Jereván környékén

Örményország meglehetősen főváros centrikus ország. Bár maga Jereván egy utazó számára túl sok különlegességet nem tartogat, a város környéke bővelkedik látnivalókban.

Másnap reggel keleti irányba indultunk útnak, hogy pár, fővároshoz közeli hellyel ismerkedjünk meg. Már ahogy Jerevánt elhagytuk, egy érdekes látvány tárult a szemünk elé. A lábunk előtt még zöld fű terült el, kicsit távolabb a táj már sárgás volt, helyenként félsivatagosnak, holdbélinek titulálható. És mindezek mögött ott magaslott az Ararát-hegy a maga 5137 méteres, havas csúcsával. Látványnak nem volt az utolsó.

Utunk elsőként Garniba vezetett, ahol kezdetnek egy túrát tettünk. A pogány templomtól indultunk, követve az utat lefelé a szurdokba. Már fentről parádés a táj. Az én szememnek abszolút idegen környezet volt ez, nagy kedvvel indultam hát felfedezni. Kisebb séta után aztán egy kerítés állta utunkat, ami nagyjából a semmit kerítette be, de a kapun lakat volt, és a csapás pontosan a bekerített területen át haladt. Szerencsére a helybéliek megsúgták nekünk a titkot: A lakatot csak meg kell rántani, és ki fog nyílni a kapu, nem kell hozzá kulcs. Így is történt. A bekerített rész másik végén könnyebb dolgunk volt, mivel ott már meg volt bontva a kerítés, így ott ki lehetett mászni. Itt már nagyon szép helyen sétáltunk, és kezdett előjönni újra a „rácsodálkozós” érzés. Egy igazi bazaltorgona-paradicsomba kerültünk. Láttam már bazaltorgonát idehaza is, de itt komplett hegyek álltak ebből a fura, de elképesztően szép formációból.

Hatalmas bazaltorgona-hegyek között sétáltunk.
Hatalmas bazaltorgona-hegyek között sétáltunk.

Egy blogban illene pontosan megfogalmazni mit is látott az ember, de ez pont az a helyzet, amiből maximum a fényképek tudnak töredékeket visszaadni. Elképesztő mikre nem képes a természet. Olyan formákat, alakzatokat tud néha kialakítani, amiről az ember első gondolata éppen az lenne, hogy ez természetellenes. Ahogy a hatalmas, megkövült, sokszög alakú „bazaltcsíkok” lógnak le az égből a semmibe, alattuk pedig akkora tér van, hogy egy kamionnal is be lehetne állni hűsölni, nem mindennapi látvány. Na, itt kiélhettük a hülyéskedős-fotózós kedvünket is bőségesen. Örményország bővelkedik szép és különleges helyekben, de ide mindenképpen érdemes ellátogatni, ha valaki itt jár.

A gyönyörű helyhez egyetlen kellemes sétával el lehet érni.
A gyönyörű helyhez egyetlen kellemes sétával el lehet érni.

A visszaúton páran megint egy másik utat választottunk. Kicsit hosszabb és nehezebb volt, mint az idevezető, de hát miért mennénk ugyanazon az úton még egyszer, ha újdonságokat is láthatunk? Ekkor a kerítés előtt balra tartottunk, és egy kisebb kerülővel mentünk vissza a templomhoz.

Visszaérve meglátogattuk a szóban forgó épületet is. Kevés pogány templom maradt meg az országban, ezért külön érdekesség volt ez a hely. Az 1500 méteres magasságban található szentélyt az i. e. VIII. században, Hellén pogány napisten tiszteletére építették. Amikor 301-ben a kereszténység államvallás lett az országban, mindennemű pogány vallási műemléket igyekeztek elpusztítani. Ezen hely nagy szerencséje volt, hogy a királyi rezidencia területén állt, így megmenekült a pusztulástól. Bár a 17. században egy földrengés tönkretette az épületet, az 1960-as években sikerült helyreállítani, így ma igazán impozáns látványt nyújt a látogatók nagy örömére. Maga az épület a bazaltszurdok felett helyezkedik el, a kilátás innen valami egészen pazar a környező vidékre.

Kevés pogány templom maradt fenn Örményországban.
Kevés pogány templom maradt fenn Örményországban.

