Túra a Truso-Völgyben
Nagyon vártam már a túrát a Truso-Völgybe, amiért végül meg kellett szenvedni, de a jutalom ezúttal sem maradt el. Csodás színek, mesés táj és ezernyi apró érdekesség tette felejthetetlenné a napom.
Az egyik, általam leginkább várt, előre betervezett túrautam a Truso-valley túra volt. A völgy Kazbegitől mintegy 15-km-re helyezkedik el dél-nyugat felé, az Oszét határ irányába. Én ezt a távolságot stoppolással gondoltam leküzdeni, bár hallottam, hogy az ország ezen vidékén a stop nem túl hatékonyan működik.
Reggel nekiindultam a szállásomról, majd a város végét jelző táblánál ki is tettem rögtön a kezem. Egy kis busz meg is állt azonnal – na mondom ennyit a pletykákról, ez gyorsan ment. Előadtam oroszos angolsággal artikulálva a sofőrnek, hogy Kobi falujáig mennék, ami a főút mentén található, és onnan a Truso-völgy már csak pár kilométer sétára van. A sofőr mondta, hogy hát ő taxis, de 5 lariért (600Ft) elvisz Kobiig. Gondoltam az sem rossz ár azért, hogy negyed órán belül már ott élvezhessem a tájat. Beszálltam a járműbe. A sofőr megkérdezte, hogy mit akarok én Kobiban, mire közöltem vele, hogy én a Truso-völgybe megyek túrázni. Na ez volt a hiba! A csávókám egyből előkotort egy világítós taxi táblácskát az ülése alól, és egy árjegyzéket a kesztyűtartóból, amin fel volt tüntetve, hogy Truso-Valley 100 lari. El is kezdett erősködni, hogy akkor 100 lari az út. Bár mondtam neki, hogy én csak Kobiig mennék, erre rávágta, hogy akkor 40 lari. Na most hogy hogyan lett 5 lariból hirtelen 40 ugyan az a táv, és hogy honnan jöttek a fejébe ezek a képtelen számok, azt nem tudom. Azt tudom, hogy marsrutkával a Tbilisi - Kazbegi táv (175 Km) 10 lariba került, tehát a 15 Km-es útért sem 100, sem 40 larit nem voltam hajlandó fizetni, még akkor sem, ha taxis az illető, így kiszálltam és bebasztam a kocsiajtót.
Örök tanulság: ha valaki népszerű helyre megy, soha ne oda kérjen fuvart, mert akkor egyből kegyetlenül lehúzzák. Képtelen számokat mondanak be a taxisok hasraütés-szerűen, és ha valaki nem számol gyorsan utána, kész vagyont hagyhat ott náluk. Inkább mondjuk be a célállomásunkhoz közeli település nevét, és onnan sétáljuk le azt a pár kilométert, az összeg töredékéből kijövünk.
Sajnos ez a pofátlanság a taxisokból itt is rögtön előjön, amint idegent látnak. Az öreg először 5 lariért vitt volna el, tehát még az is üzlet lett volna neki, de ő bepróbálkozott inkább egy 100 laris képtelenséggel. Ha bejön neki persze akkor nagyot kaszál. Ha húszból csak egy turista bedől ilyeneknek, akkor ő már jól járt.
Száz méter séta múlva újabb kisbusz állt meg mellettem, pedig még a kezem sem tettem ki, mivel még fortyogtam kicsit az előző eset miatt. Ő alapból 30 lariról indított és 15-ig volt hajlandó lemenni, szóval gyorsan búcsúztunk egymástól.
15 lari uszkve 2000 Ft. Nem nagy pénz, főleg, hogy ne kelljen a melegben órákon át sétálni esetleg a tűző napon, de ez nálam elvi kérdés. Nem fogom a normális viteldíj sokszorosát kifizetni senkinek, csak azért mert ő taxis én pedig „csak egy turista” vagyok, akkor inkább lesétálom oda-vissza a teljes távot.
Sétáltam tehát tovább délnek a főút mentén. Közben újra előjött az előző napi fájdalom a jobb bokámban, a bal lábamon pedig vízhólyag nehezített meg minden lépést, amit az út mentén gyorsan le is ragasztottam, nehogy még rosszabb legyen. A melegebb ruhadarabok is lekerültek rólam, igazi kánikula volt kialakulóban.
A forgalom nem volt sűrű, leginkább határt átlépő orosz rendszámú autók húztak el mellettem százzal. Kezdtem érezni, hogy a pletykáknak lehet valóság alapja, itt így tényleg nem lesz egyszerű stoppolni.
