Erődfoglalás, Aragats-mászás, jereváni vendégeskedés
Utolsó két Örményországban töltött napunkban megannyi gyönyörű helyet látogattunk meg. Megmásztuk az Aragats vulkánt és egy emlékezetes vendégségben is jártunk.
Reggel búcsút intettünk a különleges fekvésű szálláshelyünknek, és a Smbataberd erőd felé vettük utunkat. Két település, Yegheis és Artabuynk között, egy hegygerinc tetején helyezkedik el a Smbataberdi erőd, melyhez egy meredek emelkedőn jutunk fel. A nagy bástyák, a tornyok, a falak nagyon jó állapotban vannak korukhoz képest. Az épületet az 5.század körül alapíthatták, de a 9-10. században jelentősen megerősítették. Itt egy kisebb túrázás keretében, Yeghegis falujától próbáltunk felkapaszkodni az erődítményhez. Bár emelkedőnek kell menni, a leküzdendő szakasz egyáltalán nem nevezhető keménynek. Az út könnyen járható, kitaposott, eltévedni nem lehet. Mielőtt a csúcsra értünk volna, sajnos egy másik úton érkező francia csoport beelőzött bennünket.
Csodálatos a panoráma fentről, innen tényleg lehetett látni a távolból érkező ellenséget. Remek volt kiülni a széles falra, vagy éppen végigszaladni rajta. A francia csoport a fenti bástyáknál volt, mi a lenti falon, de egy idő után úgy gondoltuk, hogy csak fel kellene menni nekünk is oda, ezért elindultunk felfelé. A derék magyar vitézeket látva a francia csoport el is indult lefelé, ki az erődből. Nem mondom, hogy szoros összefüggés van a két esemény között, de mi ezt úgy értelmeztük, hogy sikerült kiűznünk a francia betolakodókat a várunkból.
Visszatérve a településre benéztem egy kisebb boltba, mert már elég kajás voltam. Egy tipikus örmény falusi kisbolt kínálatára egyértelműen a „szegényes” a legjobb kifejezés. Száraz, édes süteményből általában mintegy harminc fajtát találunk, de azt a sokadik napon már egyáltalán nem akarunk vásárolni (az első napon is hiba, mert nem igazán jók). Ezen kívül ehető dologra nem igazán akadtam. Még sajtot sem láttam. Egy hölgy azután kinyitott nekem egy hűtőt, amiben erősen megkérdőjelezhető szavatosságú felvágottak pihentek, talán az erődöt védő utolsó katonák még ebből karikázhattak. Ezen kívül a kínálat részét képezte még 5-6 melltartó és pár flakon vegyi áru. Szóval éhesebben távoztam a boltból, mint ahogy betértem.
Az utunkat folytatván még megálltunk egy 13-14. századi zsidó temetőnél, majd a Selim Karavánszerájhoz érkeztünk. Aghnjadzor településtől nem messze, 2410 méter magasságban, a Selim hágónál találjuk a Selim (Orbelian) Karavánszerájt, amely az egykori híres selyemút egyik állomása volt. 1332-ben Orbelian fejedelem építtette újjá, de már a 4-5.században is hasonló célú épület állt ezen a helyen. Egy átlagos karavánszeráj méretéhez képest ez elég kicsinek mondható, de az ország legjobb állapotban ránk maradt ilyen célú építménye. A háromszáz négyzetméter alapterületű épület megvilágítását nappal természetes úton érték el, keskeny falnyílásokon keresztül érkezett a fény, éjjel pedig falikarokra szerelt olajmécsesekkel oldották meg. Fűtés nem volt, a lakóhelyiségeiben szénserpenyőket helyeztek el. A vízellátását a közeli forrás biztosította, ahonnan égetett agyagcsöveken keresztül jutott a víz a központi helyiségbe. Vastag, méteres vastagságú falakkal biztosították az épületet a földrengések ellen. Az épületet bazaltblokkokból építették. Az állatok a szűk folyosókon pihentek. Az oszlopok között voltak kővályúk az állatok számára, az egyik terem sarkában pedig egy medence volt vízzel. Az utazók a keskeny folyosó végén, egy külön szobában aludtak.
Továbbhaladva utunkon északnak, több autóroncsot is megfigyeltünk beborulva az útszéleken. Megálltunk egy kisebb boltnál, ahol végre ehető dolgokat is lehetett találni, sőt, ötven forintnyi drammért még első osztályú jégkrémet is nyalhattam. Miután az utakon sok a gázüzemű jármű, így több ilyen töltőállomást is látni. Általában az állami, hivatalos járművek többnyire ezt használják, hátrányuk, hogy egy tankolás kb 20 percet vesz igénybe. A sok jobbkormányos autó örmény földön is jelen van, gondolom ezeket olcsón tudják behozni az országba. Viszont ha a sok jobbkormányos autót és az erre divatos felelőtlen előzéseket összeadjuk, akkor megkaphatjuk a magyarázatot az út mellett található roncsokra is.