A gyönyörű délelőtti program után a közeli Geghard Kolostor felé vettük az irányt, amely az egyik leglátványosabb vallási komplexum Örményországban. Utunk közben viszont észrevettünk egy érdekes helyet, ahol idősebb hölgyek lavast készítettek az út mentén. A lavas egy amolyan vékony tésztaféleség, amelynek több változata ismert. Itt végignézhettük a folyamatot, hogyan is készítik hagyományos módon, a földbe ásott kemencében a helyi finomságot. Természetesen aprópénzért vásárolhattunk is belőle és meg is kóstolhattuk a végterméket. A munkafolyamat baromi érdekes. Az egyik hölgy kinyújtja a tésztát körülbelül méretre, majd továbbpasszolja a másik hölgynek, aki egy párnaszerű, erre hivatott alkalmatosságra kifeszíti, elegyengeti, kijavítja az esetleg keletkező lyukakat rajta, majd a párna segítségével hozzátapasztja a földben lévő kemence falához. Ott körülbelül jó fél percig áll a lavas, mire elkészül. Természetesen ezalatt már el is készül a következő adag, amely mehet a melegre.

Készül a finom lavas.
Készül a finom lavas.

Az alkalmi kóstoló után folytattuk az utunkat Geghard irányába. A mesébe illő helyszínen fekvő kolostor napjainkban is működik. Naponta több szertartást is végeznek itt, érdemes ezekben az időpontokban látogatni. Az UNESCO-világörökségként nyilvántartott, IV. században alapított apátság egy barlangkolostor együttes. Többek között híres arról, hogy sokáig itt tartották annak a dárdának a hegyét, amely a keresztre feszített Jézus testét átdöfte. Innen ered a hely neve is (Geghard = Dárda, Lándzsa). (Rengeteg olyan dárdahegy van a világban, amelyről azt tartják, hogy az az eredeti, nyilván ezt kétezer év távlatából már eldönteni úgysem lehet.) A gyönyörű építésű komplexum legérdekesebb része a Kathoghike-templomtól nyugatra található két kis barlangtemplom. Ezek ugyanis nem kőből épültek, hanem az ott lévő sziklatömbből vájták ki őket, felülről lefelé haladva. Belülről alig észrevehető a különbség a hagyományosan épített templomok és a barlangtemplom között. A boltozat, az oszlopok, a díszítés és a sejtelmes félhomály. A páratlan hely építészének nevét egy felirat őrzi: "Emlékezzetek Galdzakra, az építészre". Hát értett valamit a szakmájához, az egyszer szent.

A Geghard az egyik legszebb kolostor Örményországban.
A Geghard az egyik legszebb kolostor Örményországban.

A vidéki programok után visszatértünk Jerevánba, ahol elsőként a Geocidum Múzeumot tekintettük meg. A múzeum az örmény népirtás áldozatainak állít emléket. Örmény források szerint 1915 és 1917 között mintegy másfél millió örményt telepítettek ki vagy mészároltak le a muzulmán vallású törökök alkotta Oszmán Birodalomban. A törökök szerint 2–300 ezren, míg a tudományos körökben elfogadott nézet szerint 6-800 ezren vesztették életüket. Miután ebben az időben Európa figyelmét lekötötte az első világháború, így ezen tragédia felett a világ figyelme egyszerűen elsiklott. Bár a korabeli nemzetközi tiltakozás hatására a török hatóságok a népirtás értelmi szerzőit bíróság elé állították, azonban a büntetések többsége elől a vádlottak elmenekültek. A népirtás tényét hivatalosan még ma is csak 4-5 ország ismeri el a világon. Több forrás is megerősíti, hogy maga Adolf Hitler is „merített ötleteket” az örmény népirtásból. Egy kedves hölgy kísért minket körbe a kiállításon, aki nagyon részletesen elmesélte a történteket és készségesen válaszolt a kérdéseinkre. Rajta is látszott, de ebben az országban mindenkin, akivel ez a téma szóba került, hogy ez a mai napig egy mélységesen fájó pont az Örménység történelmében. Kicsit olyan seb ez nekik, mint számunkra Trianon, csak talán náluk ez még erősebben jelen van a mindennapokban.

