Újra Delhiben
Utunk végeztével visszatértünk Delhibe, ahol előbb elbúcsúztattuk a 2016-os esztendőt, majd mi magunk köszöntünk el Indiától.
Delhi India második legnagyobb városa Mumbai-t követően a maga 13 milliós lakosságával, bár ha az elővárosokat is ideszámoljuk, rögtön egy 22 milliós masszív tömeggel számolhatunk. Bár India földrajzilag csak a Föld hetedik legnagyobb országa, népesség tekintetében Kína mögött a második helyen áll. Bár az utóbbi időben az állami születésszabályozás miatt a népességnövekedés valamelyest csökkent, még így is jelentős méreteket ölt.
A világ egyik legrégebben lakott városába késő délután érkeztünk meg egy tizenkilenc órás vonatozást követően, így már csak egy lájtos bazározás és egy vacsora fért a programba.
Másnap délelőtt elég sokáig terveztük a napi programot, mindenkinek másfelé húzott volna a szíve. Végül az Lodhi Garden felé indultunk el, amely egy valóságos kis zöld oázis a hatalmas, nyüzsgő városban. A park nagyszerű növényzettel és madárvilággal bír, ráadásul még csönd is van. Kiváló hely, ha az ember szeretne kicsit félrevonulni az állandó zsongásból. Több ilyen park van a városban, gondolom hasonló népszerűségnek örvendenek.
Ide menekülnek a helyiek is, akik igazi piknik hangulatot varázsoltak a helynek. És nem igaz az, hogy az Indiaiak nem kívánják a csendet, és nem tudják élvezni azt. Jó volt érezni, hogy itt mindenki moderáltan viselkedett. Szerelmes párok a padokon, a fűben ülve nassoló szülők amint figyelik ahogy a gyerkőcök játszadoznak, beszélgető idősek és szelfiző fiatalok vettek körbe minket. Már-már olyan idilli volt a kép, mint Szinyei Majálisa.
Volt egy kis tó és pár nevesebb épület is, amelyek a látványosságokat biztosították számunkra. Síremlékek és egy mecset is található a kerítéseken belül.
Hogy elérjük a távol eső parkot, metróra kellett szállnunk. Delhiben elég sok metróvonal van, és nagyszámú átszállási csomópont is, így elég jól megoldható, hogy a város szinte bármely lényeges részét elérjük úgy, hogy nem kell elhagynunk a metró területét.
A különböző vonalak különböző színjelzésekkel kódoltak, így egy térkép segítségével könnyedén összeállítható az útitervünk. Már csak a tömeggel kell vigyáznunk, ugyanis a metrónál is igaz az, ami a többi közlekedési eszköznél: nincs türelem, amikor az ajtó nyílik, egyszerre indul meg a tömeg annak mindkét oldaláról.
A szerelvény ajtajánál nem szerencsés megállni, mert szinte biztos, hogy a következő megállónál akaratlanul is le fogunk szállni, hiszen a milliónyi ember egyszerűen kitol a kocsiból minket, neki a szemből érkező emberáradatnak. Nem túl jó érzés így, magatehetetlenül sodródni, de sok választásunk nincs. Ezért ha nehéz is beljebb furakodni a vagonban, erősen ajánlott, ha hosszabb távot szeretnénk megtenni adott járművel.
Mindent összevetve a metró a leggyorsabb, leghatékonyabb, legolcsóbb és legkényelmesebb közlekedési eszköz a városban, bátran ajánlom használatát.
És hogy mennyire figyeltem a zsebeimet akár a tömegközlekedési eszközökön, akár az utcán? Semennyire. Amennyire nyomulósak, simlisek és trükkösek is az itteniek, ahhoz képest semmiféle törvénytelenségbe hajló dologgal nem találkoztunk. Nem próbáltak minket kirabolni, nem erőszakoskodtak senkivel, és nem nyúlkáltak a zsebeinkbe sem. Szóval a közbiztonság ilyen téren - főleg ha a népesség számához viszonyítunk - számomra pozitív csalódás volt.
