Katmandu Valley 2
Az első két nap tapasztalataival a hátunk mögött folytattuk kalandozásainkat a Katmandu-völgyben, ahol újabb csodák és remek élmények vártak ránk.
A következő reggelen átköltöztünk egy másik szállásra, ami már Thamelen kívül helyezkedett el. Igazából minőségi változás nem történt, viszont itt járt reggeli is a szoba mellé. Ezt a lehetőséget rögtön igénybe is vettük, a szálló tetején kialakított tetőtéren fogyasztottuk el aznapi első étkezésünk, közben madártávlatból kémlelhettük a várost.
A nap első főbb programja a Swayambhunath sztúpa meglátogatása volt. A sztúpa egy domb tetején helyezkedik el, addig azonban hosszú út vezet az utcától, főleg hogy sok szép Buddha szobor és más látványosság is akad út közben. Az imazászlók sokasága, a színek kavalkádja, a csoportosan "garázdálkodó" majmok csíntevései mind lekötik az ember figyelmét. A fotózni szerető közönség itt aztán kiélheti szenvedélyét, a hely látványosságokban és eseményekben bővelkedik. A majmokkal is érdemes elidőzni, nekem több picivel is sikerült lejattolnom, kiváló élmény volt.
Szép lassan azért haladtunk felfelé a hosszú lépcsősoron, aminek a tetejében ismét a hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk. A nepáliak 50, míg az idegenek 200 rúpiáért látogathatják a helyet. Nem egy óriási összeg, bőven megér ennyit az élmény, csak amikor látja az ember, hogy a helyiektől még azt az 50 pénzt sem kérik el amit fizetniük kellene, a vendégeket meg lenyúlják ahogy tudják, az némiképp ront egy ország megítélésén nálam. Na, de ez csak egy bagatell dolog ahhoz képest, ami mondjuk Indiában zajlik ezen a téren.
Felérve a sztúpához megint csak a pozitív ingerek sokasága lepett el, hirtelen azt sem tudtam merre induljak. Minden irányban csodaszép és érdekes dolgokat látni. Gyönyörű kilátás a városra, lenyűgöző építmények, szertartásokat végző hívők, imamalmok, játszadozó majmok és milliónyi színes zászlócska kavalkádja tűnt fel hirtelen előttem.
A központban maga a sztúpa áll, melyet különböző szentélyek és templomok vesznek körül. Ez az egyik legrégebbi vallási építmény a Katmandu-völgyben, számos mitológiai történet és buddhista írás kapcsolódik a helyhez. Egyes történetek azt sugallják, hogy az időszámításunk előtti harmadik évszázadban már Asoka császár építtetett itt egy templomot, mások szerint már maga Buddha is meglátogatta Swayambhunathot. Annak ellenére, hogy egy buddhista szentélyről beszélünk, a hindu közösség is nagy becsben tartja a helyet.
Simán el lehet akár egy-két órát is tölteni odafent nézelődéssel és fotózással. Véleményem szerint ez Katmandu legszebb helye, nagyon kellemes emlékek maradtak meg bennem róla.
Ezek után déli irányba, Lalitpurnak (történelmi nevén: Patan) vettük az irányt. A legenda szerint i.e. 250-ben Asoka császár itt járt lányával és öt Asoka Sztúpát építtetett, ebből négyet a város környékén, egyet pedig a város központjában. Jelenleg több, mint 1200 különböző formájú és méretű buddhista műemlék van elszórva Nepál harmadik legnagyobb városának területén és környékén.
Sajnálatos módon a fölrengés itt is komoly pusztítást végzett, jelentősen megtizedelve a műemléképületeket. Persze itt is maradt azért látnivaló, de nagy kár, hogy a pár évvel ezelőtti állapotokat ma már csak fotók segítségével vagy éppen a fantáziánkra hagyatkozva tudjuk elképzelni.
Ha plusz információkat szeretnénk kapni a helyről, akkor jól jöhet, hogy minden turisták által látogatott helynél gombamód elszaporodtak már az önkéntes guide-ok, akik borsos összegekért cserébe kísérnének körbe adott attrakción. Ha megfelelő összegre tudjuk leredukálni az illető honoráriumát előzetesen, akkor megérheti igénybe venni a szolgáltatásaikat néhány helyen, mivel a kitáblázás (főleg angol nyelven) errefelé nem divat. Viszont néha a nyomulásukkal és a képtelen fizetési igényükkel az őrületbe tudják kergetni az embert.