Ezt követően sokak örömére a Parajanov-múzeumba látogattunk el. Ő egy Georgiában született, rendkívül jelentős örmény származású filmrendező, színész és képzőművész volt. Az alkotásaiért sokan rajongtak a csoportunkból, nekem valamiért nem igazán jön be az ő stílusa. A kiállítás jól meg van csinálva, végignézegettem az alkotásait, de ettől függetlenül Parajavov művészete és az én ízlésem között továbbra is kevés a közös keresztmetszet.

A kiállítás után az Ararát-konyaküzembe tettünk egy látogatást. Itt bemutatták nekünk, hogyan készítik a világ egyik leghíresebb konyakját, majd meg is kóstolhattunk az italokból - ha jól emlékszem - egy-egy pohár 5 és 10 esztendős nedűt. Megtanulhattuk azt is a kóstoló alkalmával, hogy mit is kell pontosan nézni akkor, amikor egy pohár konyakot veszünk a kezünkbe.

A konyakgyártás technológiájának megismerése után már csak a minőségi ellenőrzés volt hátra.
A konyakgyártás technológiájának megismerése után már csak a minőségi ellenőrzés volt hátra.

A világhírű Ararát konyaküzem megőrizte a legendás brandy gyártásának hagyományait 1887 óta, amikor is az első bor és pálinka gyáruk épült Jerevánban. A cég termékei már számos díjat nyertek különböző nemzetközi kiállításokon. A bemutató legérdekesebb része volt talán, amikor arról meséltek, hogy azoknak a külföldi államelnököknek akik látogatást tettek itt, lemérték a súlyát és annyi liter konyakot készítettek el számukra, ahány kilót nyomtak. Természetesen ezek a konyakok még a mai napig ott érlelődnek a dedikált hordókban. Azt nem figyeltem, hogy volt-e Jelcin feliratú hordó a teremben, de látván a bejáratnál az árakat, az a hordó most igen sokat érne.

Volt itt egy ünnepi alkalom is. Az egyik csoporttársunk ezen a napon ünnepelte 50. születésnapját. A hölgy férje Gábor segítségével még egy ajándéktortával is készült, amit a kóstolónál adtunk át és szegtünk fel. Először a helyi pincérnek nem igazán tetszett, hogy mi ott privátban tortázgattunk a konyakkóstoló közepén, és ezt szóvá is tette. Amikor mondtuk neki mi helyzet, és hogy ez meg volt beszélve, akkor gyorsan elrohant és hamarosan egy szál gyertyával tért vissza, amelyet a tortára helyezett. Remek gesztus volt. És pont ezek azok a parányi dolgok amikből az ember megítél egy népet és országot, nem a hatalmas építmények. Az, hogy az ember hogyan érzi magát egy idegen helyen, az leginkább az emberi kapcsolatoktól, a vendéglátóink hozzáállásától függ. Nyugodtan mondhatom, hogy Örményország – egész ottlétem ideje alatt - ebben a tekintetben hasonlóan jelesre vizsgázott, akárcsak Georgia.

Na de a napnak még nem volt vége. Sétáltunk még egy keveset a belvárosban, amely elég érdekes hatást kelt az emberben. Kicsit a volt szovjet építészeti stílus jegyeit hordozza magán ez a rész. Szinte minden épület kőből van, formailag mintha hatalmas téglatestek között járkálna az ember, és a monumentalitás érzése is fellelhető az utcákon sétálva. Valahogy nem az a hely, amely különösebben izgatná az ember fantáziáját. Érdekes még megfigyelni, hogy a több száz éves templomok és a „szovjet blokkok” közötti idő mintha építészetileg nem is létezett volna a városban. Igaz, Jereván maga nem régen „nőtt ki” ekkora várossá.

Jereván belvárosa a híres Cascade-ról nézve. Innen érződik legkevésbé a város fantáziátlan építészete.
Jereván belvárosa a híres Cascade-ról nézve. Innen érződik legkevésbé a város fantáziátlan építészete.