Előzőleg olvastam rémisztő történeteket, főleg az idegen nőkkel szemben történő inzultusokról, csapatunk hölgytagjaival viszont mindig is kedvesek és segítőkészek voltak vendéglátóink.
Nyilván mondjuk az úttesten átkelésnél vigyázni kell, lökte föl egyik társunkat egy tuk-tuk, akinek sofőrje még csak észre sem vette az esetet, továbbhajtott. Amikor először ott állunk egy szélesebb úttest mentén, és szeretnénk átjutni a túloldalra, totális tanácstalanságunk közepette joggal jut eszünkbe a csiga-bigás vicc, miszerint a túloldalra születni kell.
Az első lépések nehezek, hiszen az autók tömött sorokban haladnak és még csak véletlenül sem lassítanak, ha gyalogost látnak. Igazi hazárdjáték ez néha, főleg éjszaka, gyér világítás mellett. A legjobb megoldás, ha kezünket kitartjuk oldalra, így ugyanis veszik az autósok a lapot, hogy mi nem fogunk megállni, nekik kell lassítaniuk, és ezzel egyidejűleg határozott léptekkel megindulunk előre.
Ha határozatlanok vagyunk, és ott kezdünk el trükközni, megállni, óvatoskodni az út közepén, szinte biztos, hogy minimum súrolni fog bennünket egy-egy jármű. Ha a gyalogos-átkelőhely oltalmában bízunk, ismételten csalódni fogunk. Fel vannak ugyan festve az átkelők, csak az európai látogatókon kívül senkit sem érdekel létezésük, valós funkciójuk nincs. Mindenki ott kel át az úttesten, ahol éppen sikerül.
A kellemes parki sétát követően beültünk egy helyi gyorsétterembe. "Egyet fizet kettőt kap" akció keretében lencsét ebédeltünk, amely finom volt, és miután Szilveszter napja volt, még az alkalomhoz is majdnem illett. Én úgy voltam vele, hogy éjfélig kitart bennem a lencse, szóval biztosan gazdag újévem lesz.
Az ebéd után indiai édességeket is kóstoltunk. Egy helyi asszony két különlegességet ajánlott. Az egyiket megvette egyik utastársam, a másikat, egy sárga színű, pudingnak kinéző cuccot pedig én. Nem volt a legjobb döntés, mivel életem legdrágább tejbegrízéhez jutottam hozzá, melynek élénk sárga színe valószínűleg a kurkumának volt köszönhető. Nem volt rossz étek, csak indiaibbra számítottam.
Vannak egyébként olyan ételek a rengeteg fűszeres és csípős cucc között, amelyek az európai ember gyomrának is könnyen emészthetőek. Reggelire például a tojás több formáját is fogyasztják, ez volt nálam is a leggyakoribb napindító étel. A különböző helyben sütött amolyan kenyérlepény-félék is gyomorbarátok, bár önmagukban elég kevés kulináris élményt nyújtanak.
Ha az utcán szeretnénk gyorsan bekapni valamit, akkor a már egy fokkal pikánsabb szamosza az egyik legjobb választás. A fűszeres főtt krumplival töltött tésztabatyuból már két-három darab elfogyasztása is elegendő, hogy éhségünket elűzzük.
A legjobb és egyben legtáplálóbb ételek zöme viszont már igen csípős. Érdemes minél több dolgot kipróbálni, mivel az ételek íze nem rossz, csak sokszor épp azok erőssége miatt nem tudjuk élvezni az ízeket. Van pár fűszer, ami elég erősen jelen van a konyhákban. Engem a római köménnyel már Katmanduban is üldözni lehetett volna, sem a szagát, sem az ízét nem tudom tolerálni, itt pedig még inkább jelen volt. Megettem, ha már egyszer benne volt az ételemben, de nagyon nem rajongtam érte.