Ezen elég sokat gondolkoztam, és rájöttem, hogy nagyon is figyelmes sofőrnek kell lenni ahhoz, hogy valaki itt vezessen. Ugyanis hasonlóan Georgiához, többnyire itt is három autó van egymás mellett a kétsávos utakon, mivel itt sem divat „beragadni” egy lassabb jármű háta mögé, még ha jelentős a szembe forgalom sem. Ilyenkor ha a sofőr előzni akar, többnyire dudával jelzi - ha szükséges - az előtte lévőnek, hogy húzódjon lejjebb. Ezután (vagy a bizalmat megelőlegezve inkább eközben), sofőrünk belekezd az előzési manőverbe. A szemből érkező sofőr természetesen ezt érzékeli, és miután errefelé ez a trend és ő sem csinálja másként, ezért nem kezd el tülkölni és anyázni, hanem ő is lejjebb húzódik, és így az előzni szándékozó járműnek már lett is egy szabad sávnyi helye középen. Mondjuk ezt százas tempónál meredek eljátszani, főleg, ha mindkét sávban előznének egyszerre, de megoldják.
Szívemnek nagyon kedves látvány volt még a rengeteg Zil az utakon. Gyermekkorom óta bennem él a kép, amikor a kis falunkba megérkezett egy kék Zil szénnel úgy megpakolva, hogy a fából készült platójának formája már inkább volt ovális, mint négyzet alakú, és erről a Zilről lehetett az olcsó lignitet vásárolni. Hát ebben az országban nem lehet megtenni úgy öt kilométert, hogy ez a nagyszerű jármű szembe ne jönne velünk. Sok rákfenéje volt a Szovjetúnióban gyártott járműveknek annak idején, de ezek a Zilek még akkor is menni fognak, amikor már a 2020-as német modelleket vonják ki a forgalomból.
Idő közben megérkeztünk a Sevan tóhoz. Többeknek vágya volt, hogy fürödhessenek egy kicsit a „színjátszó” tó vizében, most lehetőségük nyílt erre. Közben a part mellett finom halat is lehetett vásárolni, többen inkább abban találták meg a boldogságot.
A fürdés és az uzsonna után aztán továbbálltunk megint csak egy érdekes helyre. A Sevan tó nyugati partján fekszik Noratus, egy nagy és történelmi falu, ahol egy igazán különleges nevezetesség tárul elénk, mégpedig a település egy középkori, múltidéző temetője, gazdag khackarjainak sokaságával. A Noratus temető a legnagyobb a maga nemében. A legrégebbi khacskárok a tizedik századból származnak. De nem csak a színes és díszes kereszteskövek sokasága, hanem a fekvő sírkövek és a rajtuk lévő vésetek is érdekesek voltak.
A falu határában van egy autóbontó, ami bár nem egy történelmi nevezetesség, de érdekes, ahogy a roncsokból gyakorlatilag egy kerítés van kirakva.
A nap lezárásaként Jerevánba érkeztünk. Itt még elmentünk a belvárosba, megnéztük a híres, nem rég épült Cascade-ot, amely a város szíve lenne elméletileg. Nem rossz hely a modern alkotásokkal teletűzdelt épület környéke, de maga a Cascade megint csak a szovjet, kőből készült, szögletes, monumentalista építészetet tárja a szemünk elé. Az alkotások meglehetősen vegyes megítélést váltottak ki bennünk. Tényleg volt egy-két esztétikus és ötletes szobor amiben volt fantázia, de volt pár olyan is, amitől én mondjuk húztam a szám. De ez már ízlés kérdése.
Jereván ridegnek tűnő belvárosát azért meg lehet szeretni, főleg ha ennyi jó és szép dolog történik az emberrel arrafelé, mint velem történt. Az éjszakai élet itt is nagyon jellemző. Az opera körül éjfélkor még javában áll a bál, a gyermekek játszadoznak, a felnőttek éttermekben, bárokban múlatják az időt. Mi is elnéztünk még egy étterembe, ahol ismételten korrekt összegért, nagyon kulturáltan jóllaktunk. Örményországra sem jellemző, hogy vendéglátóhelyeken vagy bárhol máshol lehúznák az idegeneket. Jó érzés olyan helyen turistának lenni, ahol nem nézik fejőstehénnek a vendéget. Örményország szerencsére egy ilyen hely. Ha Georgiánál azt írtam, hogy korrekt ország, korrekt emberekkel, akkor ez Örményországra talán még inkább igaz. Egyetlen olyan momentum nem történt a nyolc nap alatt, ami negatívan befolyásolhatná az országról és az örmény emberekről kialakult pozitív képet.