Egy kis sétát követően igazán izgalmas szertartásba csöppentünk. Fiatal lánykákat adtak éppen nőül növényekhez. Nem igazán értettük a dolog lényegét és a helyieket kérdezgetve sem nagyon jutottunk előrébb. Valószínű ez is egy olyan szertartás, ami mára kiüresedhetett és már nem nagyon tudják, mik is ennek a gyökerei, inkább a hagyományőrzés látványos része maradt csak fönn.
Be lehet tévedni udvarokba, rácsodálkozni néhány mesterien kidolgozott kapura, ajtóra, szoborra. Múzeumot is találunk itt, aminek a meglátogatását mi kihagytuk. Egy igazán izgalmas hindu templomra is ráakadtunk, de oda sajnos kizárólag hinduk léphettek be. Itt is el lehet sétálgatni órákat és fényképezgetni épületeket, az utcai történéseket, arcokat. A legtöbb nepáli szívesen megáll egy fotó erejéig, sőt, sok esetben ők kezdeményezik a közös kép elkészítését. Persze olyan is van, aki egy képért rögtön tartja a markát és közli velünk, hogy: "rúpíz-rúpíz".
Az utcán bárkivel könnyen szóba lehet elegyedni, barátságos és segítőkész emberek a nepáliak, a közös hangot nem nehéz megtalálni.
Sajnos az árusok mindenhol ott vannak, még a műemlékek és látványosságok tövében is, ahol tényleg nem hiányoznának az összképből. Viszont egy-két esettől eltekintve könnyedén leszerelhetőek, közel sem olyan nyomulósak és erőszakosak, mint Indiában, ahol teljesen belemásznak az ember aurájába és folyamatos irritálásnak van kitéve az utazó az utcákon. Ráadásul a nepáli árusok többnyire egyenesen, "face to face" próbálják elsózni az áruikat, míg az indiaiak néha olyan kifinomult trükköket dobnak be, hogy szabadulni tőlük még Houdini is nehezen tudna.
Innen Pashupatinath felé vettük tovább az irányt. Gábornak sikerült felhajtania egy olyan taxist, aki hajlandó volt bekapcsolni az taxiórát. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen nagy szó ez errefelé, így az előre bemondott 500 rúpia helyett rögtön kijött 350-ből az utazás.
A belépődíj itt 1000 nepáli rúpia, amiért először csalódásnak tűnhet, hogy a fő attrakcióba, a hinduk egyik legszentebb templomába be sem tehetjük a lábunkat. Pedig egy igazán vonzó látvány, egy hatalmas aranybika is áll az udvaron. Nagyjából ennyit tudtam megfigyelni az épületből a küszöbről, amíg a fegyveres biztonsági őr el nem küldött. Igazából amit meg tudunk tekinteni az a szent Bagmati folyó partja, ahol a halottégetéseket és a hozzá tartozó rituális szertartásokat végzik.
A szertartás a templomban kezdődik ahol elbúcsúznak szerettüktől a hozzátartozók, majd az elhunytat a partra hozzák, levetkőztetik, és megmosdatják a szent folyó vizében. Miután egy fényes, sárga lepelbe csavarják a holttestet, máglyára rakják. Több égetőhely is van a parton, az elhunyt rangja és anyagi helyzetének függvénye az, hogy melyiken hamvasszák el. Ezek után a legközelebbi rangidős férfiú - aki a gyász jeleként kopaszra borotváltatja fejét - meggyújtja az élettelen testet - a hagyományok szerint - annak szájánál. Az égetés körülbelül három órát vesz igénybe, ezután a maradványokat egyszerűen belekotorják a Bagmati folyóba, ami egyenesen a legszentebb Gangeszbe folyik. Közben a folyó túlpartjáról nagy számú nézősereglet követi figyelemmel a szertartásokat, amolyan laza, kora délutáni kikapcsolódásként.