Közben elértem az első települést, ahol hozzám csapódott egy sötét színű, kis termetű eb, és nem akart leszakadni rólam. Nem tudom mit esznek rajtam az állatok, talán érzik, hogy én is szeretem őket, de most tényleg nem volt hangulatom kutyázni. Volt még a legendás sütimből, megkínáltam őt is a végével, de neki sem tetszett. Elmondható nyugodtan tehát több napi tapasztalattal a hátam mögött, hogy a grúz édes-száraz süti valóban a kutyának sem kell.
Teltek a kilométerek, jöttek-mentek a települések, én pedig még mindig csak sétáltam a melegben a főút aszfaltján délnek haladva. A kutyus több falun át követett, és állt sokszor az utamba. Közben az autók simán robogtak el mellettem, minden próbálkozásom dacára. Kezdtem picit megtörni, irritált voltam. Csak az járt az eszemben, hogy mennyire terveztem ezt a túrát, és hogy lehetetlen, hogy ne sikerüljön megcsinálni. Az egy óriási kudarc lett volna, amit én egyszerűen nem tudok elviselni, úgyhogy döntésre jutottam: Ha kell, akkor legyaloglom az oda-vissza távot, plusz a túrát is, akkor is, ha éjjel érek haza.
Pedig még azzal is bepróbálkoztam, hogy az út közepén ácsorgó tehenekhez álltam be pár percre stoppolni, mivel itt az autóknak mindenképpen lassítaniuk kell, akkor meg már hátha meg is állnak, de csak nem akart összejönni a fuvar.
Elértem Sioni településéig, aminek a végétől már lehetetlen lett volna bármilyen autót is leinteni, mivel sok kilométeres kamionsor áll ott, elfoglalva az egyik sávot. Tudtam, hogy ha addig nem áll meg valaki, akkor végig kell tényleg sétálnom a völgyig. És ekkor jött a csoda egy fehér, dobozos furgon formájában. Ezt már tényleg én sem hittem, hogy kétszáz méterre a végeláthatatlan kamionsortól még megáll valaki. Nem tudom elmondani mekkora öröm volt.
Kobihoz érve megköszöntem a fuvart az alkalmi sofőrömnek, és elindultam a völgy irányába. Mit is mondjak? Megint sikerült beleugranom a „hatalmas tér” csapdájába. Amikor csak mész, és semmi nem közeledik úgy, ahogyan azt várnád. Csalóka a nagy hegyek között sétálni, mert nem csak a hegyek hatalmasak, hanem a köztük lévő távolságok is, csak mivel arányaikban ezek nem tűnnek ki, ezért néha könnyű az embernek elszámolnia magát. Viszont ez már egy olyan közeg volt végre, ahol szívesen sétál az ember.
Elértem végre oda, ahonnan a túraútvonal indul. Ekkorra már erős tíz kilométer volt a lábaimban, de szerencsére ettől azért hosszabb távokhoz szoktam, úgyhogy ez nem okozott gondot. Sőt, a válaszúthoz érve én úgy döntöttem, hogy a folyó déli oldalán, a hegynek felfelé vezető utat választom.
Eredetileg Ketrisi településéig szerettem volna eljutni, tovább nem is lehet, mivel a határőrök a település után nem sokkal visszafordítanak. Ketrisiig két út van: Az egyik a folyó déli oldalán a hegynek fel, majd vissza le mászva. Ezen az úton pontosan ugyan ott kötsz ki, mint az északi oldalon szinte vízszintesen sétálgatva. Ettől függetlenül én szerettem volna a legtöbbet látni a környékből, így az odautat a hegyen át terveztem, a visszautat pedig a túlparti sétával.
Elindultam felfelé a hegynek. Az amúgy sem rossz látvány egyre csodálatosabb lett minden egyes lépéssel, amivel közelebb kerültem a tetőhöz. Az úton fekvő hatalmas sziklák jelezték, hogy bizony rosszabb időben veszélyes lehet errefelé sétálni. Kezdtem belelkesülni az ingerektől, a reggeli frusztráció pedig szinte teljesen eltűnt, minél többet láttam a tájból. A zöld hegyek, hófödte csúcsok, a közöttük lévő völgyben sebesen száguldó folyó, partjainál egy remek kis, romos faluval. Lenyűgöző volt.
Tényleg mesébe illő látvány a káprázatosan élénk színekben pompázó Kaukázus így nyáron. Volt egy olyan érzésem, mintha a hegyek és a körülöttem lévő egész táj is élne, annyira elevennek tűnt minden. A fényképezőgépem nem nagyon pihent, tíz méterenként találtam valamit, amit érdemes volt megörökíteni.
Már vagy fél órája meneteltem felfelé kacskaringózva, amikor észrevettem, hogy még mindig az a település van alattam, ahonnét elindultam. Távolságra nulla métert tettem meg, viszont elég magasan voltam már, a kilátás pedig minden fáradtságomért kárpótolt.
