A Triglav meghódítása
Egy gyönyörű, szeptemberi hosszú hétvégét sikerült eltölteni Szlovéniában, melynek fénypontja az ország legmagasabb csúcsának megmászása volt. A 2864 méter magas Triglav-hegy a káprázatosan szép Júlia-Alpok ékköve, és az ország nemzeti címere is egyben.
Egy fél évvel ezelőtt nagy lelkesedéssel vetettem bele magam Szlovénia felfedezésébe a google-map segítségével, és komplett túraterveket is készítettem a Triglav Nemzeti Parkba. Azután jött a Kaukázus - vagyis inkább én mentem oda -, így délnyugati szomszédunkra már nem maradt idő. Éppen ezért volt számomra egy örömteli pillanat, amikor kaptam egy e-mailt a testvéremtől, hogy egy ismerőse hívott minket a Triglavhoz, van-e kedvem menni. Természetesen a válaszon egy másodpercig nem törtem a fejem, még abban a minutumban igent mondtam, amikor a levelet kézhez kaptam. Így történt, hogy egy gyönyörű hétvégét tölthettem a Júlia-Alpok csodálatos csúcsai között.
Csütörtök este, délutános műszakból hazaérkezve már le sem feküdtem, hiszen hajnali kettőkor indultunk neki Gyöngyösről két kisbusszal Szlovéniába. Az út bár igen hosszú volt, elég jól sikerült végigaludnom. Már nem emlékszem, hogyan hagytuk el a várost, csak a Hősök-Teréről és a siófoki lehajtóról vannak pillanatképeim, ezek után már csak idegen "felségaszfalton" tértem magamhoz. Persze azért minden fejlebiccenésnél észnél voltam, de a lehetőségekhez képest pihenten érkeztem meg a hegy lábához. Gábor - aki a sofőrünk volt az út alatt - két óra alvással a háta mögött vállalta be ezt az utat, ami nem kis teljesítmény volt tőle, ezúton is köszönet a kitartásáért.
Már nem is emlékszem pontosan, mikor értünk az 1015 méteres magasságban lévő Aljaz Dom-hoz, ahonnan az utunkat kezdtük, de az biztos, hogy egy kiadós reggelivel nyitottunk még a parkolóban, majd elindultunk teljes felszereléssel a célunk irányába. Észak felől, a "Prag" elnevezésű útvonalon haladtunk felfelé, aminek az első kilométere egy meglehetősen békés és gyönyörű környezetbe vitt minket. A csodás hegycsúcsok látványa igencsak megfogott, mivel még soha nem jártam ilyen hatalmas mészkőhegységben. Fantasztikusan néztek ki a fehér hegyek a zöld növényzettel, igazán különleges élmény volt közöttük sétálni.
Gyönyörű időnk volt, amiért mindig hálát kell adni a hegyekben, mert az időjárás alapjaiban befolyásolja az egész előre eltervezett programot. Kellemes túraidőben vágtunk tehát neki egy kilométernyi bemelegítő séta után felfelé a hegyoldalnak.
A Prag-Route-ról tudni kell, hogy bár észak felől a legkönnyebb út a csúcs irányába, viszont így is elég sok helyen kell mászni, illetve a via ferrata kiszögeléseket, drótköteleket igénybe venni. Mondanám, hogy csak igen tapasztalt túrázók induljanak neki a csúcsnak, de itt Szlovéniában úgy tűnik rengeteg tapasztalt túrázó van. Fantasztikus volt látni, mennyi ember volt a hegyen. Igazi tömegsport itt a trekking. Gyermekektől az idősebbekig, minden korosztály képviseltette magát a magasban. Persze mindenki addig jutott, amíg saját belátása szerint teljesíteni tudta a távot, de óriási elismerés jár a sportos szlovén embereknek, akik tényleg nem restek felállni a karosszékből, és bevállalni egy ilyen nem kis feladatot. A hagyományok szerint minden igaz szlovén célja, hogy életében egyszer megmássza a Triglavot, úgy tűnt ők ezt komolyan is veszik.