Átsétálhatunk a túlpartra, ahonnan jól szemügyre lehet venni a történéseket. Ne lepődjünk meg, ha közben szent emberek szólítanak le bennünket sárga ruházatba öltözve. Általában csak fotózkodást ajánlanak fel, nem kis pénzért cserébe. Ezzel nálam "szent létük" némileg megkérdőjeleződik, ezek szerint már az egekbe vagy a túlvilágra (vagy ki éppen miben hisz) is betört a kapitalizmus.
Sajnos itt is elég sok a koldus. Nehéz érzelmek nélkül elmenni az út közepén láb nélkül fetrengő és kéregető alak mellett, ahogyan az ártatlan szemű, pár rúpiáért esedező kislányokon is fájó szívvel lép túl az ember, de nem nagyon van más választás. Ez itt azért egy kemény világ.
Mivel éppen telihold volt, így a világ egyik legnagyobb sztúpájánál, a Bouddhanath sztúpánál éppen szertartás folyt, ezért naplementére igyekeztünk odaérni. Katmandu egyik legnépszerűbb turisztikai látványosságának története az 5-6. századra nyúlik vissza. Mint a sztúpák általában, felülnézetből egy óriási mandalára hasonlítanak, melyekben mindennek pontosan megvan a maga helye és jelentése.
Természetesen a tömeggel együtt mi is megkerültük párszor az érkezésünkkor már fényárban úszó, igen impozáns megjelenésű sztúpát. Kicsit fura volt számunkra, hogy a helyiek - és tulajdonképpen mindenki rajtunk kívül - szinte rohamléptekben kerülgette az épületet, pedig a sietség pont nem az a dolog, amire a buddhizmus tanít minket.
A sztúpával szemközti épületbe betérve megint csak érdekes dolgokat találhatunk. A földszinten egy imamalom kerekét forgathatjuk tovább, az emeleten egy zártnak tűnő szobába belesve érdekes szertartásba tekinthetünk bele. Elképesztő nagy élmény volt közelről hallani, amikor a szerzetesek megfújták a hatalmas tibeti kürtöket. Nem tudnám mihez hasonlítani azt a mély hangot, amit ezek az eszközök kiadtak, de egyszerűen libabőrös lett még a hátam is a hangjuktól. A tetőtérre fellépcsőzve remek kilátás nyílik a sztúpára, innen jól megfigyelhető mi zajlik az alattunk lévő ünneplő tömegben.
Újabb "sohanapra" ébredtünk. Sokat törtük a fejünket az előző napokban, hogy a Chitwan Nemzeti Parkot látogassuk-e meg, vagy inkább fizessünk be egy vadvízi evezésre. Végül a második opció mellett döntöttünk, így kora reggel elindultunk Mugling irányába, amely település a Trishuli folyó mentén helyezkedik el, nagyjából Katmandu és Pokhara között félúton. A körülbelül száz kilométeres távot három és fél óra alatt sikerült busszal abszolválni, ami itt egy általánosan elfogadható menetidőnek számít.
Ezen a napon felhősebb volt az ég és hűvösebb is volt, mint előtte bármikor, de megnyugtattak minket, hogy délben fogunk úgyis vízre szállni, akkora ki fog sütni a nap. Voltak kételyeim, de a helyieknél senki nem ismerheti jobban az időjárási szokásokat, ez ezúttal is bebizonyosodott. Ahogyan ígérték, a Nap kisütött, amire a partra értünk. Talán húsz fok lehetett, a víz valamivel hűvösebb.
Miután alaposan beöltöztettek minket, a "kapitányunk" elmagyarázta a szabályokat, hogy milyen vezényszóra mit kell csinálnunk, sőt, be is gyakoroltuk a mozdulatokat. A folyó nem volt erős, maximum talán elérhette a hármas fokozatot.
Indulás után nem sok felvezető részt hagytak nekünk, gyakorlatilag két perc alatt csurom víz lettem a csónakban ülve. Gondolom ez volt a bemelegítés, nehogy váratlanul érjen a nyakunkba zúduló hideg víz a rapidoknál. Hosszabb nyugis részek és rövidebb "akciódús" szakaszok váltották egymást a két és fél órás út során. A nyugis részeken élveztük a tájat és próbáltuk kicsit süttetni magunkat a nap felé fordulva. Amikor rapid közeledett a "kapitányunk" mindig kiadta az utasításokat és gőzerővel vetettük bele magunkat a lapátolásba.