Végre felértem a tetőre, úgy tűnt nincs már feljebb. Ez a tény most azért elég boldoggá tett, ezt őszintén bevallom. A fejem felett jó magasan hatalmas testű ragadozó madarak köröztek, gyönyörű körítést adva a panorámához. Nyugi volt végre. Kicsit meg is pihentem itt, és élveztem a békés hangulatot.
Tovább haladva előbukkantak újabb hatalmas hegyek előttem. Zseniális látvány volt. Na ekkor éreztem azt, hogy már megérte eljönni ide, minden kényelmetlenség ellenére.
Ahogy elkezdtem ereszkedni, hirtelen újabb elképesztő látvány tárult a szemem elé. A völgyben, a folyóparton gyönyörű, sárgás színű sódombok terültek el, amilyet a Jvari-hágótól nem messze is láthattunk. A hegyről pont ide visz le az út, itt csatlakozhatunk be a folyó túlpartjáról érkező útba. Ennek eredményeként ugrásszerűen megnőtt a terepjárók és a túrázók száma is hirtelen. Érdekes, hogy a nehezebb utat senki sem választja, én voltam az egyetlen ember aki a hegyről jött le. Ez a jelenség mondjuk minden turistás helyen megfigyelhető. Általában szeretnek kirándulgatni az emberek, csak elfáradni nem, így a legszebb látványból mindig kimaradnak. Mondjuk a Homo sapiens-el kapcsolatban amúgy is megfigyelhető jelenség, hogy rengeteg dologra vágyik minden ember, de ha meg kell hozzá mozdulni, akkor már nem is kell annyira az a bizonyos dolog.
Mondanom sem kell, hogy a sókirakódáson is tehenek pihentek, tehát autentikus fotókat lehetett készíteni a tájról. Gyönyörű hely volt, olyan, ahonnan nem szívesen lép tovább az ember, de már nagyon várt rám Ketrisi faluja, amit már látni lehetett a távolban.
Hosszasan sétáltam még, mire elértem a települést, de azt hiszem ennek a sétának minden lépése örömteli volt. Bármerre néztem csodát láttam, olyan hely volt ez, ahol a Kaukázus előtt én még csak álmaimban jártam. Boldog voltam, pedig egyre jobban fájt a bokám, csak ez már egyáltalán nem érdekelt. Élveztem a helyet és a ragyogó időt. Azt, hogy végre azt csinálok, amit igazán szeretek. Oly kevés ilyen nap adódik az ember életében, ezeket ki kell élvezni az utolsó levegővételig.
Végül elértem Ketrisit. Egy romfalu, amiket imádok. Körbejártam házról-házra, amíg ki nem derült, hogy egyes épületekbe még itt is laknak. Ez elég meglepő volt, de rátaláltam helyi asszonykákra, akik éppen lavórban mostak és egy kislányra, aki a folyóparton legelésző lovakra ügyelt. Fényképezgettem egy darabig, majd kicsit tovább merészkedtem. Láttam még a távolban egy kolostor szerű építményt új tetővel, de addig már nem mentem el.
Miután bebarangoltam a romokat megfordultam és elindultam visszafelé az utamon. Természetesen rengetegszer visszafordultam még út közben, annyira lenyűgöző volt a látvány, bár az is, ami előttem volt.
Épp visszaértem a sókirakódásos helyhez, amikor magyar hangokra lettem figyelmes. Odaköszöntem, üdvözöltük egymást. Kiderült, hogy egy kilenc fős társaságra találtam, akik együtt járják a világot. Ez de szuper! Egy férfi és egy nő társaságában folytattam innentől az utamat visszafelé, ezúttal már a folyó északi oldala irányába.
A visszaúton beszélgettünk. Rengeteg helyen jártak már, és minden útjukat maguknak szervezik. Nagyon szimpatikusak voltak számomra, örültem a hirtelen jött társaságnak. Nagyon lelkesen beszéltek a helyekről, amiket már beutaztak. Mivel még Örményországban nem voltak, nekem pedig onnan volt friss élményem, ezért megosztottam velük tapasztalataimat, hátha kedvet kapnak hozzá és jövőre ellátogatnak oda.
Mennyire jó érzés pozitív gondolkodású, lelkes emberekkel találkozni. És ehhez az utazás tényleg egy jó eszköz. Amikor motiváló, előrehúzó társaságba csöppensz és nem visszatartó közegbe. Ezt már éreztem a csoportos út alatt is, ahol tényleg remek társaság verődött össze és most megint kaptam egy kis pozitív löketet.