Este még elnéztünk egy zenés-táncos étterembe is, ahol megismerkedhettünk Lacival, aki egy erdélyi Örmény srác, és még magyar felmenőkkel is rendelkezik. Gábor ismerőse volt régebbről már, ő hívta meg körünkbe. Laci a Matenadaranban, azaz a Jereváni levéltárban dolgozik jelenleg, ahová másnap terveztünk ellátogatni. Kicsit vele is belemerültünk az örmény történelembe és a mindennapi életbe a vacsoraasztalnál, amolyan előjáróként a másnapi „történelemórához”. Az étterem talán nyolc szintes volt, minden emeleten más programmal. A végén felnéztünk a tetőtérre is, ahol két ötvenes szőke hölgy hegedűn adott elő modern dallamokat. Innen gyönyörű kilátás nyílt az éjszakai belvárosra, ami kivilágítva sokkal szebb, mint nappali fénynél.

Taxival mentünk haza, ami errefelé sem drága. 600 dramm az alapdíj (kb 360Ft), ennyiért rendszerint haza is furikáztak bennünket 3-4 kilométerről, ami négyfelé szétosztva gyakorlatilag ingyen volt.

Negyedik örmény napunk reggelén nyugatnak vettük irányt Ecsmiadzin felé. A Jerevántól mindössze 20 kilométerre elterülő város i. sz. 180 és 340 között volt az örmények fővárosa is. Itt először a 7.században épült Szt.Hripszime templománál álltunk meg. Építéséhez némileg eltérő legendák fűződnek. A közös ezekben a történetekben, hogy az épületet a mártírhalált halt Szent Hripszime sírja fölé emelték. A tufából épült templom fekete és narancssárga kövekből áll, amelyek abszolút random-szerűen helyezkednek el. Ezt a jelenséget több szentély esetében is megfigyeltük, hogy az alkotók meg sem próbáltak a két színű kőből valamiféle alakzatot kihozni, ezek többnyire teljesen véletlenszerűen vannak egymásra pakolva. Viszont a világosabb, itt például narancssárga színű kő remekül oldja a fekete kövek által sugárzott ridegséget, ezért kimondottan tetszetős hatást keltenek. Belül, egy kis helyiségben található Szt.Hripszime sírja, amely mellett folyamatosan váltották egymást a hívők. Voltak akik letérdeltek a sírkő mellé, voltak akik ráborultak és közben mélyen elmerülve imádkoztak.

A Szt.Hripszime templomban is remekül mutatnak a színes kövek.
A Szt.Hripszime templomban is remekül mutatnak a színes kövek.

Következő állomásunk a Szt.Gayane templom volt. Hasonlóan az előző épülethez, itt is a narancs-fekete színkompozíció az uralkodó. A templom udvarán rendkívül sok sírkő volt található. Természetesen minden sír egy irányba néz, mely irányban végül a sírok előtt egy kereszt található. Így, ha eljő a feltámadás a „halottak” rögtön ezt a keresztet pillanthatják meg, és egyből tudni fogják, hová is tartoznak.

Innen elgyalogoltunk az Echmiadzin Katedrálishoz. A hely az örmény keresztények legszentebb helye, az Örmény Apostoli Egyház központja, a pátriárka székhelye, amit az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított. A keresztény világ egyik legrégibb alapítású temploma, melyet a háromszázas évek legelején építtetett Világosító Szent Gergely apostol, aki az első örmény egyházfő is lett. Egy legenda szerint Krisztus megjelent a térítő apostolnak, és maga jelölte ki a katedrális helyét. Nevét is innen eredeztetik. Az Echmiadzin szó jelentése: " Itt szállt alá az Egyszülött". A katedrálist kívülről éppen renoválták, de belül nagyon szép látványt nyújtott. Itt őriznek egy darabot Krisztus keresztjéből is, illetve itt található jelenleg a fentebb már említett dárdahegy, mely az oldalába fúródott. Több érdekes dolgot is meg lehet tekinteni itt, bár mi egy meglehetősen szűkszavú idegenvezetőt kaptunk a kiállításhoz.

Találni a városban modernebb, új építésű szentélyt is. Egy ilyenbe szintén benéztünk, itt éppen volt egy kisebb szertartás is.

Magának a városnak itt is volt egy fura hangulata. Sétáink közben haladtunk el elhagyatott úszómedencék, szeméthegyek, old school edzőterem és temető mellett. Kihaltnak tűnt az a rész, amerre sétáltunk, pedig nem messze van a város központjától. Találkoztunk egy idősebb bácsival is, aki a Katedrálistól nem messze ült egy lépcsőn elegáns ruhában, melyen csak úgy díszelegtek a fiatalkori kitüntetései. Oroszul beszélő csoporttársainknak hála sikerült szóba elegyedni is vele. Látszott, hogy rendkívül örül a hirtelen jött társaságnak az öreg, még a fiatalkori fotóit is megmutatta nekünk.

