Meseországban - A Svaneti régió
Hosszú utazás után megérkeztünk a Svaneti régióba, a csodák birodalmába. Ez a Nagy-Kaukázusban fekvő elszigetelt terület nyugodtan jellemezhető a túrázók paradicsomaként. Hatalmas hófödte csúcsok, óriási zöld hegyoldalak, sebes folyók, könnyen elérhető gleccserek, elhagyatott falvak, megannyi gyönyörű vízesés és persze milliónyi boci várt minket.
Fél évnyi várakozás után elérkezett a nagy nap, végre elindulhattam a Kaukázus irányába. Január volt még, amikor kinéztem magamnak ezt a célpontot, az ezt követő fél esztendőben kizárólag az utazásról való álmodozás tartott életben a végeláthatatlan munkanapok alatt. Az utat Vándorboy, alias Csonka Gábor szervezte, aki már 150 országban járt, többek között Pápuában is, ahová öcsém is vele tartott, tehát a bizalom megvolt az irányába, tudtam, hogy egész bizonyosan remek programot állít össze kis csapatunknak. A program szervezett része Georgia és Örményország bebarangolását, „felfedezését” tartalmazta. A közös program mellett én még azért beterveztem egy plusz hetet egyedül Georgiában (ez az ország hivatalos neve, a Grúzia elnevezés a szovjet időszak alatt ragadt rájuk), amit főként a hegyekben való túrázgatásoknak szántam. Így végül egy hónapra való felszereléssel (mindössze egy hét kilós poggyász és egy kézitáska) indultam neki július 8-án este Ferihegyről Kutaisziba, a Wizznek hála meglehetősen jó áron.
A reptéren találkozott a kis csapatunk. A gép éjfélkor indult, tehát a felszállást követően mindenki próbált kicsit elszenderülni, mivel úgy volt a tervben, hogy érkezés után azonnal indulunk is tovább a Kaukázusba, a Svaneti régióba. Sajnos azonban aludni szinte senki sem tudott a szűkösre szabott helyek miatt. Talán kétszer tíz percre tudtam „bekómázni”, így a csaknem három órás út után (plusz a két óra időeltolódás), hajnali öt körül érkeztünk meg a Kutaisi reptérre, elég nyúzottan. A reptéren rögtön egy praktikus és nagyszerű dologgal találkoztam, ingyen Sim-kártyákat osztogat két mobilszolgáltató is (Beeline, Geocell). Érdemes felkapni belőlük egyet amennyiben független telefonunk van. A kártyát később bárhol feltölthetjük, a legegyszerűbb például a városokban tucatszám telepített „okos automatákon” keresztül.
A bérelt kisbuszunk közben már a kijáratnál várt minket. A repülőgép után igazi felüdülés volt a kényelmes ülés, és az, hogy bőven volt hely hová tenni a lábamat. Első megállóként Zugdidi piacát tűztük ki célul. Az oda vezető útból nem sok mindenre emlékszem, hiszen akkor már csaknem 24 órája voltam ébren, és bevallom, elszunyókáltam picit a buszon. De ami még így is feltűnt, hogy ebben az országban mindenhol tehén van. Mindenhol, de többnyire a főutak közepén érzik otthon magukat, jelentős nehézségeket okozva a közlekedni szándékozóknak. Szemmel láthatólag a kérődzőket nem idegesíti, hogy az autók nyolcvannal kerülgetik őket, ők csak fekszenek a felezővonalon és relaxálnak. Maximálisan barátságosak és aranyosak, csak valamiért nagyon ragaszkodnak az aszfalthoz (is).
Ha valaki magának tervez utazást, és nem szeretne vagy nincs lehetősége külön buszt bérelni, marsrutkával (tömegközlekedéshez használt kisbusz) is megteheti a Kutaiszi - Mestia távot nagyon olcsón. Ez esetben először Zugdidiig kell utaznia, majd onnan egy másik járattal tudja folytatni az útját a Svaneti-régió felé. A marsrutkák nem túl kényelmesek, viszont nagyon olcsóak, megéri őket igénybe venni. A sofőrök viszont a Kaukázusban is felettébb vakmerőek, így a halálfélelem-érzés a gépjárművekben ülve természetesnek számíthat a turisták körében. Egy idő után meg lehet szokni, hogy folyamatosan három gépjármű van egymás mellett a kétsávos utakon.
