Kazbegitől Martviliig - Azaz közlekedés Georgiában

Ezen a napon búcsút intettem Kazbeginek és visszautaztam Kutaiszi környékére. A 440 kilométeres út Martvili-ig rengeteg érdekességet tartogatott, pedig azt hittem, már jól ismerem a grúz közlekedési szokásokat.

Fájó szívvel, de búcsúznom kellett a Kaukázus csúcsaitól, hiszen már csak három napom volt a hazautazásig, amit még Kutaiszi környékén szerettem volna eltölteni. A terv az volt, hogy kora reggeli indulással egy nap alatt érek el Stepantsmindából a 440 kilométerre lévő Martvili városáig, így másnap már az ott található kanyon levizitálásával tudom kezdeni a napom. Ennek megfelelően korán ébredtem és már a hét órási marsrutka indulására ki is értem Stepantsminda főterére. Úgy okoskodtam, hogy ha nem megyek be a fővárosba, hanem a 20 kilométerre Tbilisi előtt lévő Mtskheta-nál szállok át a Tbilisi-Kutaiszi járatra, azzal nyerhetek némi időt, tehát eleve Mtshketa-ig terveztem az utam, ami a már megszokott és baráti 10 lariba került.

Hétre éppen meg is telt a busz. A nagy poggyászomat az egyik ülés alá begyömöszölte a sofőr, hogy minden üres hely ki legyen használva, a hátizsákom az ölemben szorongattam. Rajtam kívül két külföldi volt csupán a kisbuszban, mindenki más helyi fizimiskával rendelkezett. El is indultunk időben. És nemsoká meg is álltunk, mivel az előttem ülő fiatal lány - aki az anyukájával utazott - elég rosszul lett, émelygett a gyomra. A sofőr természetesen első szóra fékezett és félrehúzódott. Végül, a buszból villámgyorsan kiugró hölgynek köszönhetően én azon ritka emberek közé tartozom, akik a Kaukázusban is láthattak rókát az út szélén. Szegény visszaszállt, szemlátomást kábán és gyengén, és ablakot nyitott maga mellett. Na, ez nem volt egy jó ötlet, mivel a nyolcvannal robogó busz hűvös menetszele ezután végig az arcomba jött, semmit nem tudtam kezdeni a dologgal. Azt nem akartam természetesen, hogy a leányzó még rosszabbul legyen, ezért eltűrtem a dolgot, és próbáltam takargatni magam a pulóveremmel. Sajnos a kisbuszokban elég kiszolgáltatott az ember. Szerencsére dohányozni csak a sofőrök szoktak, az utasokat még nem láttam rágyújtani, na az tud még kellemetlen lenni nem bagózó emberek számára.

Bár itt kell megjegyezni, hogy Georgiában nincs betiltva a dohányzás éttermekben, épületekben, buszokban, megállókban mint nálunk, mégis csupán a töredéke ember él ezzel a káros szenvedéllyel, mint Magyarországon élt a tilalmi törvény bevezetése előtt. Van egy-két kellemetlen eset, de közel sem olyan zavaró a helyzet, mint ahogy előzőleg azt az ember gondolná, pedig egy doboz cigihez már kevesebb, mint 200 forintnak megfelelő lariért hozzá lehet jutni.

Gudauri környékén megálltunk egy forrásnál, mivel a hosszabb utak közben mindig tartanak egy-egy öt-tíz perces pihenőt a sofőrök. Ilyenkor rendszerint mellékhelységgel rendelkező boltok, büfék mellett állnak meg a buszok, így mindenki üríthet vagy éppen tankolhat igényei szerint. Bár a legnagyobb örömet az jelenti, hogy ki lehet szállni a járműből és át lehet mozgatni az ilyenkorra már kellőképpen elhalt végtagjainkat.

Mtskheta városának keleti oldalán lévő autóúton halad a busz Tbilisibe, így a város környékén a sofőr fékezett és hátraszólt nekem, hogy megérkeztem. Segítőkészen kiszállt ő is a járműből és elmutogatta, hogy az ott lévő rövid lépcsősor tetején helyi járatok vannak, amik aprópénzért (0,40 lari) visznek be a belvárosba. Így is volt.

Pár perc múlva már a Svetitskhoveli Székesegyház környékén találtam magam. Itt nyugodtan leültem egy parkban és megreggeliztem. Nem tudtam, hogy honnan indul a busz Kutaisziba, így a templom előtt lévő információs irodában kértem segítséget. Egy fiatal, angolul jól beszélő hölgy közölte velem a rossz hírt: Mtskhetából nem megy busz Kutaiszibe, csak Tbilisiből tudok eljutni oda. Magyarán be kell mennem a fővárosba azért, hogy aztán - Mtshketán át - eljussak Kutaiszibe. Fasza. A kedves fiatal lány elmagyarázta, hogy melyik megállóban tudom leinteni a Tbilisibe tartó járatot, el is indultam arrafelé. Siettem volna, hiszen még nagyon messze voltam a célomtól, és nem tudtam mikor számíthatok a buszra. Útközben elkapott egy taxis, és felajánlotta, hogy elvisz a Didube Stationbe, végül 10 lariba egyeztünk - ezt megint amolyan tanulópénzként fogtam fel. A taxisoknál kötelező alkudni, hiszen alaposan le lehet faragni az általuk elsőként bedobott "puhatolózó" árból.

