Túrák Teherán és a Mount Damavand környékén
Miután az utóbbi időben több hegycsúcsra is sikerült felküzdenünk magunkat öcsémmel, célunkul ezúttal Ázsia legmagasabb vulkánját szemeltük ki. A Mount Damavand 5.671 méteres, havas csúcsának meghódításához Iránba kellett utaznunk. Végül a csúcsra nem jutottunk fel, de jókat túráztunk Teherán és a Damavand környékén, és megismerhettük Irán valós, nem a média által belénk sulykolt arcát.
Sokan féltettek az iráni indulás előtt, hisz az emberekben komoly nyomot hagy, amit a tévében látnak, mivel mai életünkben a televízió vált a nyolcadik szentséggé, az egyszeri emberek prófétájává. Mondanom sem kell, hogy az iráni népről kialakult újsütetű „mítoszok” nem is állhatnának távolabb a valóságtól.
Soha ennyi szeretetet, kedvességet, segítő szándékot még sehol máshol nem kaptam vadidegenektől, mint ebben az országban. Az emberek aranyosak, érdeklődőek, szívesen látják a vendéget, a közbiztonság pedig minden legenda ellenére bőven EU átlag fölötti. Szóval ha valaki szeretné megismerni ezt a több ezer éves kultúrát, és csak a negatív hírek miatt nem utazott még Iránba, nyugodtan vegye meg a repjegyét.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre! Augusztus elején indultunk útnak az első számú török légitársasággal Isztambulon át Teheránba. Nem kicsit izgultunk a vízum miatt, mivel előzetesen az elektronikus formában benyújtott vízumunkra semmi válasz nem érkezett. Viszont mint kiderült, itt is létezik a "Visa on arrival", szóval az egész vízumsztori körülbelül annyiból állt, hogy a teheráni reptéren be kellett fizetnünk a 75 Eurót, majd öt percet beszélgettünk egy helyi „KGB” ügynökkel, aki kedves mosollyal érdeklődött uticélunk felől. A vízumhoz egyetlen éjszakáról szóló szobafoglalással is beérte, és már bent is volt a pecsét az útlevelünkben. Se fotó, se extra papírok, semmire nem volt szükség.
Ezután jött a pénzkérdés. A reptéri bankban váltottunk először, a kalkulátorunk szerint megfelelő rátán. Sajnos csak ez után tudtuk meg, hogy az Iráni Riál olyan szinten veszít értékéből, hogy naponta drasztikusan változik az árfolyama. Jobban megéri tehát a reptereken, köztereken és bárhol máshol valutával bizniszelő magánszemélyekkel váltatni, akiktől nem ritkán DUPLA annyi Riált is kaphatunk a pénzünkért, mint a hivatalos váltókban. Így az egyébként magyar árú szolgáltatások, termékek rögtön „félárúvá” válnak az országban.
Mielőtt valaki hatalmas üzletet szimatolna a váltogatáson, sajnos Riálról Dollárra vagy Euróra ha váltanak is csak nagy keservesen, de szánalmasan pocsék árfolyamon, így megéri csak annyi helyi pénzt magunkhoz venni, amennyit tervezünk is elkölteni.
A másik, kisebb gond, hogy a külföldi bankkártyák nem használhatóak az országban (maximum ajtónyitásra – de erről később).
A reptérről taxival mentünk szállásunkra, a Hi Teheran 2 hostelbe, amit nyugodt szívvel ajánlok minden utazónak. A házszám karakterei ugyan fel vannak cserélve, de azért rá lehet találni, és nagyon kulturált hely, az ott dolgozó srác pedig még a programjainkat is segít leszervezni.
Teherán maga egy tizenkétmilliós szmogos, és szépnek egyáltalán nem mondható város, de mi nem is a főváros miatt érkeztünk az országba. A turisták nem véletlen mennek inkább Shiraz és társai környékére, itt szinte nem is láttunk külföldit magunkon kívül.
A forróság tombol nyáron Teheránban, ez elől kellemes parkokba vagy múzeumokba menekülhetünk. Párat mi is kipróbáltunk. A múzeumok elég klasszak, és rengeteget találhatunk a városban, szinte bármilyen témakörben. A parkokban is kellemes a hangulat, sokan töltik ezeken a helyeken a szabadidejüket.