Az idős ember büszkén viseli kitüntetéseit.
Az idős ember büszkén viseli kitüntetéseit.

Hazafelé tartva még megálltunk a Zvartnotsi Katedrálisnál. A hatodik század közepén, III. Nerszesz emeltette a szentélyt, melyet korának legnagyobb és egyben legpompásabb vallási épületének szánt. Sajnos jelentős részét egy földrengés elpusztította a kilencszázas években, amit pedig a természet épségben hagyott, azt később az arab hódítók tették a földdel egyenlővé. Az épségben maradt alapzat és egyes részek a föld alá kerültek, ahol évszázadokon keresztül nyugodtak. Az építmény feltárásához 1901-ben láttak hozzá.

Itt belefutottunk egy koncertfelvételbe, ahol a templom romjainak közepén egy fiatal srác - aki minden bizonyára egy helyi sztár lehetett - zongorázott és énekelt. Szerintem eléggé várhatta a felvétel végét, mivel biztos nem lehetett jó érzés sötét szmokingban produkálnia magát a tűző napsütésben. A romok mögött volt egy múzeumi rész is. Itt volt egy kisebb kórus, aki énekelt nekünk az egyik teremben. A két férfi és egy nő alkotta trió örmény népi énekeket adott elő, döbbenetesen szép hangon. Különösen az egyik férfi orgánuma volt olyan, amit igazából egy operába beülve várna az ember, nem egy múzeum kistermében egy farmeros alaktól. Meglepően szép élmény volt hallgatni őket.

Zvartnots templomának romjai.
Zvartnots templomának romjai.

Visszatérve a fővárosba a Matenadaranba, azaz a helyi levéltárba látogattunk el. Szerencsés helyzetben voltunk, mivel az előző napi vacsoránál már megismert Laci kísért körbe minket és tartott előadást az ott kiállított iratokról. A Matenadaran régi kéziratok tárolására szolgáló kutatóintézet és múzeum. Ezt tartják a világ egyik leggazdagabb ilyen célú letéteményesének, amely széles körű témákat fog át örmény és még sok más nyelven is. Állítólagosan több, mint 16 ezer különféle, ó- és középkori irat található itt. Sajnos a fényképezőgép használata tilos az épületben, ezért csak sutyiban, mobiltelefonnal sikerült pár képet lőni az itt található, fantasztikusan szépen díszített könyvekről, iratokról. Az egyik legjobb történet egy igazán hatalmas, 55x70 cm-es, több, mint 27 kg-ot nyomó könyv kapcsán hangzott el, amely két külön darabban található meg kiállítva. A vallási témájú könyvet két örmény nő találta egy elhagyott örmény kolostorban az Oszmán Birodalomban az első világháború és az örmény népirtás idején. Szerették volna megmenteni a biztos pusztulástól ezt a remekművet, de mivel túl nehéz volt számukra vinni, ezért azt két részre osztották: az egyik felét ruhába csomagolták és eltemették, míg a második felét Georgiába vitték magukkal. Pár évvel később, egy lengyel katona rátalált az első felére, és eladta egy tisztnek Bakuban. Ő végül Örményországba hozta és a két fél végül újra egyesült.

A levéltár megtekintése után a helyi piacon csavarogtunk egy órácskát. Aki volt már hasonló piacokon az tudja, hogy itt nem létezik lehetetlen. Itt minden van. Mkhitaryan nevével díszelgő football meztől a kórházi műtőkben használt golyókiszedő csipeszig bármit tudunk vásárolni. Én leginkább csak élelmet kerestem, amit hirtelen egy hamburgeresnél találtam meg. Hambit idehaza sem nagyon eszek, de ott valamiért megkívántam. Nem egy autentikus örmény ételkülönlegesség, de most erre szottyant kedvem. Rendeléskor az eladókisasszony kinyitotta nekem az összes hambit ami a tálcán volt, és választhattam gyakorlatilag húsméret alapján. A két legformásabbat néztem ki magamnak. Ezután jólesett a menetrend szerinti török kávé is. Mindez összesen kb 750 forintnak megfelelő drammba fájt.