A Zugdidi piachoz érve először megpróbáltunk pénzt váltani, aminek a leggyorsabb módját választottuk: helyi arcok farzsebből váltottak aktuális árfolyamon dollárt, eurót, rubelt a piactér előtt. Ezután megnéztük milyen is egy autentikus grúz piac, de ezen a környéken még a piacosok sem szívesen kelnek nyolc előtt, így csak egy kis részét láttuk a nyüzsgő sokadalomnak. Errefelé később kezdődik az élet, ami egy kicsit fura lehet az Európából ideérkező embernek. Persze azért találtunk finomságokat. Először a rengeteg tejtermék, többféle sajt közül próbáltam választani. Érdemes mindig kóstolót kérni mielőtt valamit vásárolunk, mivel a sajtok aránytalanul túlsózottak, némelyik már szinte ehetetlen. Tartósításnak nagyszerű a sok só, de enni már kevésbé. Szerencsére a reggeli kávémhoz is hozzájutottam. Egész jó áron lehetett jó kis török zaccos kávét kapni egy néninél. Vettem még valami édes, kalácsszerű sütit is, és gyümölcsöt. A piacokon rengeteg a zöldség és a gyümölcs. Leszámítva a gránátalmát és a banánt, elég olcsóak is, ízre szerintem pont olyanok, mint a mieink.
Miután mindenki bevásárolt, tovább indultunk Svaneti irányába. Svaneti Georgia történelmi régiója, mely a Nagy-Kaukázusban helyezkedik el. A régiót a Svan nép lakja, akik önálló nyelvvel és kultúrával rendelkeznek. A Kaukázus tíz legmagasabb csúcsa közül négy is Svanétiában található, köztük Georgia legmagasabb pontja, az 5201 méter magas Shara hegy.
Út közben megnéztük az Enguri-gátat, amely a volt Szovjetunió legnagyobb gátja volt. Építéséhez négymillió köbméter betont használtak fel. A 271 méter magas gát építését az 1970-es évek végén fejezték be. Apró szépséghiba, hogy a duzzasztógát grúz, míg az áramtermelő egységek abház ellenőrzés alatt álló területen találhatók, így a megtermelt áramot a két fél kompromisszumos alapon kénytelen megosztani egymás között. Fura látvány volt a gát aljában kialakult szivárvány.
Továbbhaladva próbáltam volna pihentetni a szememet a buszon, de képtelen voltam rá. Káprázatos tájakon át meneteltünk felfelé, a Kaukázus legmagasabb csúcsai irányába. A látvány lenyűgöző volt. Először láttam ekkora hegyeket életemben, és nem akartam hinni a szememnek. Minden hegycsúcs mögül előbújt egy még nagyobb, és amikor már azt hitte volna az ember, hogy ettől már tényleg nem létezhet magasabb, akkor mindig feltűnt még egy újabb és hatalmasabb masszívum. Döbbenetes látvány volt. Egészen más dimenziók, mint amikkel eddig bármikor életemben találkoztam. Gyakran megálltunk gyönyörködni és fotózni felfelé menet, de azt hiszem ez volt az a látvány, amivel életem végéig sem tudtam volna betelni.
Sokan, iskolai tanulmányainkban még úgy tanultuk, hogy a franciaországi Mount Blanc a maga 4808 méterével Európa legmagasabb csúcsa, de ez nagyon nem igaz. A Kaukázus legmagasabb pontja és egyben Európa legmagasabb csúcsa a Mount Elbrusz (Oroszország, 5642 m). Persze mivel a Nagy-Kaukázus a határvonal Európa és Ázsia között, így már a hegység legtöbb csúcsa Ázsiához tartozik földrajzi szempontból. Egyébként a hegység tíz legmagasabb hegye is magasabb, mint bármely más hegy Európában, a Kaukázuson kívül. Hab volt a tortán, amikor megjelent előttünk az Ushba 4710 méter magas, havas csúcsa, amely hófehéren „világított” a tökéletesen tiszta időben.