A város utcáin sétálva rengetegen szólítanak le, akár csak egy-egy mondat erejéig is. Vannak, akik csak átkarolnak hátulról és mosolyogva annyit mondanak, hogy „Welcome to Iran my friend!”, vannak, akik a padon ücsörögnek és megfogják a kezed, hogy ülj le velük beszélgetni egy kicsit.
Hihetetlen támogató, pozitív a közeg az utcán, és ezek a napi tucatszámnyi megnyilvánulások nagyon jól tudnak esni egy idegennek. Stoppoláshoz megemelni a karod teljesen felesleges, mivel ha kiállsz egy út mellé, az első autó megáll magától, amelyben hely van. Sőt, akkor is megállnak, lassítanak, ha csak az út mentén sétálni látnak, és ha épp fuvar nem is kell, pár jó szót kap az ember útravalóul.
De van két másik szegmense is az emberi viselkedésnek, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az egyik, hogy ebben az országban is a „közös” fogalma inkább jelenti azt, hogy „senkié”, mint azt, hogy „mindenkié”. Itt elsősorban a közterületekre és a mérhetetlen mennyiségű szemétre gondolok az utak mentén. Ez az "ami nem az enyém, abba szarok bele" típusú hozzáállás eléggé csalódást keltő a világ egyik legősibb kultúrájának otthonában.
A másik – mint Ázsiában általánosságában elmondható –, az emberek végtelen kedvessége és jószándéka addig tart, amíg valamiféle üzlet, szolgáltatás nem kerül szóba. Ekkor - mint Dagobert bácsinak Walt Disney klasszikusában -, elkezdenek pörögni a dollárjelek a helyiek szemeiben és - a bőrszínre való tekintettel - kegyetlenül megpróbálják lehúzni az utazót. Innentől már csak az idegen talpraesettségén múlik, hogy kicsit jár rosszul vagy nagyon.
Összességében azért elmondható, hogy roppant megnyugtató egy olyan országban túrázni, utazni, ahol tudja az ember, hogy bármi baj is történjen, az első szembejövő segíteni fog rajta, és senki nem fordítja el a fejét vagy húnyja be a szemét ha bajbajutottat lát. Kultúra vagy neveltetés kérdése ez, én nem tudom, de ehhez az alapvető emberi viselkedéshez sajnos a mi nyugati társadalmunk már túl „fejlett”.
A forgalom az utakon eddig itt volt a leghajmeresztőbb a "praxisom" alatt. Delhiben egymást éri a töméntelen mennyiségű jármű, de ezért lassabban is tudnak haladni. Grúziában száguldoznak, de viszonylag kevés a gépjármű. Na, körülbelül félúton, Iránban ér össze ez a két trend. Nagyon sok az autó és még száguldoznak is. Viszont míg előző helyeken egy idő után rájön az ember a „rendszerre a rendszertelenségben" és megtanul bízni sofőrjeiben, ebben az országban elég sok szituációt bíznak a jószerencsére az utakon.
Második napunkon egyenesen a Damavand felé vettük az irányt. A Teherántól körülbelül 70 kilométerre lévő Polour városkájába buszoztunk át egy extraluxus járattal kb 1.600 forintnyi Riálért.
A város keleti részében lévő buszmegállóig metróval jutottunk el, ami Teheránban is a leghatékonyabb megoldás. Vonaljegyenként 60 forintba kerül az esetlegesen fél-háromnegyed órás út, és még az átszállásokkor sem kell új ticket. A hőmérséklet kellemes, a szerelvényeken pedig profi mozgóárusok kínálatából is választhatunk a kenyértől kezdődően a gumicsirkéig bezárólag. Egyetlen dologra kell ügyelni csupán, mégpedig, hogy az első és az utolsó kocsi a nőknek vannak fenntartva, férfi ember oda nem szállhat.
Másfél órás utazást követően, Polourba érve gyors kajálás után elfoglaltuk szállásunkat a Polour Hut-ban (Camp 1, 2.200m), ahol a szobák és ágyak kulturáltak (1.200Ft/éj), a közösségi terek viszont meglehetősen leharcolt állapotban várják a nagyközönséget. A jó hír, hogy van meleg víz, illetve itt tudjuk megvásárolni az 50 dolláros csúcsengedélyt is.
Sajnos a négynapos „csúcsmászáshoz” elegendő táplálék begyűjtése Polourban már nehéz feladat. A boltok választéka kb 90% cukros, csomagolt valami és 10% minden más. Aki nem rajong az édes-száraz sütikért (gyűlölöm őket) és a konzervbabért, inkább még Teheránban készüljön fel erre a pár napra.