Az utolsó örményországi napunkon a fő programunkat az Aragats-hegy déli csúcsának megmászása jelentette. Az Aragats az ország legmagasabb hegye, amely Aragazotn tartományban található, Jerevántól 45 km-re északnyugatra. Kialudt sztratovulkán, anyaga andezit és dácit. Krátere ovális alakú, mérete 2×1,5 km. A kráter szélén több csúcs található, ezek közül legmagasabb az északi, amely 4095 m. A nyugati, keleti illetve déli csúcsok 4 007 m, 3 916 m valamint 3 879 m magasak.
Természetesen nagy izgalommal vártam a túrát, hiszen a hegyek az én világom igazán, ráadásul ez egy vulkán volt valaha, és ez még egy pici érdekességet adott a történethez.
Az Aragats déli csúcsának megmászásához nem kell különösebben nagy szintemelkedést leküzdeni, mivel autóval egészen 3400 méterig fel lehet jutni. Onnan egy hosszabb, gyönyörű séta vezet a csúcsig. Gépjárművünkkel a Kari Lake-nél álltunk meg, innen kezdtük gyalogutunkat. Már itt remek kép fogadott, ahogy a lábunknál elterülő tó vizében tükröződött a magunk elé célként kitűzött csúcs. Remek időjárási körülmények között vágtunk neki a távnak, melynek már az első szakasza is szemet gyönyörködtető volt. A zöld fűben a rengeteg kő mellett milliónyi kék harangvirág színesítette a tájat. Idővel egyre több sziklás és havas rész következett.
És előkerült Gábor zsebéből egy nylonzacskónyi kis, színes cukorka is, ami megint nem nagy dolognak számít, de megkóstolva azt, megint csak gyermekkorom egyik nagy kedvencére ismertem rá. Imádtam ezeket a pillanatnyi csodákat, amivel Örményország rendszeresen meglepett. A legváratlanabb helyeken, a legváratlanabb időben előugró látványok, ízek, illatok néha leírhatatlan boldogsággal töltöttek el.
Út közben folyamatosan hátrafelé is nézelődtem, hiszen a távolodó tó képe is nagyszerű látvány volt, főleg úgy, hogy éppen kezdett felhőbe burkolózni. Ezután elérkeztünk az első „komolyabb” havas részhez, amin semmiféle gondot nem okozott átvágni. Innen viszont egyre inkább kezdett eltolódni a terep fű-kő aránya a kövek felé. Ahogy egyre feljebb ér az ember úgy ridegül el a táj és az utolsó részen már csak a kő és a sziklák uralják a látványt. Az időjárás is egyre zordabb, lassacskán kerültek elő az egyre melegebb ruhadarabok, mint a széldzseki és a kötött sapka.
Eltévedni nem lehet, bár kitaposott ösvény a tótól felfelé nem vezet. Egyszerűen a csúcs irányába kell haladni, ennyi elég itt útmutatóul. Persze később már lesz egy csapás, amin körbe fel lehet menni a csúcsra, ez az ajánlott és - mondjuk úgy – hivatalos útvonal. A körülbelül fél órával előttünk járó népes csapat is ezt választotta és a mi csoportunkból is többen. Én és pár társam úgy gondoltuk, hogy egy combosabb kihívást keresünk, és nem kerültünk körbe a csapáson, hanem toronyiránt nekimentünk a szikláknak.
Egyenesen a csúcs irányába kezdtünk mászni felfelé a méretes köveken. Meglehetősen meredek volt helyenként az utunk és arra is nagyon figyelni kellett, hogy hová lépünk, mivel eléggé bokapróbáló a sziklás terepen való felfelé mászás. Viszont nagyon gyűltek a gonosz felhők a fejünk felett, így én próbáltam mielőbb felérni, hátha még sikerül elkapni egy szép, viszonylag tiszta panorámát. Szerencsére tudtam jó tempót menni, de persze lihegőszünet nélkül én sem bírtam ki az emelkedőt. Végül azért sikerült még az előbb említett csoport előtt felérnem a csúcsra. Jelentősen rövidebb tehát direkt, egyenesen a csúcsra vezető út, viszont ezt az opciót azért inkább csak tapasztaltabb és fittebb túrázóknak ajánlom.