Az út mellett sebes sodrású folyók, vízesések, szakadékok tették a vizuális élményt teljessé. Egyszerűen képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról. Télen persze ez a mesébe illő táj megmutatja kegyetlenebb arcát is, amikor a zord időjárás hónapokra elvágja a hegyekben lévő falvakat a külvilágtól. Az időjárás sajnos keményen közbeszól néha a közlekedésbe is. Az érkezésünk előtti napon például esőzés volt, és pár, autó nagyságú szikladarab is került az úttestre, amit kerülgetni kellett. A legmókásabb látvány volt, amikor egy kőomlásra figyelmeztető közúti táblát láttunk, amit letarolt pár kisebb szikladarab. Hát igen, itt a tábla nem csak figyelmeztet, de meg is véd a kőzuhatagtól.
Ahogy közelítettünk célállomásunkhoz, Mestia városához, egyre több Svan torony tűnt fel. A kilencedik században kezdték emelni ezeket az építményeket a helyiek, amelyek eredetileg lakóépületek voltak. A toronyszerű kialakítást védelmi célok indokolták. Többek között megvédték lakóikat a lavináktól, és mivel errefelé még nemrégiben is élt a „vérbosszú” hagyománya, így a család ellenségei ellen is védelmet nyújtottak. A táj továbbra is meseszerű, idillikus, kristálytiszta volt, mintha álmaim lakóhelyét láttam volna magam előtt.
Hosszú út után végül fáradt csapatunk megérkezett a Svan régió központjába, az 1500 méteren fekvő Mestiába. Mestia egy tipikus turistaváros. Vannak boltok, ATM, pénzváltó és minden, amire a hegyekben szükség lehet. Lehet lovat és jeep-et bérelni, szervezett utakra befizetni, de akár egyedül bolyongani is a környéken. Szállást nem nehéz találni, és nem is igazán drágák. Mi „Keti” szálláshelyén laktunk, ahonnan gyönyörű panoráma tárult elénk. Az idehaza maradókkal való kapcsolattartás miatt sem kell aggódnia a környékre igyekvő turistáknak, a free wifi szinte minden szálláshelyen megtalálható.
A nap hátralévő részére adott volt a lehetőség, hogy aki szeretne az lefekhet pihenni, de aki úgy gondolja, hogy még bírja talpon, az még bevállalhat egy kis túrát. Mondanom sem kell, hogy a kalandvágy magasan fölülmúlta a fáradtságérzetünket és elindultunk felfedezni a környéket. Első utunk egy közeli síközponthoz vezetett, ahol most nyár lévén nem volt hó, viszont a felvonót kihasználva 2200 méteres magasságba emelkedtünk. Ott egy étterem fogadott bennünket, leírhatatlan látvánnyal. Ragyogó, napos időben, többezres hegycsúcsok között fogyasztotta el mindenki a maga sörét, kávéját, üdítőjét, és élvezte a nem mindennapi panorámát.
Közben a nap egy picit meg is kapott. Sunyi módon, mivel azért ebben a magasságban az ember nem annyira érzékeli a meleget a bőrén, de azért szépen le tud égni. Fogyasztás után a felvonóval visszatértünk a kiindulási pontra és elindultunk a Chalaadi-gleccser irányába.
Ezt a gleccser-túrát meg lehet csinálni Mestiából is, de mi csak az utolsó pár kilométeres szakaszt sétáltuk le a hídtól kezdődően. A túra egy függőhídon való átkeléssel kezdődött, ekkor még kellemes időben. Rövidebb erdei szakasz után egy hosszabb és nem is annyira egyszerű rész következett, ahol köveken, szikladarabokon kellett haladni hosszasan, amíg csak a gleccser lábához nem értünk. Maga az útvonal nem különösebben komplikált, vagy nehéz, csak figyelni kell, hová lép az ember. Menetelés közben azért jelentősen és gyorsan süllyedt a hőmérséklet, ahogy egyre inkább közelítettünk a célunkhoz. A látvány viszont itt is magával ragadott. Hatalmas hegyek között, mintha egy folyosóban haladtunk volna.