Harmadik napunk reggelén a helyi maffia vállalkozók már ott vártak jeep-ekkel minket a szállás előtt. Velük kell megalkudni, ha a Camp 2-be nem gyalog, hanem járművel szeretnénk eljutni. Gyalog senkinek nem ajánlom. Lélekölő, kopár, és nem is túl érdekes az út. Ha valaki nagyon spórolni akar akkor Ámen, egyébként szívás. Az út elképesztően túlárazott a negyven éves jeep-ekkel, de még mindig ez a legjobb megoldás.
A 2.900 méteres magasságban fekvő Camp 2-t megszállásra sehol nem javasolják, állítólag túl piszkos és zajos. A mi tervünk az volt, hogy felsurranunk innen a 4.260-on lévő Camp 3-ba és majd ott töltünk el plusz egy napot az akklimatizáció jegyében, mielőtt a csúcsra indulnánk.
A nagy csomagjainkat öszvérre adtuk, akik folyamatosan közlekednek a két pont között, és borsos árért ugyan, de villámgyorsan és megbízhatóan juttatják el csomagjainkat egyik pontból a másikba, napi jelentős szintkülönbségeket leküzdve.
Érdekes volt a hegyen, hogy olyan 3.600 méteres magasságig még pokoli volt a meleg. Ezen a szinten kezdtünk érezni hűvös fuvallatot végre, ami igen jól jött. Sokszor álltunk meg fölfelé, nem volt nagy a tempó, négy óra alatt így is felértünk a Camp 3-ba (4.260m), ahol fillérekért lehet megszállni, és még meleg kaját is készíttethet magának az ember.
A megérkezés után kis idővel kezdtek rajtam kijönni a magashegyi betegség tünetei, amiket még soha életemben ezidáig nem tapasztaltam. Egy sziklán ülve fogtam a fejem és próbáltam először nem hányni, majd hányni. Sajnos idővel sem lett jobb a helyzet. A tanács, hogy azonnal menjünk alacsonyabb szintre sem segít ilyenkor sokat, mivel felállni is alig bírtam, nem még ereszkedni 1.300-at hirtelenjében a Camp 2-ig. Miután többeket láttam magamhoz hasonló állapotban, gondoltam reggelre azért majd javul a helyzet.
Egy hónappal ezelőtt a Toubkal-on, szinte ugyan ebben a magasságban semmi bajom nem volt, itt meg nesze. De hát minden út más, minden hegy más, és az ember állapota is.
Sajnos az este is gáz volt. Először is azért, mert a szálláson lehetetlen aludni. Éjfélkor még hangoskodás van, három körül meg már ébred a tömeg, és indulnak a csúcsra. És mivel a két időpont között én meg az épületen kívül hánytam, így talán másfél órát alhattam az éjszaka.
Erősen ajánlom, hogy inkább sátrat vigyen magával, aki csúcstámadást tervez, vagy béreljen itt egyet, mert különben pihenni nem sokat fog. Az időjárás éjszaka is kellemes, vékony takaró, hálózsák a sátorban is bőven elég, és nincs kitéve az ember a tömegek bosszantó szokásainak, hangoskodásának.
Mivel másnap reggelre sem javult számottevően az állapotom, öcsémmel elengedtük a csúcs meghódításának gondolatát, és leindultunk a hegyről. Sajnáltam picit a dolgot, de ez most tényleg nem ment volna, ezt be kellett látni, nem is volt kérdés.
A Camp 2-höz érve ismerkedtünk jobban össze az öszvéres vállalkozóval, akinek szállása is volt Rineh-ben, úgy fél órányi autókázásra. Elég jó áron adta a szobát (15 Euro/fő), gondoltuk bepróbáljuk milyen a hely.
A szállásra érve jött aztán a csodálkozás, amikor a poros, utolsó utáni utcában megállt szakadt járművünk egy vadi új építésű villánál. A szobáról lassacskán kiderült, hogy egy lakosztályról van szó, ami ráadásul olyan modernül és elegánsan volt berendezve, hogy még negyed óra ácsorgás és ténfergés után sem igazán mertem leülni sehová a piszkos ruhámban.
Ilyen luxus körülmények között én még soha nem szálltam meg, főleg nem ennyiért. El is határoztuk öcsémmel, hogy miután a környéken van pár látnivaló, így maradunk még plusz egy éjszakát. Az iráni szőnyegekre külön szeretném felhívni a figyelmet, bámulatosak! Sok olyan hely van Indiától Marokkóig, ahol jelentős a szőnyegkultusz, de ilyen gyönyörű darabokat sehol máshol nem találni.