Belemenni egy-egy rapidba, megbillenni a csónakkal és élvezni ahogy a hideg víz a fejünkön átcsap hihetetlen élmény volt számomra. Tényleg nem volt nehéz a "pálya" amin végigmentünk, de arra tökéletesen jó volt, hogy felismerjem, hogy imádok raftingolni. Én most ismertem meg ezt a sportot testközelből, innentől kezdve viszont keresni fogom a hasonló lehetőségeket még erősebb pályákon is, az egészen bizonyos.
A célba érkezve kiszálltunk a csónakból. Én amolyan minden-mindegy alapon még belegázoltam a folyóba, ekkor már úgy is bőrig voltam ázva, nem osztott, nem szorzott a dolog. Az evezés után járt egy ebéd is, így lett teljes a foglalkozás.
A hazaút aztán végtelen hosszúnak tűnt, főleg úgy, hogy egy olyan buszra sikerült felszállnunk, amin még lcd tv is volt. Akár még szerencsésnek is gondolhatja ezt a szituációt az a naiv utazó, aki még nem látott nepáli romantikus videoklipeket. Aki egyet is látott életében, az már valószínűleg szívja azért a fogát, hát nekünk közel öt óra jutott belőle. Ha valaki esetleg nem ismerné az egy kaptafára gyártott nepáli szerelmes klipeket, annak úgy tudnám leginkább jellemezni a látványt, hogy képzeljen el két fruttiszínbe öltözött, szerelemtől lángoló fiatalt, ahogy szivárványszín pónin repkednek a világ legszebb tájai felett, miközben rózsaszín énekes madarak dalolják világgá az ifjú pár örökké tartó szerelmét. Eközben a tavaszi fák rügyei virágba borulnak, a patakocskák csak nekik csobognak, a két fiatal pedig az idők végezetéig boldogan él. Talán ezzel a leírással átjön valami abból az érzésből, amit órákon át el kellett viselnünk. Maradjunk annyiban, hogy a klipek eléggé elrugaszkodnak a tehénlepénnyel fűszerezett nepáli valóságtól.
Az utazás során folyamatosan próbáltam megtudni mennyire lehetünk még a fővárostól, de mivel közúti táblák nincsenek, amin a települések távolsága jelölve lenne, így nem sok támaszom volt. Nagy öröm volt, mikor hosszú órák elteltével megláttam egy Pepsi reklámot, mely azt hirdette, hogy már csak 21 kilométert kell megtenni Katmanduig, ahol kaphatok e nemes italból. Na, mondom ez jó hír, az dugóval együtt is csak másfél óra maximum.
A buszozások alkalmával pozitív tapasztalatok is leszűrhetőek persze. Például, hogy itt még illik a helyet átadni az idősebbeknek és a rászorulóknak. Volt egy anya, aki több gyermekkel szállt fel a járműre és nem talált már ülőhelyet, az ő kezéből például a legkisebb gyerkőcöt kivette egy fiatal lány, aki végig fogta, ringatta és gondozta az út során. Azért ilyet nehéz lenne elképzelni idehaza. Azt is, hogy valaki átvenné egy órára más gyermekét, de azt is, hogy valaki odaadná egy idegen kezébe a saját picijét. De ez nekem valahogy megint olyan emberinek tűnt.
Estére még jutott egy jeles alkalom. A szállodatulajdonosunk testvérének a születésnapja volt, amit a tetőtéren ünnepeltek. Érdekes volt látni az itteni ünneplési formát. Mindenki mondott valami kis köszöntőt az ünnepeltnek, majd egy selyemsálat rakott a nyakába, áldást nyomott a homlokára és virágszirmot szórt a fejére. Jópofa dolog volt és nagyon jó hangulatban zajlott. Mi is beszálltunk az ünneplésbe, így még egy darab torta is jutott a vacsora utánra.