És természetesen itt, a kőtenger közepén, a gleccser lábánál mivel is találkozhatott volna az ember mással, mint tehénnel? Hihetetlen, hogy még itt is… De az is hihetetlen, hogy pár, „egyszerű tehén” mennyire fel tudja dobni az ember hangulatát néha, főleg ha ilyen szokatlan helyen találkozik velük. Nagyjából ekkor tudatosult bennünk, hogy Georgia az már csak egy ilyen, szarvasmarha-orientált ország lesz. A lehető legváratlanabb helyen bukkannak fel ezek a végtelenül békés jószágok.
Elérve a gleccser lábához, természetesen pár lépést tettünk rajta, kigyönyörködtük és kifotóztuk magunkat. Gleccsert sem láttam még élőben ezelőtt, már megérte idejönni. A hőmérséklet viszont tényleg olyan gyorsan esett, hogy sokáig nem időztünk, és visszafordultunk a buszunkhoz. Már rendesen fáztam ekkor, és ezt a kellemetlen érzést fokozta, hogy előtte meg is égetett a nap egy picit.
Szállásunkon bőséges vacsora fogadott minket, életem egyik legjobb levesét itt ettem. Aminek még nagyon tudtam örülni, az a kényelmes, meleg ágy volt. A hegyekben kellemetlenül le tud hűlni a levegő estefelé, elkélt a vastag takaró. Persze lefekvéskor azért benéztem a paplan alá, nincs-e ott is egy tehén véletlenül.
Elalvás előtt picit végiggondoltam ezt a hosszúra nyúlt napot, és el kell ismerni, hogy valóban remek dolog az utazás. Egyetlen nap alatt több dolog történik az emberrel, többet tapasztal, több csodát lát, mit előtte talán hónapok alatt. És ez még csak az első napja volt az egy hónapos kalandozásnak.
Másnap reggel, miután sikeresen kipihentük a „dupla-nap” fáradalmait, reggeli után bevásárolni indultunk. Az egyik kis boltban véletlenül összefutottunk magyar srácokkal, akik egyedül érkeztek Georgiába, és most a környéken túráztak épp. Váltottunk pár szót, majd sok sikert kívántunk egymásnak. Ezek után a Mestiától kb 50km-re lévő, Ushguli nevű település felé vettük az irányt. Az út minősége az első kb 10 kilométert leszámítva olyan volt, amilyen egy ilyen, eldugott, „világvége” településhez dukál, úgyhogy szükség volt egy magasabb építésű buszra. Kátyúhegyek és végtelenül lassú haladás jellemezte ezt a részt, de mindez olyan panorámával párosult, hogy engem például egyáltalán nem érdekelt a zötykölődés, sőt, igazából így volt autentikus az érzés. A világ végéhez ilyen út passzol. Menet közben persze megint csak többször megálltunk nyújtózkodni és gyönyörködni. Amikor elértünk például egy szurdokos-részhez, kiszálltunk a járműdől és gyalog tettük meg a következő kilométert, hogy gyönyörködhessünk a tájban.
Ahogy lassacskán pörögtek a kilométerek, egyre jobban lehetett érezni, hogy távolodunk a „civilizációtól”. Itt találkoztunk a falusi vízöblítéses vécével is először, ami egyszerűen egy patak felé eszkábált kerti pottyantós volt. Érdekes kis falvakon mentünk keresztül, melyek első ránézésre akár lakatlannak is tűnhetnek (legalábbis nagyon nehéz elképzelni, hogy errefelé hogyan oldják meg a mindennapi életüket az emberek), de igenis élnek itt, és megoldják ők többnyire falun belül a megélhetésüket.