Odafönt elöntött a „csúcsboldogság” érzése. Felért az idegen csoport is, mindenki pacsizott, puszilkodott, és gratulált egymásnak, engem pedig az a megtiszteltetés ért, hogy készíthettem boldog csapatukról egy csúcsfotót. Szétnéztem én is gyorsan a tetőről. A kráter irányába egyszerre volt szenzációs és félelmetes a látvány. Már-már teljesen felhőbe burkolózott a hegy, de a néha elvékonyodó felhők között átszűrődő látvány felemelő volt. Felértek közben a mi csapatunk tagjai is. Itt el kell mondani, hogy idősebbek és tapasztalatlanabb túrázók is voltak közöttünk, szóval az, hogy ők is feljutottak ide, tényleg főhajtást érdemlő tett volt tőlük. Bár fújt a szél, elidőztünk a csúcson rendesen. Kifeküdtünk a kövekre, megebédeltünk, fotózkodtunk, nézelődtünk. Vártuk, hogy a kráterben összegyűlő felhőtömeg kicsit eloszoljon és ha csak másodpercekre is, de láthassuk a minket körülvevő dimenziókat. Pazar látvány volt.
Sokaknál előjön ilyenkor a kérdés a magaslati betegségekkel kapcsolatban, és hogy mit érez az ember már így, négyezer környékén. Én semmit nem éreztem, maximum a finom örmény keksz ízét, amit rágcsáltam. Az egyik csoporttársam kérdezte, hogy érzem-e, hogy itt kevesebb a levegő? Hát, mivel fújt a szél, én elpoénkodtam a dolgot és azt válaszoltam, hogy nem hogy kevés, de túl sok levegő is van most fent. Persze az oxigén az egy más dolog. Talán kicsit könnyebben fáradtam, de én semmi extrát nem éreztem. Persze ez a dolog mindenkinél egyénenként változó.
A visszaúton már mi is a csapáson mentünk. Remek érzés volt pihenésként elterülni a rengeteg harangvirág között, és nézni a távolodó csúcsot, amelyet nemrég meghódítottunk. Én még éreztem magamban erőt, és felmentem a tó melletti palás dombra is. Nem nagy kunszt felrohanni rá, remek innen a kilátás a tóra és a környékre. Visszaérve a buszhoz járt a napi csúcsdinnye.
Összességében elmondható, hogy egy remek, látványos túrát lehet tenni a déli csúcsig. Inkább kellemesen elfáradós séta, mint sem komolyabb erőfeszítés volt a túra besorolása az én skálámon, bár ez mindenki számára egyedi megítéléssel bír. A déli csúcsról persze tovább is lehet menni a szomszédos csúcs irányába, az már azért valamivel combosabb trekking persze. Ha Örményországban jársz és szeretsz túrázgatni, szánj rá egy napot az Aragatsra, nem fogod megbánni!
Kellemesen elfáradva értünk vissza Jereván városába, ahol miután kicsit rendbe szedtük magunkat a belváros felé vettük az irányt. Szabadprogram következett, ahol én a többséggel tartva a Kék Mecsetet tekintettem meg. Ezután még elmentünk kajálni egy török étterembe, ami árérték arányban egy kiváló választás volt. Finomat ettünk olcsón. Itt elbúcsúztunk két társunktól, akiknek előbb indult a gépük, így már csak egy maréknyian maradtunk az utolsó örmény éjszakára.
Közben körülbelül két napja folyt mellékszálon egy másik történet is. Az egyik csoporttársunknak élt itt egy ismerősének-ismerőse, egy idősebb örmény hölgy, akivel egykor barátnők voltak. Gábor felhívta az asszonyt a régi kapcsolatra hivatkozva, és sikerült megbeszélnünk egy találkozót. A már csak korlátozottan mozgásképes hölgy a lakásán fogadott bennünket (este nyolckor), ahol a lányával együtt él. Hihetetlen érzés volt átélni, hogy bennünket, akik vadidegenek voltunk számukra, milyen szeretettel és kedvességgel fogadtak, mintha csak rég látott kedves ismerősöknek nyitottak volna ajtót. Gyümölcsökkel, kompóttal, kávéval, teával vártak minket és egy olyan őszinte szeretettel, amit el sem tudom képzelni, hogy lehet egy vadidegen iránt érezni. Nagyon hosszasan beszélgettünk a családjukról, Örményországról, a napi problémáikról és minden egyébről. Beleláthattunk egy örmény család mindennapjaiba, az egyszerű emberek szemüvegén keresztül. Érdekes volt látni a szenvedélyes és őszinte megnyilvánulásaikat, és azt, hogy mennyire tisztában vannak az országuk reménytelennek tűnő helyzetével. Az örmény hazaszeretet és nemzeti öntudat bennük is épp úgy élt, mint minden örményben, amiért én végtelenül megszerettem és tisztelem ezt a népet. Később kiderült, hogy a hölgy férje ráadásul egy híres szobrászművész volt, akinek pár alkotását a lakásban is megtekinthettük. Nagy hatással volt rám ez a látogatás még úgy is, hogy én csak a többiek tolmácsolásának köszönhetően értettem a vendéglátóink szavait.
