Túra a Bethlemi Hut-hoz

Bár a túrát eredetileg csak a Gergeti Gleccserig terveztem, a Bethlemi Hut látványa épp oly hívogató volt számomra, mint a szirének éneke a mondabeli görög hősöknek, ezért átkeltem a gleccseren, hogy a jutalom sajtos khacsapurimat már a volt meteorológiai állomás tövében fogyaszthassam el.

Korán ébredtem ezen a napon, mivel a tervem az volt, hogy a Mount Kazbeken található Gergeti Gleccserig fogok eltúrázni, az útvonalról pedig előzetesen nem sokat tudtam. Az irány megvolt, hiszen a templomig jól ismertem az utat, mondhatni már hazajártam oda, viszont az azon túli részről szinte semmit nem tudtam, csak egy rövid részét figyelhettem meg távolról az elmúlt napokban.

6:20 volt, amikor Stepantsminda főteréről nekivágtam az izgalmasnak ígérkező túrának. A templomot most gyorsan elértem, sőt, 50 perc eltelte után már a Gergety Trinity Church fölötti hegygerincen sétáltam. Itt értek el először a nap sugarai, amelyek szép lassan kezdtek átszűrődni a hátam mögött magasodó Kuro-hegy csúcsai felett. Le is dobtam magamról gyorsan a pulóverem, miközben hálát adtam az égnek a remek időjárásért. A Mount Kazbek havas csúcsa gyönyörűen világított előttem, fényes csillagként mutatva az utat célom felé. Egy rövid, kellemes, sétálós szakaszon még élvezhettem a látványát, majd a csúcs takarásba került a közénk eső zöld, lankás magaslatok miatt.

Ahogyan az első fénysugarak áthatolnak a Kuro-hegy csúcsai fölött.
Ahogyan az első fénysugarak áthatolnak a Kuro-hegy csúcsai fölött.

Először még vízszintes terepen sétálhattam, majd folyamatos, enyhe szintemelkedés mellett. Itt még egész jól lehetett haladni is, hiszen kitaposott ösvényen vitt az utam. Nem sokkal később azért már valamival meredekebb részekbe is belefutottam, de ekkor már "üzemi hőmérsékleten" pörögtem, így megállni maximum egy-egy percre álltam meg fotózni vagy inni egy korty vizet. Felesleges túl sok flakont bepréselni a hátizsákunkba, mivel a templomnál és az út hátralévő részében is van pár vízvételi lehetőség. Ha minden kötél szakad, a hegyi patakokból is lehet nyugodtan fogyasztani, nekem attól sem lett bajom.

Gyakran fordultam meg és néztem vissza a templom irányába, amely innen is pazarul nézett ki. Út közben pár sátrat is megpillantottam az ösvény mentén, sokan töltötték fent az éjszakákat. A legtöbben éppen akkor ébredeztek, amikor elhaladtam mellettük. Ekkor még én voltam az egyetlen, aki felfelé halad ezen a részen, ezért picit bizonytalan is voltam az irány miatt, de mivel nem volt több csapás, gondoltam nagyot nem hibázhatok ha ezt követem.

Két órája voltam úton, amikor egy köves, sziklás részhez értem. Ez az a hely, ahonnét a terep már egyel nehezebb fokozatba vált, de túrához szokott embereknek ez még nem okozhat komolyabb kihívást. Jó tíz perc múlva tűnt fel előttem újra szerelmem tárgya, a Mount Kazbek, amikor egy emlékhelyhez érkeztem. A kőkereszttől remek fényképeket lehet csinálni, itt el is időztem vagy tíz percet. Annyira gyönyörű volt egyszerűen a látvány, hogy nem tudtam betelni vele. Az a tér, ami hirtelen megnyílt előttem, oly sok újdonságot tartogatott, hogy muszáj volt körbenéznem alaposan, hogy felfogjam, hol is vagyok. Imádtam ezt a helyet, jó nagyokat szippantottam a friss levegőbe, az ott töltött perceket pedig örökre elraktároztam az emlékeimben.

Az ég tiszta volt, csupán a csúcs mellett voltak kisebb, hártyaszerű fehér felhőcskék, bár sajnos egyre több és több. Lehetett érezni, hogy később bizony már nem biztos, hogy sokat fogok látni a hegyből, ezért gyorsan folytattam is az utam, hogy még szép időben érjek a gleccserhez.