Több óra utazás után, Usguli előtt, egy ténylegesen elhagyatott településnél álltunk meg. Ekkor felszegtük az aznapi görögdinnyénket, és elfogyasztottuk azt egy csorda nyugisan legelésző tehén társaságában. Közben folyamatosan a mellettünk lévő egyik hegyet vizslattam. Gyönyörű szép volt, sehol egy fa, csak és kizárólag élénkzöld színű fű borította a talpától a tetejéig. Szinte ordított a hegy, hogy másszak fel rá, de sajnos ez nem fért bele az időnkbe.
A csapat továbbindult immáron gyalog, hogy letudják a hátralévő minimális távot Ushguli irányába. Bennem viszont valahogy túra közben mindig bennem van a romos épületek iránti kíváncsiság, amelyeket meggyőződésem, hogy fel kell fedezni, mert hát azért vannak éppen ott, az utamban. Ezért két, szintén kíváncsi hölgytársammal beosontunk az elhagyatott településre körbenézni. Persze ezek a helyek vannak akik számára nem mondanak többet puszta romoknál, de nekem óriási öröm volt belopódzni egy ilyen kihaltnak tűnt faluba. És lám, a falucskában élet jelei mutatkoztak! Kecskék legeltek szerte-szét, és pózoltak a kamerának a romokon ácsorogva. Hihetetlen volt, de ahogy megláttak minket, csapatba verődtek és követtek bennünket tovább, Ushguli irányába. Kutyák már csapódtak mellém hosszú kilométereken át barangolásaim során, de egy csapatnyi kecskével még sosem túráztam. Csak néztük őket, hogy követnek bennünket, közben nevettünk, és nem tudtuk elképzelni, mi tetszhet nekik bennünk ennyire. Biztos, hogy nem kaja reményében jöttek mögöttünk, hiszen az egész Kaukázus egy bazi nagy svédasztal az állatok számára ebben az évszakban. De egy nagyon jópofa dolog volt ez is, nem tudom meddig követtek volna minket.
Ushguli faluja előtt pár méterrel aztán elém tárult az a látvány, amire azt mondtam, hogy ez álmaim netovábbja. Amikor az ember körül minden kristálytiszta, minden természetes és egyértelmű. A zöld az zöld, a kék az kék, a helyből pedig a teljes nyugalom és béke érzése árad. Távol, a világtól elzárva, egy picinyke, hangulatos kis település, hegyóriásokkal körbeölelve. Tiszta vizű folyók, hatalmas zöld legelők, szabadon legelésző állatok a lábam mellett. Úgy éreztem magam, mintha Meseországba csöppentem volna, ahol csak minden szép és jó lehet, ahol nincs gonosz és nem történhet soha semmi rossz. Fantasztikus hatással volt rám ez a hely végig ottjártamkor.
Egy ősi monda szerint, „Amikor Isten szétosztotta a nemzetek között a világ földjeit, a Grúzok késve érkeztek. Mentségül azt mondták az Úrnak, hogy azért maradtak le, mert egészen mostanáig az ő egészségére ittak. A Jóistennek tetszett a válasz, és végül úgy döntött, hogy azt a földet adja az elkésőknek, amelyet eredetileg saját magának szánt. A grúzok szerint tehát országuk az Isten kertje”. Ez a legenda ott, akkor, teljesen hihetőnek tűnt számomra.
Ushguli 2100 méteren fekvő, mindössze kétszáz főt számláló települése a világörökség része, de sajnos az elnéptelenedés veszélye fenyegeti. Leszámítva a nyári hónapokat, a hely teljesen elszigetelt. A turizmus jelenti a régió egyetlen reményét az életben maradásra. Jó példa az elzártságra, hogy a helyiek ide menekítették a nemzeti kincseik jelentős részét a szovjet megszállás idején, ahol sikeresen át is vészelték a nehéz időket.