A vendégeskedés után még megnéztük a város egyik nevezetességét, a főtéren található szökőkutakat, amelyek estefelé zenére táncolnak mindenféle színben pompázva. Rengeteg ember, helyiek és turisták ülik körbe ilyenkor a helyet, és gyönyörködnek a látványban.
Ezután még elmentünk egy zenés-táncos étterembe, ahol elszürcsöltünk egy-egy italt. Figyeltük, hogy a szomszédos, egész hosszan megterített asztalnál, hogyan mulatoznak a Svédországból ideiglenesen hazatért Örmények. Azért erősen „magyarosan” mulatnak, ezt meg kell jegyezzem. Nincs az a lazaság, mintha egy német vagy amerikai bulit látnál, ahol mindenki „eldobja az agyát” és önfeledten átadja magát az éjszakának. Azért bennük is lehetett érezni azt, amit a magyar emberekben is lehet mondjuk esküvők alkalmával, hogy amolyan „mértékkel” mulatnak. Hogy oké-oké, táncolunk, jó nekünk, de… És az istennek nem tudják elengedni teljesen magukat, mert még ekkor is van bennük valami szorongás, valami görcs. Na én ezt éreztem örmény barátainknál is. Mulatoztak, énekeltek, de itt is ott volt az a de...
Kellemes a jereváni éjszaka. Nyugodt belvárosi hangulat, minden szép és békés. A negatív előítéleteket gyorsan félresöpri magában aki itt jár és érzékeli, hogy Jereván belvárosa nem hogy veszélyesebb lenne a magyar fővárosnál, de talán még bizonyos szempontból kellemesebb hely is. Egy réteggel az örmény fővárosban ugyanis nem találkoztam, ami engem Budapesten kimondottan zavar: azzal a nagyképű, bunkó-paraszt réteggel, aki azt hiszi, hogy övé a világ, és más nem is létezik körülötte. Itt ilyet valahogy nem tapasztaltam. Itt az emberek teljesen békésen megfértek egymás mellett, és nem kellett önkéntelenül egy-két beképzelt hangember parádéját végignéznünk és hallgatnunk. Itt valahogy az a föld fölött járó, izomagy réteg is teljesen hiánycikk szerencsére, ami nálunk még szintén gyakran előjön a különböző rendezvények alkalmával. Itt az emberek egyszerűen csak azok akik, és nem próbálják magukat halhatatlan Istenekként beállítani. Nem műmájerkednek, errefelé ez nem divat.
Jereván nem kimondottan szép város, de a belvárosi rész - különösen éjszaka - igen hangulatos. Európai mércével nézve meglehetősen olcsó hely, igaz sajnos sok látványosságuk nincs. A fővárosból kimozdulva viszont annál több szépséggel találkozhatunk. Sajnos a karabahi rész nekünk kimaradt, jelenleg nem tanácsos oda utazni, pedig még az tartogat bőven szépséget magában.
Örményország csodálatos hely. Csodálatos és reménytelen egyszerre, és ez a kettősség mindenhol tapasztalható. Sajnos abból a politikai helyzetből, amiben jelenleg vannak nehéz lesz kiutat találni, pedig tényleg egy jobb sorsra érdemes népről beszélünk.
Az ország bővelkedik látnivalókban. Túrázni vágyóknak, kulturális és vallási különlegességeket kereső embereknek, történelmet és művészeteket kedvelőknek, de bárkinek másnak is nyugodt szívvel ajánlom a helyet. Egy erősen főváros-centrikus ország, ahol a vidék meglehetősen szegényes, viszont van egy olyan hangulata, ami számomra a múltat, a gyermekkoromat idézte vissza. Már csak ezen érzés miatt is megérte ideutazni.
Végezetül had adjak egy tanácsot: Ha érdekel Örményország, akkor felejtsd el mindazt, amit a médiában láthatsz vagy hallhatsz erről a régióról, és bátran indulj neki felfedezni, mert egy örök élménnyel fogsz gazdagodni!