Mentünk már egy-kétszáz métert felfelé, amikor az első mászósabb részekhez értünk. Nem igazán jelentettek problémát, még élvezni is lehetett a dolgot. Mindenki a saját tempójában haladt, így kicsit szétszakadt a csapatunk, de mivel a jelölések elég egyértelműek voltak, néhány helyen pedig táblák is segítettek az eligazodásban, így ez problémát nem okozott. Olyan 1500 méteres magasság körül kezdett először a vigyor az arcomra fagyni, amikor elérkeztünk egy nagyjából tíz méter magas függőleges falhoz. Igazából itt sem volt nehéz felmászni az előre elhelyezett fogódzkodók segítségével, inkább a látvány volt az, ami picit ijesztőnek hatott egy ilyen első-bálozónak, mint amilyen én voltam még ekkor. Igaz, voltam már négyezer méteren is, na de oda csak felsétáltam, nekem ez volt az első "mászós" hegyem, ezért végig volt bennem egy pici para. Nem is a felfelétől, hanem a másnapi lefelétől tartottam inkább.
Leküzdve a mászós részeket, újra egy kis laza séta következett fölfelé. A talaj - miután mészkőhegységről beszélünk - totálisan egyeletlen volt, minden lépésnél oda kellett figyelni. Figyelni kellett azért is, mert néha tényleg egészen a hegy peremén vitt az utunk, ami megint csak egy remek élményt nyújtott számomra. Szédülős és tériszonyos túrázóknak semmiképp nem ajánlom, hogy nekiinduljonak, de ha valaki úrrá tud lenni efféle fóbiáin, akkor egy egészen zseniális élménnyel gazdagodhat.
A látvány remek volt, és számomra különleges bármerre is néztem. Nem siettem fölfelé, egyrészt mert próbáltam óvatosan haladni a technikásabb részeken, másrészt mert élveztem a körülöttem lévő csúcsok látványát. Egyszer le is ültünk elfogyasztani némi kalóriát tesóékkal leginkább kolbász formájában, és egy kis erőt is gyűjtöttünk a hátralévő távra. A célunk, a Triglavski Dom - a tábla szerint, amely mellett étkeztünk - még két és fél órányira volt tőlünk. Na, most itt jegyezném meg, hogy senki ne higgyen ezeknek a tábláknak. Egyrészt, mert mindenki tempója egyedi, és nagy a valószínűsége annak, hogy a táblán látható idő letelte után még rohadt messze lesz a céljától, másrészt mert a táblákon lévő időpontok nem következetesen vannak feltüntetve.
A másik dolog amiről még érdemes megemlékezni, az a sok-sok márványtábla, melyeken a villámcsapások áldozatainak nevei szerepelnek. Ez egy mészkőhegy, amelyen teljesen védtelen az ember vihar esetén, a drótkötelek és a kapaszkodók pedig egyenesen villámhárítóként szolgálnak. Rossz időjárási körülmények között tilos nekiindulni a hegynek. Ha látja az ember, hogy vészjósló felhők közelednek, ajánlatos a legközelebbi menedékházba megbújni.
Elég hosszú volt az út még a 2515 méteren lévő Triglavski Dom-ig, ahol az éjszakát szerettük volna tölteni. Kezdett rajtam kijönni a fáradtság, azért a buszban alvás csak nem volt az igazi. Ráadásul a térdem is érzékennyé vált, amire már rég nem volt példa, így amolyan "eső után köpönyeg" jelleggel a térdszorítómat is fölvettem. A lelket a táj tartotta bennem ekkor. Már látni lehetett a Triglav csúcsát, és a sok, kis hangyányi emberkét, akik a gerincen másztak épp a messzi távolban. Remek volt néha belefutni egy-egy kisebb el nem olvadt hókupacba is, amelyek alig tűntek ki a fehér mészkövek közül.