Délután felfedeztük a kisvárost, felbaktattunk egy domboldalra, ahonnan remek kilátásban gyönyörködhettünk. A nyár közepén a táj a teljes pusztulat képét mutatja. A magas hegyeken a kiégett növényzet ad egy különleges, de elég monoton képet a környéknek, amit a völgyekben megbújó, oázisszerű, zöld területek látványa dob fel jelentősen.
Rengeteg többezres csúcs van errefelé, de nem igazán túrázhatóak. Vagy legalábbis nem elég érdekesek ahhoz, hogy bárki külön-külön is be akarja járni őket. Mindenesetre nehéz elképzelni a negyven fokos perzselő napsütésben, hogy ez a vidék télen egy igen népszerű síparadicsom.
Közben kezdtem lassan összeszedni magam fizikálisan, lényegesen jobb állapotban voltam már, mint a reggeli ébredésnél.
A szállásra érve szembesülnünk kellett egy érdekes helyzettel, miszerint az ajtónk zára bedöglött, így nem tudtunk bejutni a csilli-villi lakosztályunkba. Mivel az öszvéres vállalkozó családja épp alattunk lakott, a probléma megoldásáig eltelt majd három órát náluk töltöttük.
A programban teázás, beszélgetés, iszlám mesecsatorna nézés szerepelt, majd pedig jött az autentikus, szőnyegen elfogyasztott vacsora, annyi finomsággal, amennyit lehetetlen volt elpusztítani. Az Irániak klassz vendéglátók. Bár itt a pénz is belejátszott, hiszen fizettünk a szolgáltatásért, de maximálisan kiszolgálták igényeinket.
A tulajdonos, Masoud Bayeh nagyon korrekt ember, ha arra jár valaki, érdemes felkeresni. Sokat segített a környék megismerésében és a fuvarozásban is. Sőt, tanácsot adott, hogy hol, miért, mennyi pénzt fizessünk, és mi az az összeg, amivel már csak le akarnak húzni bennünket.
Végül visszatértünk a zárproblémára, ami még úgy sem oldódott meg, hogy a család tagjai felváltva, húsz percenként ugyanazzal a négy pótkulccsal próbálták kinyitni az ajtót, amivel már az elején sem sikerült. Viszont rátermett gazduram felhívott két, manager kinézetű személyt, akik pillanatok alatt, a pénztárcámban megbújó Istambulkrat kártyámmal feltörték a biztonsági zárat. Szóval Iránban is tanultam valami hasznosat, és végre le is tudtunk pihenni :)
Másnap reggel a Kafer Keli elnevezésű, egykori barlanglakások felé vettük az irányt, melyeket egy Rineh-től pár kilométerre, keleti irányban lévő sziklafalba vájtak. Igazán szép időnk volt, igazi élmény volt sétálni és fotózni. A helyiségek közül párba be lehet mászni és fel lehet fedezni. Jó móka ez is, de kiülni egy kis csendes szemlélődésre az egyik nyílás peremén is remek volt.
Ezután hosszú emelkedőbe kezdtünk, keresztül egy csapáson Aab Garm településig, ahol egy tál kebab elfogyasztása után a helyi Hot Spring-et (meleg vizű forrást) kezdtük el keresni. Hogy mekkora az idegenforgalom errefelé, arról sokat elmond, hogy még a helyiek sem nagyon tudták lokalizálni a fürdőt.
A környékre jellemző, hogy a látványosabb, érdekesebb helyek sincsenek semmilyen szinten kiépítve. Csapásokon, ösvényeken, házak között folyó csatornák mentén érhetünk el egyébként klassz helyeket. Persze nem gond, hogy nincs tele turistával a környék, viszont a helyiek hathatós segítsége nélkül nehéz rátalálni ezekre a rejtett kincsekre.
Végül konkrét célunk helyett így jutottunk el egy kisebb tavacskához, amelybe a hegyről jéghideg víz folyt, viszont alulról meleg áramlatok törtek föl. Öcsém itt jót fürdött, sajnos rám rám jött megint valami nyavalya, rázott a hideg a harmincon fokban.
Úgy gondolom, hogy a Damavandon összeszedett nyavalyából egész utam során nem sikerült teljesen kikúrálnom magam, így a legtöbb túrának alapból 60 százalékos erőnléttel vágtam neki, és ez már a kora délutánokon visszaköszönt a fizikai állapotomon.