Varázslatos rálátás a Kazbekre.
Varázslatos rálátás a Kazbekre.

Ahogy haladtam előre, folyamatosan gyűltek az egyre komorabb, vészjósló felhők a Kazbek körül. Olyan jó húsz perc elteltével egy kisebb folyón átkelve értem el egy táborozó helyhez, ahol vízvételi lehetőség is volt, de ekkor már a "hegyemből" szinte semmit nem lehetett látni. Elszomorított a dolog, de bíztam benne, hogy talán később még kitisztul az ég és még megpillanthatom a Kazbeket. Mindenesetre saját bőrömön is megtapasztalhattam, hogy az ekkora hegyekben bizony percről-percre változhat az időjárás. Alig fél óra elég volt rá, hogy a tökéletes, ragyogó tisztaságból minden szürke felhőbe boruljon.

Innen már végig sziklás rész vezetett a gleccserig, oda kellett figyelni hová is lép az ember. Eléggé le is fárasztott ez a rész, nem könnyű itt haladni a jelentős terepakadályok között. Több lehetséges útvonal is van, amit én ekkor még nem tudtam (vagy legalábbis nem tűnt fel), így hiába vártam már nagyon, hogy a gleccser aljához érjek, csak nem kerültem oda. Nem is kerülhettem, mivel egy másik csapáson mentem, ami nem a gleccser aljához, hanem annak oldalába vezetett.

Így történt, hogy a hosszú, sziklákon ugra-bugrálás után egyszer csak a Bethlemi Hut-ot pillantottam meg nem is olyan távol magamtól, a gleccseren túl. Tehát gyakorlatilag annyi volt a feladatom, hogy átvágjak slégan a gleccseren, és már a menedékszállásnál is vagyok. Elgondolkodtam picit a dolgon, mivel eddig még csak érintőlegesen volt dolgom gleccserekkel, de igazából oly közelinek tűnt a Bethlemi Hut, hogy innen már nem fordulhattam vissza, nekivágtam tehát keresztirányban át a gleccseren. Nem fordulhattam vissza, mivel ezerszer megnéztem már magamnak a térképen ezt az épületet, mielőtt a Kaukázusba indultam és így volt valami misztikus hatása rám, egyszerűen fel kellett mennem hozzá. Igaz, randa egy építmény, viszont ez most mégsem a google-map volt, hanem a valóság, így mondanom sem kell, hogy abban a pillanatban amikor megpillantottam, ez volt számomra a legcsodálatosabb ember alkotta dolog a világon.

Átkelés a gleccseren.
Átkelés a gleccseren.

Miután nem ismertem igazán a protokolt, hogyan is kell haladni egy gleccseren, így leginkább zsebre tett kézzel sétáltam rajta. Én úgy hallottam, ez egy nem túl veszélyes hely, próbáltam kerülni a lyukak környékét és a gleccser széleit, ahol esetleg vékonyabb lehet a jégréteg. Gondoltam, ha az emberek által hátrahagyott nyomok irányába megyek, nagy baj nem lehet. Ekkor még nem tudhattam, hogy az egy héttel később ideérkező testvérem lesz pont az, aki alatt "megnyílik" majd a gleccser, de hál' Istennek a dolog szerencsés véget ért. Itt már sokan mentek fölfelé, de mindenki hosszant, a gleccser aljától érkezett, úgy látszik csak én néztem be az irányt a táborhelynél.

A gleccserekkel az a gond, hogy nem nagyon tudhatod, hogy mi van alattad, és azt sem érzékeled, milyen vastag jégrétegen taposol. Lehet, hogy egy méter vastag jégen haladsz, ami alatt szikla van, de lehet, hogy egy tíz centi vastagságú rétegen, ami alatt tíz méter szakadék. Szóval ezért kiszámíthatatlan és veszélyes itt a haladás, amint öcsém példája is mutatja. Mindenesetre a legközelebbi gleccsertúrám előtt ezeknek a dolgoknak utána fogok járni.

Rövid séta után a gleccser közepénél utolértem egy kis, magyar csapatot, akikkel le is álltam öt percre beszélgetni, amikor épp bevárták a társaikat. Ők a csúcsot akarták meghódítani két nap múlva, remélem összejött nekik. Ezután még felfelé kellett sétálni valamennyit, majd a gleccser oldalánál lévő mélyen beszakadt részek között megtalálni a helyes utat a sziklás túlparthoz. A felhőkbe burkolódzó Bethlemi Hut-ot nem lehetett látni, ezért próbáltam az előttem haladókat követni, gondoltam ők biztosan tudják a tutit.