Azért a különböző Pharatákra, Masalákra, Thalikra szívesen emlékszem vissza. Kövezzen meg érte bárki, de amikor már a sok gyomorpróbáló helyi specialitásból elegem volt, ráálltam a kínai ételekre is, melyből a chowmein (tészta zöldségekkel vagy hússal kérés szerint) volt az ász. Nem volt csípős, viszont laktatott.
Érdekes volt, hogy ritkán, de egy-két helyen látni lehetett karácsonyfát, főleg a "nyugatiasabb" helyeken. Én egy kicsit tartok tőle, hogy idővel valahogy ide is becsepegtetik a "kereskedelmi karácsony" hinduizmusba áttranszformált ünnepét, kihasználva az itt rejlő, körülbelül egymilliárdos létszámú vásárlóerőt. Ne legyen igazam. Mindenesetre a három éves, kreolbőrű indiai kis srác fején a műanyag, villogó szarvasagancs elég tájidegennek tűnt.
Ezek után még elnéztünk a parlamenthez, amelyet meg lehet nézni, de nem fogja felizgatni fantáziánk, ahogy a Delhi Gate sem különösebben, amit csak távolról láttunk.
Ezt követően visszatértünk a szállásunktól köpésnyire lévő bazársorokra. Itt egyéni program keretében mindenki arra császkált, amerre szeretett volna. Én vettem egy kis teát elmékbe, majd a hotel felé indultam.
Szerencsére ezt a részt már jól kiismertem, nem volt gond hazatalálni. A városban egyébként elég sok angol felirat van, és bár nyelvtanilag nem sokszor találják el a szótári alakot, meg lehet érteni, mit takar egy-egy felirat, a "Kwaliti food"-tól a "Resturent"-ig. Amit sikerült leírniuk sok ezerszer - viszont így is mulatságos látványt kelt -, az a totális dugóban ácsorgó és egymást érő tuk-tuk-ok hátán lévő "Keep Distance" felirat. Bár lehet nem Delhibe szánták őket eredetileg.
Az országban a hivatalos nyelv a hindi és az angol, de 24 olyan különböző nyelv is van, melyek beszélőinek száma meghaladja az egymillió főt. Az ország területén körülbelül 1600 féle nyelvet beszélnek, önmagában a hindi nyelvnek 13 teljesen eltérő dialektusa ismert.
Hazaút közben hozzám csapódott egy cipőtisztító srác. Kedvesen kérdezősködni kezdett, én már ekkor tudtam, hogy ezt nem úszom meg veszekedés nélkül. Adott nekem egy képet az elefántfejű Ganesha-ról, aki errefelé messze a legtöbbet ábrázolt Istenség, mivel a bőséget és gazdagságot hozza el. Én természetesen egyből visszanyújtottam, mire közölte, hogy ajándék, nem kér érte semmit.
Vagyis... hát... három napja nem evett - állítása szerint - igazán meghívhatnám egy tál thalira. Mivel határozottan kifejtettem, hogy ez nem fog összejönni, ezért ő is alább adta igényeit, ekkor már 50 rúpiával is beérte volna. Viszont én továbbra is a leghasznosabb angol kifejezést hajtogattam, amit Indiába utazva mindenkinek ajánlok megtanulásra: "No Way!", szabadon fordítva: "Kizárt!".
Legalább háromszáz métert tettünk meg együtt a szűk, sikátor-szerű utcákban, amire felfogta a fenti szó jelentését. Ekkor dühösen visszakérte a Ganésha képet, és közölte velem, hogy ez nagyon rossz karma lesz nekem, nagyon rossz!
Nevettem rajta, de azért akkor sem jó érzés rossz karmát összeszedni, ha egy suttyó kölyök szórja ránk az átkot. Persze azért a karma-dolog nagyon nem így működik.