A tavacskától azért még hazasétáltunk pár településsel odébbra, kihasználva így a délutánt is. Út közben friss gyümölcsöket habzsoltunk, ami nagyon kellemes és frissítő élmény volt.
Vidéken is sokan próbálnak ismerkedni az idegennel. Érdekes, hogy a „Honnan jöttél?” kérdésre adott „Hungary” kifejezéssel zavarba lehet hozni a helyieket, de ha azt mondod „Magyarisztán”, még a gyerkőcök is tudják, merről származol.
Következő reggel elvitettük magunkat a 15 kilométerre található Shahandasht vízeséshez. A parkolóból induló csapáson mentünk egy darabig, majd egy, a természetben üresen álló, kiülős étteremnél hagytuk a nagy táskánkat, letéve egyszerűen egy fal mellé, bízva az erre járók becsületességében.
Innen már csak pár perc séta volt, hogy megpillantsuk a közel 200 méter magas, lépcsőzetes vízesést. Látványnak is szép volt és a vizében lemosdani sem volt utolsó élmény. Tényleg hatalmas a forróság ez idő tájt Iránban, nagyon jól jön néha egy kis hideg víz amivel frissíthetjük magunkat. Ha valaki komolyabb túrákat tervez, kalkulálja be, hogy negyven fok környékén, zéró árnyék mellett kell lenyomnia a távokat, nem kis szintkülönbségeket leküzdve.
Magyarország domborzata és éghajlata könnyen elhiteti az emberrel, hogy mekkora túrázó, de olyan helyeken, ahol tucatjával állnak a többezresek, ráadásul az időjárás is számottevő szegmens, azért rájön az ember, hogy mégsem biztos, hogy olyan kemény, mint ahogyan azt ő gondolta.
A vízesés felett magasan, egy szikla csúcsán egy várromot is találhatunk. Ide azért kaptatni kell fölfelé egy darabig, de ez is egy remek kaland, bár lefelé sok helyen csak fenéken csúszva lehet közlekedni. Odafent a várromba is felmászhatunk egy kötél segítségével a panoráma és pár fotó kedvéért.
A túra után visszatértünk az étteremhez, ahol a csomagjainkat hagytuk. Meglepődve vettük észre, hogy a tatyóinkat bezárták egy helyiségbe, persze a biztonság kedvéért. A tulajra úgy tíz percet kellett várni, akivel egy ebédet is próbáltunk leboltolni.
Nagyon segítőkész és aranyos volt, de semmilyen nyelven nem beszélt a fárszin kívül. Amikor végre megértette, hogy egy szót sem értünk abból, amit mond, elővett egy papírlapot, és mesébe illő szépségű perzsa betűkészlettel leírta ugyan azt, amit előtte próbált elmagyarázni. Ennyit a logikáról.
Egy idő után rábólintottunk valamire, és vártuk, mit fogunk kajálni. A történet vége az lett, hogy elképesztő mennyiségű ételt és italt kaptunk nagyon jutányos áron.
Innen végül kisétáltunk a nem túl távoli főút mellé, hogy leintsük a fővárosba tartó autóbuszt. Sokat nem kellett ácsorognunk az út mellett, egy autó állt meg és szállított minket vissza, a 80 kilométerre lévő Teheránba. Talán ezen az úton rengett meg leginkább a bizalmam a helyi sofőrökben vakmerőségüket látván. Van az a mondás, hogy „Zuhanó repülőgépen kevés az ateista”, hát iráni gépjárművekben sincs sok.
Teheránban végül ugyan abban a hostelben szálltunk meg, ahol az első éjszakát is töltöttük.
Másnap reggel a hostel-es srác segített nekünk megszervezni, hogyan jutunk ki leghatékonyabban a város északi részére, a Velenjak negyedbe. Az über itt is a legolcsóbb és legpraktikusabb megoldás. Sofőrünk öt percen belül az ajtó előtt állt és fillérekért tudta le velünk a jelentős távolságot.
Itt található egy közkedvelt kirándulóhely, amely kiépített, kulturált és igazán családias hangulata van. A fő attrakció a libegő, mely 1.950 méteres magasságból közel negyven perc alatt repít minket 3.700 méter fölé a Tochal hegyre, út közben pedig egyre magasabbról csodálhatjuk Teherán végeláthatatlanul hatalmas városát.