Közben beértünk egy szűkebb völgybe. A lábunknál a Térek-folyó kanyargott, kétoldalt hatalmas hegyek. Egy igazán látványos séta vezet erre, remek választás, ha valaki nem kíváncsi a folyó mindkét partjára. Én azért jobban örülök, hogy a hegytetőről is szétnézhettem.
Közben két izraeli csajjal is összefutottunk, akik megkérdezték milyen messze még a cél, majd pár mondat után kiderült, hogy az egyik anyukája magyar származású, így máris nagy volt a barátság köztünk. A hölgy elmondta, hogy az anyukája odahaza már leginkább csak káromkodni szokott magyarul, hogy ne értsék. Idézett is pár Istenkáromló szöveget, kegyetlen jó magyarsággal. Beszélgettünk pár percet, aztán mindenki indult tovább útjára.
Újdonsült ismerőseim felajánlották volna, hogy visszavisznek Kazbegibe, de ők is kilencen voltak már egy hét fős buszban. Nem volt probléma igazából ekkor. Annyira feltöltődtem a túrától és a beszélgetéstől, hogy a gyönyörű időben abszolút jól esett a séta. Gondoltam ha kiérek a főútra meg majd lesz valami könnyebb stop, mint errefelé.
A főút felé tartva viszont a szél kezdett felerősödni. Ekkor már tudtam, hogy ez itt nem jó jel, zuhé lesz hamarosan. Ottlétem alatt nagyjából az volt a forgatókönyv, hogy három óra körül kezdett fújni a szél, négykor borult, ötkor már esett. Tehát sok jóra nem számíthattam. Ráadásul mivel erre a táj már kevésbé volt elragadó, így tudat alatt egyre jobban odafigyeltem megint a fájós bokámra és az egyéb apróságokra.
A főútra kiérve viszont szerencsével jártam. A Kobitól Sioniig tartó kamionsornak ezúttal a másik vége előtt kétszáz méterre vettek fel, mivel sikerült leintenem egy marsrutkát alig húsz perc után. Megint csak hatalmas öröm volt.
Az úton hazafelé belefutottunk egy érdekes dologba, mégpedig, hogy egy lagzis konvoj jött velünk szembe még a kamionsor mellett. Szuper volt, ahogy az ünnepi autók feldíszítve haladtak és szokásukhoz hűen dudáltak, mire a rengeteg kamion egyesével vissza is tülkölt, sok a saját, egyedi hangzású kürtjével. Óriási poén volt, nagyon tetszett a dolog.
Kazbegi főterén aztán kiszálltam a kisbuszból, fizetnem nem kellett, ingyen marsrutkáztam egyet. Természetesen első utam a törzshelyemre vezetett ahol babos-puri, CC Zero és egy kávé volt az aznapi jutalomfalatom.
Remek túra volt a mai. Tapasztalataimból kiindulva most már azt tanácsolom, ha valaki szintén Kazbegiből szeretne eljutni a Truso-völgybe, az szálljon fel a Tbilisibe tartó marsrutkára inkább, és dobassa ki magát Kobinál. Ez a legjobb megoldás szerintem, stoppolni elég lesz visszafelé.
Maga a túra hatalmas élmény, a táv pedig Ketrisiig nem is olyan hosszú. Nagyon látványos a táj, rengeteg olyan dolog jön velünk szembe út közben, ami leköti a figyelmünk, úgyhogy az idő szinte repül errefelé. Egy laza, egynapos kirándulásnak tökéletes program, ami biztos hogy sokáig emlékezetes marad az erre járóban. A hegyre végül is opcionális felmenni. Ha a teljes képet akarjuk látni, megéri, én nem bántam meg, legalább egy kis sport-teljesítmény jellege is lesz az útnak.
Olyan öt óra körül volt már, amikor megjött a menetrend szerinti eső. Még csöpögött, amikor hazaindultam, de mire lezuhanyoztam, már mintha dézsából öntötték volna, úgy ömlött. Ekkor ismét hálát adtam a marsrutkának, ami felvett hazafelé.
Közben észrevettem, hogy a lengyel pár kiköltözött a mellettem lévő szobából, így volt egy komplett házam, full extrákkal, napi 3000 Ft-ért a Kaukázusban. Ez ám az élet!
Nagyon gyorsan lehűlt a levegő, a takaró alá kellett menekülnöm, hogy meg ne fázzak, holott két órája még szinte égetett a nap. Csináltam gyorsan azért még pár csésze forró teát magamnak, ami ekkor már nagyon jól esett. És hogy teljes legyen a kényeztetés, a házinéni még beállított három szelet ajándék purival, nehogy hiányt szenvedjek bármibe is. A házilag készített két zöldséges és egy sajtos puri még forró volt és illatos, és úgy csusszantak le pillanatok alatt, mintha nem is vacsoráztam volna.