Továbbra is hazafelé tartottam a széles utakat összekapcsoló sikátor-szerű rengetegben. Általában ilyen helyeken jártunk, mivel rendszeres, hogy az egymással párhuzamos utakat legkönnyebben az épületek között található "egérjáratokon" át tudjuk megközelíteni. Bár elsőre ijesztőnek tűnnek a kivilágítatlan, szűk csapások, teljesen hétköznapi élettel találkozhatunk itt is. Lakások, boltok, tehenek, és a sehonnan nem hiányozható motorosok járnak errefelé is.
Rövidesen hazaértem a hotelba, ahol a hallban leültem egy társammal beszélgetni. Nem telt el egy-két perc, hirtelen kavarogni kezdett a gyomrom, fel kellett rohannom a szobába, ahol a vécében pillanatok alatt újra láthattam a lencsémet. Semmi előjele nem volt a problémának, addig hányingerem sem volt, pár perc leforgása alatt zajlott le az eset. Nem gondolnám, hogy volt köze a rosszullétemnek ahhoz, hogy Ganesha-t visszaadtam a srácnak, de azért elgondolkodtam a dolgon egy pillanatra. Se Ganesha, se lencse - a következő évem sem lesz gazdagabb.
Kicsit le is gyengültem, így lefeküdtem pihenni. Mivel nem vagyok ivós, még soha nem hánytam szilveszterkor, de valahogy nem is így képzeltem el az első alkalmat. Úgy kezdtem az óévbúcsúztató partit, ahogy mások zárni szokták.
Egy-két óra múlva már jobban voltam, így semmi nem akadályozott meg abban, hogy a többiekkel tartsak egy éjféli vacsira. Egy tetőteraszon ünnepeltük az új esztendő elérkeztét, ami semmi különöset nem hozott a környék életébe, mondhatni észrevétlenül telt. Apróbb durrantgatások voltak, de semmi más, azon a környéken, ahol mi tartózkodtunk. Pár vendéglátó helyiségben véltünk felfedezni kisebb bulikat.
Rövid séta után haza is tértünk, hogy kipihenjük magunkat a hosszú hazaút előtt.
Másnap délelőtt még egy rövid bazározás belefért az időnkbe. Sajnos a legolcsóbb teaárus még nem volt nyitva, több piacos is későn ébredő típus, inkább késő délután van nagy élet a bazársoron. Viszont egy-két füstölőre és más apróságra azért sikerrel alkudtunk.
Ezután elbúcsúztunk Gáboréktól, akik Dél-India felé vették az irányt, mi pedig egy társammal elindultunk a reptérre.
Miután a repülőgép is közlekedési eszköz, így azért itt sem volt minden zökkenőmentes, eleve egy órás késéssel indult a gépünk, így izgulhattam kicsit, hogy a nyolc és fél órás menetidőt ne lépjük át Bécsig, mivel már megvolt a foglalt buszom hazafelé.
A hosszú idő a levegőben kajálással és filmezéssel telt. Nagyon finom és bőséges kosztokat kaptunk az Air India járatán, melynek egyetlen szépséghibája a római kömény volt, amely szinte Európáig kísért így.
Ha összegeznem kellene az Indiáról alkotott képet, bajban lennék. Talán az "ingergazdag" a legjobb jelző rá. Sokan mondják, hogy India nagyon kettős, és vagy imádni fogja az ember, vagy az életbe hallani sem akar többet róla. Szerintem ez csak adott egyén hozzáállásán múlik.
Ha félre tudjuk tenni európai igényeinket és elvárásainkat, akkor tudjuk élvezni ezt a roppant sokszínű országot, ha azonban ragaszkodunk az idehaza megszokott életminőségünkhöz, akkor India két nap alatt megrág és kiköp bennünket magából.
Egy biztos, ennyi tapasztalatot, érdekességet, újdonságot három hét alatt nem sok más országban tudunk összeszedni. És bár India már nagyon nem olcsó ország, legalább egyszer az életben mindenkinek meg kellene tapasztalnia az itteni életet, ha csak egy-két hétre is. Az útnak akár gondolatformáló hatása is lehet.