A felvonó végállomásnál egy jól kiépített síparadicsom található. Nyáron inkább túrázók, kirándulók látogatják a helyet. Innen még emelkednünk kell egy rövidet a Tochal csúcsáig 3.964 méterre, ahonnan jól beláthatjuk az egész környéket és még a hőmérséklet is kellemesen hűvöskés.
Nagyon népszerű a hely, rengetegen jönnek fel ide felvonóval, de akár még gyalog is nem kis energiát belefektetve a feljutásba. Több túraút is halad errefelé, ha valaki a Damavand előtt akklimatizálódni szeretne, Észak-Teherán egy remek lehetőség rá.
Mi azért kezdünk egyből a Damavandon, mert féltünk, hogy ugyanúgy mint Marokkóban - a Toubkal mászása után- , egy gyomorrontást bekapunk és így már nem tudunk majd felmászni a hegyre. Ezzel szemben Iránban semmi baja nem volt a gyomrunknak. Ha újra nekivágnék a Damavandnak, már biztos, hogy a környék hegyoldalain való túrázással töltenék pár napot, és csak aztán mennék a látképet uraló vulkánra.
Sajnos előzetesen kevés információnk volt az országról, a környékről és a körülményekről, ez is belejátszott, hogy így alakult az ominózus „csúcshódítás”. Remélem ezen irományom némileg segít azoknak, akik hasonló tervekkel indulnak neki Perzsia legmagasabb csúcsának.
A Tochal csúcsán álmélkodással töltöttünk némi időt, majd elindultunk lefelé gyalogszerrel, egyenesen vissza Teheránba. Ez több, mint 2.000 méteres süllyedést jelentett egy egész napos túra keretében. A hosszú úton előbb kövek gyűjtögetésével és fotózással foglaltuk le magunkat, majd három órányi ereszkedés után eljutottunk egy hegyi menedékházhoz, ahol pótoltuk az elveszett kalóriákat.
A hegyen fiatalok, idősek, férfiak, nők, egyedül illetve csoportosan róják a kemény kilométereket. Igazi tömegsport itt a túrázás, jó volt látni, hogy mennyien hódolnak ennek a szenvedélynek.
A menedékház mellett található a Dogholou vízesés melytől kezdve már kötelekkel biztosított, lépcsőzetes, látványos terepen ereszkedhetünk. Innen már gyakorta találkozhatunk a természetbe kihelyezett kis büfékkel, éttermekkel, melyek roppant hangulatosak, és a környékbéliek mindennapi életének szerves részei.
A helyiek szívesen járnak ki a természetbe hétvégente (ez nekik a csütörtököt és a pénteket jelenti), ilyenkor szinte csordultig vannak ezek a kirándulóhelyek. Leginkább buliznak, esznek-isznak nagyobb társaságokban, de valóban sok a túrázni szerető ember is köztük. Remek helyek ezek arra, hogy a szmogos fővárosból elmeneküljenek az emberek egy kis kikapcsolódásra.
Leérve a városba, igazi vurstlihangulatba, búcsúszerű eseménybe csöppentünk. Számomra leginkább az volt a meglepő Iránban, hogy sokkal-sokkal „lájtosabb” az ország, lazábbak az emberek, mint azt előzőleg gondoltam volna. Tulajdonképpen ha a nők fején nem lenne kendő, még azt sem biztos, hogy megtippelném, hogy egy Iszlám országban járok.
Utolsó napunkon még beiktattunk egy rövidebb túrát a város észak-keleti részében, ami már kevésbé volt látványos, mint inkább fárasztó, az út végétől eltekintve. Közel a Wildlife and Nature múzeumhoz értünk vissza a városba, ezért oda még ellátogattunk. Jó kis hely egy laza programnak, ha épp arra vetődünk.
A Grand bazárról lemaradtunk, mivel az pénteken zárva tart hétvége lévén ugye, sajnos ezt előre nem tudtuk.
Miután a Damavand megmászása nem jött össze, maradt bennem némi hiányérzet az utazást illetően, viszont voltak klassz túráink helyette. Az, hogy megismerhettem az iráni emberek valódi természetét, vendégszeretetét, egyértelműen az utazás számomra legpozitívabb része volt.
Irán minden tekintetben sokkal lazább és könnyebben utazható ország, mint bárki gondolná. Első hátizsákos kalandnak persze senkinek nem ajánlom, viszont tapasztaltabb utazók hamar fel fogják magukat találni ebben a - hírekkel ellentétben - végtelenül békés és befogadó országban.