A buszmegállók környékén nem minden egyértelmű, érdemes kérdezősködni.
A buszmegállók környékén nem minden egyértelmű, érdemes kérdezősködni.

Sajnos a marsrutka rendszer nagy hátránya az egész ország területén az, hogy egy tíz kilométerre lévő településre nem biztos, hogy megy járat, előbb be kell menni egy nagyobb városba, és onnan tudjuk aztán elérni jó nagy kerülővel a célunkat. Mintha Szentendréről csak úgy tudnánk eljutni Dunakeszire, hogy előbb elbuszozunk a Keletihez. Ez sajnos nagyban megnehezíti a tervezhetőséget. Hiába van három látványosság egymáshoz relatíve közel, nem biztos, hogy belefér egyetlen napba a meglátogatásuk, ha a tömegközlekedést szeretnénk igénybe venni. Taxival és turizmusra szakosodott jártatokkal már abszolválható a dolog, csak ez esetben számolni kell a jelentős többletköltséggel. A legjobb választás csoportos utazásnál mindenképp a saját jármű bérlése. Abszolút mobilis, és saját magunk kénye-kedve szerint utazhatunk vele. Ez esetben viszont ajánlatos sofőrt is bérelni a gépjárművel együtt a már sokszor említett vezetési morál miatt.

Beszálltam tehát a kényelmes taxiba, és élveztem a német luxusautók kényelmét mintegy húsz kilométeren keresztül. Útközben szót váltottunk a sofőrrel, és mivel elmondtam neki, hogy hová sietek, ő már a Didube-n alapból úgy tett ki engem, hogy keresztbe beállt a Kutaiszibe induló marsrutka elé, hogy még keresgetnem se kelljen azt. Igazából jó, hogy a taxit választottam és nem vártam a buszra Mtskhetában, hiszen ahogy átszálltam szinte egyből indultunk is. Persze csak szinte, hiszen előbb még tanúja lehettem egy kisebb vitának, mivel egy termetes ember nem volt hajlandó átülni a fuvarozási manager parancsszavára az egyszemélyes helyre, hanem egyből a páros üléseket foglalta el, természetesen méretéből adódólag mindkét helyre igényt tartva. Ez persze bevételkiesés a szállító "cégnek", de végül benyelték a kárt, mivel a testes úriember volt a hangosabb.

Elindultunk tehát Kutaiszi irányába. Itt sem volt hosszú az első etap, körülbelül egy kilométer múlva beálltunk tankolni. A normál benzin ára 1,79 lari (220 Ft) Georgiában, ez magyarázhatja az olcsó fuvardíjat, ami a Tbilisi-Kutaiszi távra is csak 10 lariba került. Továbbhaladva megpillantottam egy motorost az úton, ami azért nagy szó, mert ebben az országban sem motorkerékpárral, sem biciklivel nem közlekedik senki az életveszélyesnek titulálható vezetési stílus miatt. Pedig az infrastruktúra még alkalmas is lenne rá, hiszen a főbb utak elég jó minőségűek még a hegyekben is. Akár Mestiáig megyünk, akár Kazbegi a célunk, oda sima aszfalton juthatunk el, ami az elmúlt pár év fejlesztéseinek eredménye.

A vonatozáson is gondolkodtam egy pillanatig még a főváros felé tartva, de mivel talán két járat megy az ország egyetlen vonalán naponta Tbilisi és Batumi között, így ezt az őrült ötletet gyorsan elvetettem. Hangulatra talán jó lett volna, de most ehhez túlságosan siettem. A másik alternatíva a stoppolás volt Mtskhetából Kutaiszi irányába, mivel Georgiában állítólag jól működik ez a fajta közlekedési mód. Viszont még elevenen élt bennem a három nappal ezelőtti stoppolási kísérletem a hegyekben, és most inkább biztosra szerettem volna menni, úgyhogy maradt a kisbusz.

Ami viszonylag gyorsan feltűnhet az országba érkezők számára, hogy a gépjárművek 30-35 százaléka jobbkormányos. Annak okára sajnos nem tudtam fényt deríteni, hogy miért lehet valószínűleg olcsóbb ezeket az autókat behozni az országba, és hogy honnan hozzák őket. Én idehaza is veszélyesnek tartom a jobbkormányos autók forgalomba helyezését, a grúz gépjármű-vezetési morál pedig még plusz egy jó nagy adag kockázati tényezőt tartogat magában.