Utolsó teljes nepáli napunk délelőtti programja a katmandui Durbar Square meglátogatása volt. A legszebb épületek sajnos itt is ramaty állapotba kerültek a földcsuszamlástól, már amelyik éppen el nem tűnt teljesen. Talán itt találtuk a legkevesebb felfedezni való dolgot a három egykori különálló város főterei közül. Ráadásul még a Kumari is megváratott minket.
A Kumarik tulajdonképpen kislányok, akiket élő istenként tisztelnek Nepálban. Mind a hinduk, mind a buddhisták Durga istennő földi inkarnációjaként tekintenek rá. Isteni mivoltuk elviekben az első vérig - legtöbbször az első menstruációig tart. Ezek a lányok egy külön, számukra fenntartott házban élnek és kiváltságos helyzetet élveznek (már amennyire az, hogy abszolút nincs gyermekkoruk, és naponta mutogatják őket a tömegnek kiváltságnak nevezhető).
Húsz percet vártunk a Kumarira, hogy megjelenjen az ablakban, de nem tette. Hiába na, egy átlagos nő is mindig megváratja a rá várakozó férfiakat, akkor egy istennőtől mi mást is várhattunk volna? Végül úgy döntöttünk, hogy túléljük, ha nem látjuk személyesen az ünnepelt leányzót és leléptünk. Később tudtuk meg, hogy távozásunk után szinte azonnal meg is jelent.
Ezen a napon meglátogattuk még a Narayanhity Palace múzeumot is, mely egykoron a nepáli uralkodók rezidenciája volt. Belül leginkább a koronázási helyiség és a bankett terem nyerte el tetszésünket. Mindenre volt egy szoba, ahogy az régen módosabb körökben illő volt. Külön ebéd előtti társalgásra, ebéd utáni csevejre, cigarettázásra, whisky fogyasztásra stb... Egy falon lógó, nem manapság készült fényképsorozaton pedig még II.Erzsébetet is felfedezhetjük a sok régi bútordarab között.
A délutánt vásárlással töltöttük. Nekem egyetlen fontos küldetésem volt, hogy öcsémnek hozzak haza Magyarországra jaksajtot, mert ő azt nagyon szerette, amikor Nepálban járt. Végül a Thamel közepén lévő szép és új kinézetű szupermarketben találtam rá az ínyencségre. A húsz dekányi csemege aztán még két hetet és több, mint tízezer kilométert érlelődött a táskámban, bejárva India szép nagy szegletét, mire eljutott Gyöngyösre.
Magamnak vettem egy remek túranadrágot, amin egy rég kihalt szőrös-agyaras állat díszeleg logóként, nyilván az eredeti verzió árának töredékéért. Viszont minőségre semmi baja. Illetve mivel senki nem hitte volna el, hogy Katmanduban jártam, ha nem veszek legalább egy North Face cuccot, így egy pulóverre is beruháztam, körülbelül 1300 forint értékben. Egy hálólepedőt is vettem (szintén a leggyakoribb márkájút) majd kétezer forintért, mivel egy kedves ismerősöm aki éppen Indiában járt, jelezte, hogy esténként a vonatok hálóvagonjaiban durván hideg tud lenni.
Érdemes egyébként este, zárás előtt vásárolgatni, ugyanis ekkor már jobban engednek az árból az eladók is. Ügyes taktikázással és alkudozással akár 30 százalékot is lecsippenthetünk az eredetileg kért összegből.
Sokáig az utolsó napon sem tudtunk aludni. Egy jó tanács: ha szeretsz pihenni, ne olyan szobát válassz, amelynek ablaka valamilyen templomra néz. Hogy miért? Azt olyan hajnali öt körül majd megtudod.
Utolsó napunk délelőttjén még volt egy-két óránk nézelődni a bazárokban, majd elindultunk a reptérre, hogy átutazzunk ázsiai programunk következő állomására, Delhibe.
A Katmandu-völgy tipikusan az a hely, ahol nagyon jó utazónak lenni, mert rengeteg impulzus éri az embert. A különleges kultúra és a különböző vallások keveredése rengeteg rácsodálkozásra ad okot, és végtelen számú felfedezni valót tartogat. Nyilván életvitel-szerűen biztos, hogy nem költöznék soha a nepáli főváros környékére, de öt-hat napos ismerkedésre bátran ajánlom a helyet bárkinek.