Hosszú út után, elég fáradtan érkeztem meg a szálláshelyhez, ahol meglehetősen nagy élet folyt. Helyiek és külföldi túrázók egyaránt itt pihenték ki fáradalmaikat és lepték el az európai magashegyi árakkal dolgozó büfét. Szobafoglalás és kajálás után megittam életem legdrágább kávéját (2,30 euro), ami még ráadásul langyos is volt, viszont egyből erőre kaptam tőle. Szétnéztem még az épület körül. Innen már kiváló kilátás nyílt a környék csúcsaira, de leginkább a Triglavot figyeltem. Az út a Kis-Triglavon (2725 méter) keresztül vezet a Nagy-Triglav csúcsához, melyeket egy vékony gerinc köt össze. Az út jól biztosított, főleg drótkötelek révén, de azért maga a látvány elsőre eléggé félelmetesnek hatott, ahogy a parányi emberkék másztak fel a hatalmas hegy oldalán.
Található egy kis kápolna is a szállás mellett, ahol a másnapi kedvező időjárásért is lehet akár fohászkodni. Sajnos zuhanyozási lehetőség nincs, így csak a mosdónál tudtam magam valamennyire rendbe hozni elalvás előtt. Odalentről érdemes ivóvizet felhozni magunkkal, itt ugyanis a csapvíz nem iható, a másfél literes palackos víz pedig több, mint ezer forintnak megfelelő euróba kerül. A szállás ehhez képest nem is volt rossz áron, 22.30 euroért lehet itt aludni. Örömteli hír volt, hogy volt free-wifi is. Letesztelhettem az új hálózsákom is, jelesre vizsgázott, bár alapból nem volt hideg az éjszaka. Hajnalban kinézve az ablakon milliónyi csillagot lehetett látni az égen, ez is remek látvány volt, ahogy a sok havasi csóka is, amik tucatjával repkedtek körülöttünk.
Sajnos azért az ilyen tömegszállásokon megint csak nem tudja magát az ember kipihenni teljesen, ezért nem ébredtem tökéletes állapotban. A térdem is éreztem még, ezért aggódtam némileg a visszaút miatt. Egy szendvics elmajszolása után, reggel hétkor elindultunk a csúcs felé. Nem mondom, hogy nem volt bennem para, hisz a következő háromszáz méteres emelkedő gyakorlatilag végig mászós volt, és elsőre bizony ijesztőnek tűnt. Viszont mindentől csak addig fél az ember, amíg távolról szemléli a dolgot, közelebbről megismerve azért gyakran rájön, hogy ez nem is annyira félelmetes. Nos, így voltam én ezzel a mászás dologgal is. Sokkal ijesztőbben néz ki távolról nézve, mint amilyen a valóságban. Amikor felfelé tart az ember, minden lépés természetes, hisz sok lehetőség nincs. Látja hová tud lépni, vagy mit tud megfogni legközelebb és automatikusan cselekszik. Így halad egyről a kettőre. Nyilván mindezt azért maximális figyelemmel kell végezni, hiszen akármennyire is belejön az ember a dologba, azért csak az életével játszik odafönt. Rosszabb esetben másokéval is.
Apró fennakadásokat útközben az okozott, amikor a szembe forgalmat kellett elengedni, ami néha nem kis feladat, mivel nincs igazából hová kitérni, így be kell várni a nagyobb helyeken a szembejövőket (nagyobb hely = két ember élével elfér egymás mellett). Néha egy-egy leguruló kő okozott kisebb riadalmat, ilyenkor jó nagy kiáltásokkal figyelmeztettük egymást. Elég meredek volt itt a hegyoldal, ha számokban akarnám kifejezni mennyire, akkor maradjunk annyiban, hogy hasonló fokú pálinkát már magyar ember sem tudna lenyelni.
