiktas városi derbyt, így a legtöbb szállás telt házzal működött a vidékről érkezett drukkerek miatt. Azért sikerült találni egy minden igényt kielégítő hotelt magunknak, utastársamnak köszönhetően bónusz reggelivel.
Gyönyörű időnk volt ezen a napon, 28 fokig szökött fel a hőmérő higanyszála, mindeközben pedig tudtuk, hogy idehaza napokig tartó esőzés kínozza azokat, akik kevésbé kiváltságos körülmények között töltik ezeket a napokat.
Kadiköy negyed a bárjairól és üzleteiről híres. Tényleg van itt minden. A prímet a ruházati üzletek viszik, de bármi más is beszerezhető az egymásból nyíló bevásárlóutcákban. Sajnos ez a rész sem kínált különleges helyi hangulatot, ami az építészetet illeti. Bár kellemes volt sétálgatni ezen a részen is, mégsem találtunk semmi extrát ebben a városrészben, pedig hosszú kilométerekre elkalandoztunk keleti irányba.
Enni, inni bárhol jókat lehet a városban, bármerre is lézengjünk, és nem kell mélyebben a zsebünkbe nyúlni, mint idehaza. Az ételek kifejezetten ízletesek, érződik, hogy friss alapanyagokból készülnek.
Bóklászásaink során nem lehetett nem észrevenni a milliónyi kóbor macskát sem, akiket többnyire a boltok előtt etettek. Egész kiváltságos helyzete volt némelyiknek, kevés volt a gebe köztük.
Már délelőtt kezdett gyűlni a tömeg az utcákon, amely délutánra hatalmassá, már-már delhi-szerűvé gyarapodott. Úgy látszik elég nagy a kontraszt a hétköznap és a hétvége között ezen a téren. Még pénteken élmény volt az utcán sétálni, szombat délután már komolyan feszengtem a tengernyi ember között.
Persze a tömeghez hozzájárult a fent említett meccs is, hiszen a szurkolók már délelőtt hangoltak a városban. Miután egy köpésre voltunk a Fenerbahce stadiontól, így láthattuk, ahogy gyűlik a sárga-kékbe öltözött tömeg az utcákon, hosszú órákkal a mérkőzés előtt. Ettek, ittak, énekeltek, klassz hangulatot varázsolva Kadiköy utcáira.
Ekkor már a tömegközlekedés is kissé körülményesebbé vált. A helyijárati buszon már élével álltunk, moccanni nem lehetett. Kezdett minket nyomasztani a tömeg, ezért úgy gondoltuk, visszatérünk estére a Fatih-negyedbe. Akárhogy is, de ez Isztambul legizgalmasabb része.
A komp húsz perc alatt vitt át bennünket a túlpartra, ez idő alatt pedig még élőzene is szórakoztatta a publikumot. Itt próbáltunk még egy-két apróságra alkudni a piac körül, de csakhamar záróra volt.
Benéztünk egy kiülős étterembe, ahol lehetett vízipipázni. Nem ez volt az első alkalom az életemben és nem is a második, hogy vízipipát szívtam, de még soha nem szédültem meg tőle. Most pedig annyira, hogy észre sem vettük, hogy nem azt az ételt kaptuk vacsorára, amit rendeltünk. Ha a felszolgáló srác nem veszi észre, szerintem sosem derül fény a turpisságra. De a kihozott kaja is megtette végül.
Szállásunk felé utazva, már nagyon fáradtak voltunk. Szép nagy távolságokat tettünk meg a két nap alatt, reggeltől késő estéig talpalva. Bizony, a városnézésbe is el lehet kellemesen fáradni.
Hogy kinek ajánlanám Isztambult? Tulajdonképpen mindenkinek, aki él és mozog. A milliónyi lehetőség közül bárki kedvére szemezgethet. De ki lehet menni akár csak azért is, hogy kószáljon az ember a városban, vásárolgasson és jókat egyen, ahogy mi is tettük, nem kell feltétlenül előre programokat tervezgetni.
A higiénia az utcákon nem rosszabb, mint idehaza. A város jól járható, a tömegközlekedés egyáltalán nem komplikált, és ha bárki ennek ellenére eltévedne, az első angolul beszélő járókelő szívesen útbaigazítja.
Sokakat a közbiztonság kérdése zavar, erre nem tudok mit mondani. Végül is a tévéképernyő előtt is le lehet élni egy életet. Kérdés, hogy az az élet olyan minőségű-e, mint amelyet élni szeretnénk. Én jómagam semmiféle atrocitással nem találkoztam, soha nem éreztem, még a szombati tömegben sem, hogy a zsebeimhez kellene kapkodnom. Épp oly nyugodtan sétálgattam, mint Gyöngyös város főutcáján bármely tetszőleges napon teszem.
Autóval már nem biztos, hogy szívesen közlekednék a városban, mivel így negyvenhez közel már nincs annyi felesleges hajszálam, amit a dugókban ülve tépkedhetnék. Viszont a közlekedési kultúra is jobbnak tűnt, mint azt vártam. Egyszer sem akartak elütni zebrán átkelés közben, ami az eddig bejárt "országaim" közül igazán unikumnak számított.