A gleccser szélétől még volt egy jó kétszáz méteres lélekölő emelkedő az épületig. Itt már mindenki totyogva haladt fölfelé, be is előztem pár embert, igaz, már én is a hátsómon szedtem a levegőt. Nagyon fáradt voltam, ez a rész tényleg nem esett jól, főleg hogy a talaj is laza volt, így minden lépésnél kicsit vissza is csúsztam, tehát nem igazán volt hatékony a haladás a meredek emelkedőn.

A Bethlemi Hut még sosem tűnt ilyen gyönyörűnek.
A Bethlemi Hut még sosem tűnt ilyen gyönyörűnek.

Aztán végre megpillantottam a Bethlemi Hut-ot magam előtt. Remek érzés volt, elértem a hőn áhított célomat. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a pillanat öröme minden fáradtságot, fájdalmat és nehézséget elfelejtetett velem azonnal. Remek volt az épületet körbejárni és fotózni a közvetlen környéket, mivel a látótávolság 20-50 méterig terjedt. Természetesen itt is járt a győzelmi khacsapuri, amit az épület előtti egyik sziklára ülve fogyasztottam el. A menetidőm Stepansminda 1740 méteres magasságban fekvő központjától 4 óra és 50 perc volt fel ide, a 3653 méteren lévő pihenőhelyig. Szerencsére az út első, nagyobbik része idilli körülmények között, nagyszerű panoráma mellett vezetett, itt, a vége felé már beleszaladtam a mostohább körülményekbe, de ezt egy picit sem bántam. Valahogy olyan igazi, hamisítatlan magashegyi hangulatban pihenhettem meg odafönt.

Rengetegen voltak itt, mindenki a hegycsúcs felé indult volna, de ezen a napon nem volt szerencséjük. A Kazbek csúcsa helyett csak a sűrű, szürke felhőket lehetett látni. Körülbelül húsz percet voltam odafönt, de mivel sokat nem lehetett a tájban gyönyörködni, gyorsan megtöltöttem a flakonom és elindultam a hosszúnak ígérkező visszaúton. Amikor leértem a gleccserhez gyönyörű látvány fogadott. Nagyjából ezen a szinten volt a felhő alja, így a város irányába nézve, a távolban megpillantottam a gyönyörű napsütésben lubickoló hegyeket, így már csak az volt a dolgom, hogy mielőbb leérjek hozzájuk. Sietnem is kellett, mivel nem voltam túl vastagon öltözve, egy széldzseki volt rajtam csupán, a kezeim pedig már igen csak fagyosak voltak, ezt elsősorban fotózás közben éreztem át kellőképp.

Itt elkövettem egy súlyos hibát viszont, mivel azt gondoltam, hogy tudok egy rövidebb utat, mint ahol feljöttem, így elindultam ezúttal lefelé a gleccseren. Viszont rejtélyes okoknál fogva valamiért nem mentem végig rajta, hanem idő előtt elkanyarodtam a széle irányába. Akkor ez logikusnak tűnt számomra, mert úgy gondoltam, hogy slégan gyorsabb lehet az út a táborozó helyig, de nagyon nem volt az. Iszonyú laza szerkezetű, sziklákkal dúsított talajhoz érkeztem, amin össze-vissza botorkáltam, egyszer még jól pofára is estem. Nagyon rászaladtam erre a részre, ami bár lehet, hogy pár méterrel rövidebb volt, mint a felfelé vezető út, viszont lényegesen tovább tartott, mivel minden lépést meg kellett terveznem a sziklák között.

A zord felhők alatt már várt rám a gyönyörű napsütés.
A zord felhők alatt már várt rám a gyönyörű napsütés.

Végül visszatértem az ösvényre, és a táborhelyhez. Innen már az időjárás is újra a kegyeibe fogadott, kiértem a napsütésbe. Mondanom sem kell, hogy nem volt kicsi az örömöm. Továbbhaladva az utamon sok túrázóval találkoztam, akik megállítottak és érdeklődtek, hogy milyen messze van még a gleccser, vagy éppen a Bethlemi Hut. Találkoztam egy magyar családdal is, akik szintén a csúcs felé igyekeztek, velük is elbeszélgettem pár percet, majd sok sikert kívántam nekik, és folytattam tovább az utam lefelé.