Felérve a Kis-Triglav tetejére, már karnyújtásnyira tűnt a célunk. Viszont itt jött az a bizonyos gerinc, ami körülbelül egy méter szélesen vezetett át a kisebb csúcstól a magasabb irányába. Pár éve még ettől a látványtól egyből a mélybe zuhantam volna, de hála a tériszonyűző munkálkodásaimnak, már élvezni is tudtam az áthaladást a két csúcs között. Szinte végig kötéllel biztosított a gerinc, egyáltalán nem gáz áthaladni rajta.
Már éppen kezdtem volna magam iszonyú hősnek érezni, amikor utolértünk egy kisebb családot. Apa, nagypapa és két pici gyermek. Idefent. Picik. Gyerekek. Döbbenet... Errefelé nincs könnyebb út, ők pontosan ott jöttek végig, ahol én. Azt hittem rögtön magam alá csinálok, amikor megláttam a két, nyolc év körüli kislányt a gerincen mászni. Abban a pillanatban gyorsan átértékeltem mindazt, amit az elmúlt egy napban nyújtott teljesítményemről gondoltam. Persze, a lányok azért biztosítva voltak és jelentős szülői segítséggel - és némi megilletődöttséggel - haladtak felfelé, de pusztán már maga az a tény, hogy ott voltak fönt, már az főhajtást érdemel. Csak arra tudtam gondolni, hogy a körülöttem élő emberek a hegy puszta látványától is világgá szaladnának, ők meg itt vannak és mennek. Lassan haladva, lépésről-lépésre, de nem feladva próbálták leküzdeni a félelmeiket, és elérni a csúcsot. Bravó!
A gerincen átkelve végül elértünk a csúcsra. A szállástól körülbelül egy óra alatt lehet abszolválni a távot, nekünk picit tovább tartott a várakozások miatt. Természetesen elkészítette mindenki a maga csúcsfotóját a hegy tetején található bódéval, ami elviekben belebújva megvédene villámlás esetén. Persze most attól tekintsünk el, hogy a csúcson olyan húsz-huszonöt ember volt, a bódéba meg talán hárman tudtunk volna bezsúfolódni. Közben felértek a lányok is, akiket jelképesen egy hegymászó kötéllel még el is fenekelt nagyapjuk. Ez amolyan beavatási szertartás itt, mindenesetre jópofa dolog volt. Öröm volt látni a vidám arcukat.
Körbenéztem a csúcsról, remek érzés volt. A látvány tökéletes volt "jutalomfalatnak" a fáradozásért cserébe. Kis büszkeség azért volt bennem, hisz csak az első ilyesmi jellegű hegyem volt, és probléma nélkül sikerült abszolválnom. Nézelődtünk, fotózkodtunk még fönt egy fél órát, majd elindultunk lefelé, vissza a Triglavski Dom-hoz.
A gerincen való átkelés pontosan ugyan olyan visszafelé, mint a csúcsig volt. Talán annyi a differencia, hogy néha le kellett csücsülni és úgy lejjebb araszolni, de ennek is inkább a fájós térdem megóvása volt a valós oka. Amitől igazán féltem, az a Kis-Triglav meredek falán való lejutás volt, ami megint csak nem olyan veszélyes, mint lentről nézve. Sőt! Azt kell mondjam, hogy ez a szakasz vált a kedvenc részemmé a túrából. Nemhogy izgultam volna, de kifejezetten élveztem az ereszkedést. Tulajdonképpen lefelé egész gyorsan le lehet érni, ha nem jön "tömeg" szembe éppen.
A háznál megebédeltem, feltöltöttem magam az Aljaz Dom-hoz való visszatéréshez. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a visszaút, mivel a jobb térdem semmit nem javult előző nap óta, viszont rosszabb sem lett. Magyarán minden lépést megéreztem, de nem volt annyira veszélyes. Próbáltam volna valamennyire tehermentesíteni a fájós végtagom, de itt ez kivitelezhetetlen volt.