A szabadprogram után Khor Virap felé vettük az irányt, mely egészen a török határ közelében helyezkedik el. Utunk során pici malőr történt, nevezetesen gyorshajtásért megállították buszunkat. Kíváncsi voltam, itt hogyan lehet elsimítani az ügyet. Hát, olyan 43 másodperc alatt intézte el a dolgot helyi sofőrünk, aki végül kezet fogott a rendőrrel. Rossznyelvek szerint itt kétezer dramm is gyorsan gazdát cserélt, de hát ki hiszi ezt el...

A Khor Virap kolostora.
A Khor Virap kolostora.

Khor Virap kolostorában most is rendszeres istentiszteleteket tartanak, ez az egyik leglátogatottabb búcsújáró hely Örményországban. A kolostortól remek panoráma nyílik a török területen fekvő Ararát-hegyre, ahol a biblia szerint a nagy árvizet követően Noé bárkája földet ért. Érdekesség, hogy miután a hegy régebben még örmény földön állt, ők az Ararátot választották nemzeti szimbólumnak és a címerükbe is belerajzolták. Törökország tiltakozott is az ellen, hogy az ő felségterületükön található hegy más állam címerébe szerepeljen. Tiltakozásukra az akkori szovjet külügyi népbiztos így válaszolt: „Kétségtelen, hogy az örmény címer idegen felségterületen lévő hegyet ábrázol, ez azonban nem mond ellent a nemzetközi szokásoknak. Aligha tudhatja ezt valaki jobban, mint éppen a török kormány, hiszen a török címeren félhold szerepel, és a Hold – a szovjet kormány legjobb tudomása szerint – mind ezidáig nem török birtok.”

Ennél a kolostornál most egy fotózásba futottunk bele, ahol egy népviseletben pózoló helyi szépség (de tényleg) volt a fotóalany. Úgy tűnik a média eléggé felkapta a régi kolostorokat különböző produkciók háttereként errefelé.

A kolostor mellett van egy dombocska, amelyre megéri felsétálni. Pazar a kilátás innen. Látni a kolostort amelytől balra tekintve egy hatalmas, szépséges kövekből álló temetőt láthatunk, jobbra fordulva pedig az Ararát havas csúcsát.

Panoráma a temető irányába a Khor Virap melletti dombról.
Panoráma a temető irányába a Khor Virap melletti dombról.

Yeghegnadzor irányába indultunk tovább. Következő megállónk az Areni településén található, Hin Areni névre hallgató borászat volt. Itt megismerkedhettünk a helyi borkészítés rejtelmeivel amihez egy kóstoló is dukált. Kétfajta vörös- és egy fehér borkülönlegességet ízlelhettünk meg itt.

Lassan elérkezett a nap vége, mi is megérkeztünk aznapi szállásunkra Arpi falujába, ahol egy lenyűgöző, barlangokkal színesített sziklafal alatti kis vendéghelyen szálltunk meg. Az idevezető út is meglehetősen tetszetős volt. Sárgás, kopár, hegyes-völgyes tájakon át vezetett ide utunk. Talán a finom bor - amihez nincs hozzászokva a szervezetem - altatott be, de itt már a vacsit is kihagytam, és elég gyorsan eltettem magam másnapra.

Itt szólni kell arról a jelenségről is, hogy ezen a napon a csoportból többeknél előjött egy nagyon kellemetlen hasmenés, amely kicsit befolyásolta a hangulatukat. Ekkor még nem tudtam, hogy már nekem is csak egy napom van hátra a nyavalya elkapásáig.

Az Ararát hófödte csúcsát még Jerevánból is látni.
Az Ararát hófödte csúcsát még Jerevánból is látni.
A természet csodái mindig elvarázsolnak.
A természet csodái mindig elvarázsolnak.
A bazaltorgonák óriási játszótérként is felfoghatóak.
A bazaltorgonák óriási játszótérként is felfoghatóak.
A dedikált hordók értékes nedűt tartalmaznak.
A dedikált hordók értékes nedűt tartalmaznak.
Ex-szovjet badihangulat.
Ex-szovjet badihangulat.