Itt már újra lehetett gyönyörködni a körülöttem lévő tájban, az élénk zöld fűbe, a sok színes virágba, a tucatjával repkedő madarakba. Sokszor fordultam meg kíváncsian, hogy látom-e még ma a Kazbek csúcsát, de esélytelen volt a dolog. Igazából a szürke felhő ha lassan is, de végig követett a hazafelé vezető úton, így még azon is izgulnom kellett, nehogy kapjak egy zuhét a nyakamba. A kereszthez érve ismét megálltam, ezúttal a táj már teljesen más képet mutatott, mint felfelé jövet. Szép volt ez is, csak másként szép. A csodálatos színek helyett most leginkább csak egy hatalmas szürke pacát láttam magam előtt, amikor a Kazbek irányába néztem. A természet ereje. Ez az, ami teljességgel kiszámíthatatlan és maximálisan ki vagy szolgáltatva neki a hegyekben. Ma ezt dobta a sors, de én ezt alapjaiba véve nem is bántam. Így éreztem teljesnek a túrát, ezt is meg kellett tapasztalnom.

Innen visszafelé már egyszerű út vezetett a templomig. A lábam már fáradt volt, picit éreztem a szalagokat is, viszont az előttem lévő panoráma mindenért kárpótolt, így élmény volt a hazafelé sétálás. A "lefelét" már nem igazán kívánta a térdem, holott még hosszú volt az út Stepantsmindáig.

A hazaút is csodálatosan szép volt.
A hazaút is csodálatosan szép volt.

Elértem a templomhoz, gondolkodtam rajta, hogy kiülök ide megpihenni és nézelődni, de ekkor már biztos volt, hogy az eső nemsoká rákezd, így inkább hazafelé vettem az irányt. Mire leértem a város szélébe, az ég dörögni kezdett. Éhes voltam, úgyhogy először mindenképp a kedvenc kajáldámba kellett mennem, hogy vegyek valami friss ételt. Két forró, marhahúsos purit nyomtam le, ami szerintem már a gyomromig le sem ért, nyelés közben szippantotta be a tápanyagot a szervezetem. Annál jobb dolog, mint egy ilyen mesébe illő, de kellően fárasztó túra után jól belakni, kevés dolog létezik a világon.

A hazafelé utat újfent szemerkélő esőben tettem meg, és akár csak az elmúlt két napon, mire lezuhanyoztam, ismét ömlött az égi áldás. Az már a sors iróniája, hogy az eső elmúltával, az esti órákban a Mount Kazbek csúcsa ismét tökéletes tisztaságban mosolygott rám, de ezt már csak a szállásom ablakából láthattam.

Ha összegeznem kellene a túrát, akkor azt kell mondjam, hogy életem leggyönyörűbb útja volt ez. Főleg azért, mert egy olyan célt sikerült elérnem, amiről már régóta álmodoztam. Nekem ez nem csupán egyetlen út volt a sok közül, hanem ez volt "AZ ÚT". Számomra nem volt evidens kijutni a Kaukázusba, rengeteg lemondással és áldozattal járt a mindennapokban, ahogyan egyedül ottmaradni sem volt egyszerű dolog. Ezért úgy gondolom, hogy ez az az út, ami számomra mindig is különleges marad. Eljuthatok még a világ megannyi csodálatosnál-csodálatosabb helyére, de akkor is ez a hely fog a szívemben első helyen állni, mint egy örök bizonyíték képen arra, hogy amit valójában el akar érni az ember, azt el is tudja érni.

A templomtól még egy rövid ideig kellemes út vezet célunk irányába.
A templomtól még egy rövid ideig kellemes út vezet célunk irányába.
A természet tartogat szépségeket még háromezer környékén is.
A természet tartogat szépségeket még háromezer környékén is.
A Gergeti Gleccser alja. Az úriember - fönt - jelzi a méreteket.
A Gergeti Gleccser alja. Az úriember - fönt - jelzi a méreteket.
Nem egyszerű a sziklás talajon haladni.
Nem egyszerű a sziklás talajon haladni.
A gleccseren való áthaladás fokozott figyelmet igényel.
A gleccseren való áthaladás fokozott figyelmet igényel.
Az emlékhely a kereszttel.
Az emlékhely a kereszttel.