Haladtunk lefelé azért, bár hosszú volt az út. Sajnos elég nagy tömeg volt az egyetlen forrásnál, ami az út közben található, így nem is kíséreltem meg megtölteni a vizes palackom, mivel ez csak egy éppen hogy csepegő forrás, túl sok időbe tartott volna. Pedig vizem már alig volt. Odafönt drágán nem akartam venni, így gondosan be kellett osztani a maradékot. Nem nagyon volt már erőm visszafelé fotózni sem, sokat kivett belőlem ez a két nap, főleg fejben fáradtam el nagyon. A nem túl minőségi pihenés, a menet közbeni folyamatos koncentráció és a friss levegő teljesen leszívta az erőmet, mire visszaértünk a szálláshoz.
Elérve a célunkat egy 0,25 literes Coca-Colával állítottam helyre a cukorszintemet, amihez alig 700 forintos áron jutottam hozzá a helyi büfében. Kis pihenés, szobafoglalás és hidegvizes zuhany után jöhetett a vacsora. A szlovén nyelvű menünél biztosra mentem, gondoltam a "spagettit" nem lehet félreértelmezni. És valóban nem lehetett. Hatalmas adag, nagyon finom tészta volt (5,50 euro), amelyet csak úgy szippantott be a szervezetem. Rendeltem még hozzá lekváros palacsintát is. Három euróért cserébe három palacsinta járt, amiből az utolsó már ki is fogott rajtam, ezt későbbre hagytam. Nagyon kellett ez a kiadós vacsora, hogy visszanyerjem az elhasznált energiámat, bőven megérte a ráfordított összeget. Vacsi után még picit mászkáltam odakint, de aztán elég hamar bebújtam a hálózsákomba, lezárva ezzel részemről a nap érdemi részét.
A harmadik napunk amolyan jutalom nap volt. Először az Aljaz Dom-tól körülbelül öt kilométerre lévő káprázatosan szép vízesést néztük meg, melynek különlegessége volt, hogy mögé is lehetett menni. Ez után elmentünk még a Száva-vízeséshez, ami szintén nem rossz, viszont az már egy "belépős" hely. Végül szabad foglalkozás keretein belül a bledi tónál töltöttünk el két órát. A tó maga hihetetlenül látványos, nagyon szép hely, csak rengeteg a turista. Öcsémékkel megettük egy padon az utolsó magunkkal cipelt falatjainkat, amelyek már három napja érlelődtek a táskánkban. Madárlátta kolbász, hegyet járt kenyérrel volt a menünk. Ezután felmentünk még a tó partján fekvő várhoz, majd beültünk egy vendéglőbe krémesezni. Ezek után már csak a hazaút volt hátra, pihenőként beiktatva a híres Trojane-i fánkozót.
A hazaút hosszabb volt, mint az ide vezető, hiszen alvás helyett bambulással telt. Amit láttam Szlovéniából, az alapján elmondható, hogy pöpec kis ország, amely a Jugoszláviától való elszakadását követően be kell vallani, hogy köröket vert ránk. Igaz, nekem ez a túl rendezett környezet egyáltalán nem jön be, számomra egy ázsiai átlagfalu sokkal élhetőbb hely, mint egy mértanilag megrajzolt város, de azért nem lenne rossz ilyen tisztaságban és rendben élni idehaza sem. Mondom ezt elsősorban azért, mert ez a környezet az abban élő emberek "minőségéről" is sok mindent elárul.
Összességében a három nap remek volt. A túra kellően nehéz, de a jó kondiban lévők akár egy nap alatt is oda-vissza teljesíthetik. Persze fölösleges úgy sietni, hiszen káprázatos tájakon visz az út, szóval ha van két napunk, inkább használjuk ki, és ne rohanjunk át az élményeken. Félni nem kell a neccesebbnek tűnő részektől sem, de azért mindenki használja a józan ítélőképességét, amikor eldönti, hogy neki vág-e a csúcsnak vagy sem. Egy, akár munkavédelmi sityak jól jöhet az úton a biztonság kedvéért, a kesztyű viselését pedig erősen ajánlom a drótkötelek és az élesebb kövek miatt. Ha sikerül szép időt kifogni, ez a túra mindenki számára sokáig felejthetetlen élmény lesz.