A faluba érve először felmentünk a helyi múzeumba, amely egy Svan-toronyban van berendezve. Remek élmény volt felmászni egy ilyen toronyba. Ezt követően elindultunk a közeli gleccser irányába, de sajnos időszűkében már nem értük el azt, egy idő után vissza kellett fordulnunk. Bóklásztunk még a településen és körülötte. Benéztünk a romos épületekbe és próbáltuk kitalálni, hogyan nézhettek ki hajdanán. Láttunk a faluban chips-es zacskót dézsmáló kismalacot, színes madarakat és különleges virágokat. Szemtanúi voltunk egy kutyák közötti szerelmi háromszög alakulásának, a falu szélében pedig békésen legelésző bocikat csókolgattunk.
Azt hiszem életem egyik legfelejthetetlenebb napja volt ez. Ritkán adódik meg az életben, hogy az ember azt érezheti, hogy „most minden tökéletes”. Amikor nem létezik a „ha” és a „de” fogalma. Egyszerűen minden tökéletes és teljes. Nekem Ushguli piciny, romos települése ezt az érzést adta meg, és ez az, amiért örökre a szívembe zártam.
A hosszadalmas hazaúton aztán elkezdett rendesen esni az eső, de a busz megvédett minket az elázástól. Szerencsére nem tartott sokáig az égi áldás, így pár perc múlva már a dupla-szivárványos eget csodálhattuk. Miután visszatértünk Mestiába, meglátogattuk még a helyi Svan-torony múzeumot. Itt hallhattunk ezeknek a fura tornyoknak a történetéről és egykori funkciójukról. Megnézhettük hogyan voltak berendezve ezek az épületek, és megtudhattuk, hogy kinek és minek pontosan hol is volt a helye a tornyon belül.
A vacsoránk ezen a napon is bőséges volt. Itt figyeltem meg, hogy Georgiában, legalábbis a homestay-eken, amolyan ikeás-étkeztetés folyik. Kipakolnak elénk az asztalra egy rakat mindent, amiből bármit eszel bármivel, az jó. Sőt! Bármit kensz bármire, az is jó. Kegyetlen jókat lehetett enni néhány homestay-en, bár idővel a rengeteg tejtermék és pékáru is tud unalmas lenni. Az ország leghíresebb tápláléka a khachapuri (helyi túrós, sajtos, tojásos cuccal töltött tésztaféleség) akármilyen finom is, egy hét után azért már nem annyira érdekes. Viszont minden házilag készül. Tej, vaj, joghurt, túró, sajt és még amit egy tehénből ki lehet „préselni” az minden van, mindig frissen és finoman. A pékáru-féléket is házilag készítik, aminek azért megint csak megvan a feelingje, és az igazi, friss érzése. Remek lekvárszerűségeik is vannak, amit szintén nem érdemes kihagyni.
Ezen az estén volt a football Eb döntő mérkőzése is, de mivel esett, én inkább odahaza maradtam, nem tartottam a városba egy kisebb társasággal. Mint később kiderült, Portugália lett a bajnok. De ami a legszebb ebben, hogy ha odahaza vagyok, valószínűleg vártam volna a mérkőzést, sőt, ez lett volna a hét fénypontja számomra. Itt pedig ha nem emlékeztetnek rá a társaim, hogy ma van a döntő, akkor eszembe nem jutott volna. Abszolút megfeledkeztem arról is, hogy most egyáltalán foci EB van. Két nap elég volt hozzá, hogy minden, addig számomra fontosnak tűnő dolgot elfelejtsek, és teljesen átadjam magam az utazásnak. Még azt is elfelejtettem, hogy milyen napot írunk. Azt hiszem itt kezdődik valahol a szabadság érzése.
Sajnos a Svaneti régióra csak ez két napunk jutott, hiszen folytatni kellett tovább a programunkat. Rengeteg lehetőség van ebben a környékben még, egyáltalán nem kizárt, hogy egyszer ide még visszatérek. Ha valaki a trekkingelés szerelmese, akkor annak meleg szívvel ajánlom ezt a környéket, amely Georgia talán legcsodálatosabb része, csalódni benne egészen bizonyosan lehetetlen.