A marsrutkázásban van egyfajta talány, amire még nem sikerült rájönnöm. Sokszor szemtanúja lehet az ember annak a jelenségnek, hogy messze a lakott településektől, a rohadt nagy puszta kellős közepén fel- vagy éppen leszáll valaki. Szemmel láthatóan rendszeres utazói ők a járatnak, de hogy mindegyikük mezőőr lenne azt kétlem. Mindenesetre a sofőrök névről ismerik általában ezeket az embereket, akik mindig pontos összeggel fizetnek leszálláskor. Rejtély.

A marsrutkákon a fizetés kétféle képen működik. Hosszabb járatoknál mindig begyűjtik még indulás előtt a pénzt a sofőrök, vagy a helyi managerek. Ha rövidebb távon megyünk vagy éppen út közben szállunk fel a kisbuszra, akkor viszont leszálláskor szokás fizetni. Érdemes aprót adni, mert leszállás közben több csomaggal a kézben már nehéz még a visszajárót is elvenni a sofőr markából. Tíz lari feletti bankjegyekkel rövidebb járatok esetén felesleges is kísérletezni. Ha tud is visszaadni a sofőr, az akkor is mintegy másfél kilogrammnyi aprópénz formájában fog sikerülni.

Gépjármű és tehén találkozásánál kicsi az esélye, hogy az utóbbi tér ki az útból.
Gépjármű és tehén találkozásánál kicsi az esélye, hogy az utóbbi tér ki az útból.

A rengeteg tehén mellett nagy számban találhatóak még az utakon ultramodernnek tűnő rendőrautók is, amelyeknek a villogója valószínűleg direktbe van kötve az akkumulátorra és végtelenítve működik. A grúz rendőrség meglehetősen jól felszerelt és miután Szakaasvili újjászervezte az egész belügyi rendszert már nem is korrumpálhatóak, úgyhogy óvok mindenkit az efféle kísérletektől.

A hosszú úton ismét tartottunk egy rövid pihenőt. Jól esett, nem mondom. Út közben folyamatosan kémleltem a táblákat és számoltam visszafelé a kilométereket Kutaisziig. Eléggé szerettem volna már ott lenni, már minden porcikám fájt. Közben a sofőrt is próbáltam megérteni, aki hosszú kilométereken át gesztikulálva küldte el a többi autóst melegebb éghajlatra aki kicsit is feltartott bennünket a száguldásban, majd amikor megcsörrent a telefonja, húsz percen keresztül beszélgetett úgy, hogy közben talán ötvennel haladhattunk a főúton, így minden autós aki eddig feltartott minket, most visszaelőzhetett.

Megérkeztünk végre Kutaiszibe. A megálló közvetlenül a McDonald's mellett található, ahol ingyen wi-fi is a rendelkezésünkre áll. Innen még vezetett egy negyven kilométeres út Martvili-ig, aminek már az elején jelentkeztek problémák. A marsrutkákon ugyanis kizárólag színes, gyönyörűen ívelt és kancsarodó grúz betűkkel voltak feltüntetve a célállomások, amiből persze semmit nem értettem. Szerencsére a telefonomon lévő térkép a helységneveket grúz nyelven is kiírta, így már csak az volt a dolgom, hogy a mintegy 50-60 itt parkoló busz közül megkeressem azt, amelynek a szélvédőjén a felirat "fordított hatos - kampócska - lefelé duplavé" jelekkel kezdődik. Ez mintegy tíz perc alatt sikerült is. Miután a többi karaktert is összehasonlítottam és egyezőséget tapasztaltam, a biztonság kedvéért azért a sofőrt is megkérdeztem. És valóban ez volt az én járatom.

A következő problémára már menet közben derült csak fény, mégpedig, hogy fogalmam nincs hol kell leszállnom. A helységneveket jelző táblákon lévő felíratok ugyanis vagy az én térképemmel nem egyeztek, vagy egyszerűen nem lehetett látni őket. Mellettem egy hatvanas éveiben lévő asszonyka ült, aki felé volt egy hamvában halt kísérletem angol nyelven, hogy megtudjam, messze van-e még Martvili, de ő úgy nézett rám, mintha az x-akták című filmből léptem volna éppen elő egy hatalmas fénycsóvából. Szerencsére egy másik nő a hátam mögött megértette mit szeretnék, és felajánlotta, hogy szól majd, ha le kell szállnom. Így is történt végül. Hosszú és fárasztó utazás után megérkeztem Martvilibe. Végül sikerült egyetlen nap alatt abszolválni a távot, aminek nagyon örültem. Már csak egy feladat állt előttem, hogy gyorsan szállást találjak...

Martvili Central.
Martvili Central.