Az Ohridi-tó partján
Az albán határnál található Ohridi-tó partvidéke a Macedónok kedvenc pihenőhelye. Ohrid városa a régió központja, ahol a strandolás mellett számos más szórakozási formára is rátalálhatunk.
Fél tizenegy körül értem Ohridba, ahol már a buszmegállónál vadásznak a turistákra a helyiek kedvező szállásajánlatokkal. Az első utam az előző estén foglalt guest house-ba vezetett, ahol a sajnos angolul nem beszélő házinéni egy csésze kávéval és egy kis kifőtt, ízesítetlen tésztával kínált, amit kihívás volt mosollyal a számon elfogyasztani.
Az asztalnál ismerkedtem meg a ház többi lakójával egy tajvani, egy ausztrál és egy amerikai sráccal. Már ekkor világossá vált, hogy Ohrid nem csak a helyiek számára nyújt kikapcsolódást nyaranta, de a világ legtávolabbi szegleteiből is érkeznek ide utazók.
Bár erre a napra csak a Pelister-túra kipihenését tűztem ki célul, nem tudtam nyugodtan ülni a fenekemen. Amikor új helyre érkezek, mindig izgalomba jövök és hajt a felfedezés vágya, hogy megismerkedjem a várossal, rátaláljak a lehetőségekre amivel adott hely kecsegtet. Így először a partra sétáltam ki, majd a beach-rész felé vettem az irányt.
Az első pillanatban megfogott a part hangulata. Egy teljesen kulturált, minden igényt kielégítő, európai színvonalú partszakasz ez. Fürödni bárhol ingyen lehet a tóban, a parton éttermek, bárok, játszóterek sorakoznak. Rengeteg az ember, és tényleg minden náció képviselteti magát ezen a részen.
Az Ohridi-tó - melynek a tőle keletre fekvő Galičica Nemzeti Park magasba nyúló hegycsúcsai biztosítanak lenyűgöző hátteret -, méretét tekintve feleakkora, mint a Balaton, viszont legnagyobb mélysége 288 méter, s ezzel Európa legmélyebb tava. A hétszáz méteres magasságban fekvő tó hegyektől körbevett tektonikus medencében fekszik, s a világ legöregebbjei között tartják számon.
Az igazán különleges ökoszisztémával rendelkező állóvizet 1979-ben az Unesco felvette a világörökségek közé. Az itt élő endemikus állatfajok közül a leghíresebb talán az ohridi lazac. Érdekes tény, hogy 2010-ben a NASA úgy döntött, hogy az Ohridi-tó után nevezi el a Titán-tavak egyikét. Vize meglehetősen tiszta, némely részeken akár tíz méter mélyre is lelátni.
A fürdőzés mellett a búvárkodás, siklóernyőzés, túrázás csak néhány lehetőség azok számára, akik ide érkeznek akár csak pár nap kikapcsolódásra is.
A strand után a belvárosi rész felé vettem az irányt. Ohrid gazdag kulturális örökséggel büszkélkedik. A vallási építészet iránt érdeklődök Mekkája a város, hiszen számtalan kora középkori bizánci templom és kolostor maradt itt fenn szépen restaurált állapotban. A város szívében találhatjuk a világ második leggazdagabb ikonmúzeumát is. A galéria kicsi, és nem kerül sokba, így még ha valaki nem is nagyon rajong az ikonfestészetért, akkor is érdemes lehet belenézni.
Egy 17. századi török utazó beszámolója szerint 365 templomot és kápolnát számlált össze a városban, ami bár túlzásnak tűnhet, de tény, hogy akkoriban „szláv Jeruzsálem”-ként emlegették Ohridot. Az óváros sokablakos, fehérre meszelt házai a 18–19. század építészetét idézik.
Macskaköves utakon haladva szemlélhetjük végig a régi városrészt, melyekben történelmi épületek, kávézók és éttermek, valamint a hagyományos kézműves szakmákra szakosodott műhelyek sorakoznak, melyeket ingyenesen tekinthetünk meg.
Az első ilyen amibe bementem az a Nemzeti Múzeum épülete mellett található nyomda volt. A régi papírkészítési és könyvnyomtatási hagyományokat eleveníti fel a kicsiny műhely, mely egyben múzeumként is funkcionál. Aki szereti a papír és a könyv illatát, annak számára kötelező program. A kis helyiségben egy kedves ember mutatta meg és mesélte el az érdeklődőknek a munkafolyamatokat egészen a papírlap elkészítésétől a nyomtatásig. Sok érdekességet tartogat a pár négyzetméteres kis workshop, ahol támogatásképpen vásárolhatunk is a szemünk előtt elkészült alkotásokból.
A hagyományos macedón építészet egyik legjobb példája Ohridben a Robev-családi ház. Amolyan ikerház jellegű építmény ez, mely azonos részekre oszlik a testvérek között. A lakások egymás mellett helyezkednek el, kivéve egy közös, harmadik emeleti szobát, ahol a két család gyűlhetett össze. Ma a ház az Ohrid Nemzeti Múzeum helyszíne.
Elég sok a park és a pad a Ohridban, ahová városnézés közben le tudtam ülni kicsit lazítani. Több köztéri kút is található itt, így a folyadék utánpótlást sem volt nehéz megoldani a tikkasztó hőségben.
A kolostorok közül én a Plaoshnik-ot választottam ki szemlézésre magamnak, amely az egyik leghíresebb és legnagyobb a városban. A vallási helyekre egységesen száz dénárért válthatunk belépőket, és nyugodt szívvel mondhatom, ez most ablakon kidobott pénz volt. Macedón utazásom egyértelműen legnagyobb csalódása volt ide betérni.
A csodálatos környezetben fellelhető, ingyenesen bejárható és aktív vallási élettel rendelkező grúz vagy akár örmény kolostorok bármelyike ezerszer több élménnyel gazdagítja az embert, mint ez az építkezés közepén található vallási épület.
Ohrid volt az első Bolgár Birodalom fővárosa a tizedik század fordulóján, Samoil Tzar uralkodása idején. Az ő nevét viseli a tóparttól nem messze található erőd is, amelyet hatvan dénárért lehet meglátogatni. Tartalmi rész itt sincs, viszont a panoráma van annyira szép a felújított várfalakról és tornyokról a város irányába és a tó felé tekintve, hogy ezt az összeget nyugodt szívvel be lehet vállalni.
Visszatérve a parta, újra a forgatagban találtam magam, ahol a balatoni hangulathoz már hasonló árak is társulnak. Sikerült itt rászaladnom egy 0,25 literes kólára, ami többe került, mint egy-egy prilepi vagy bitolai vacsorám. Épp ezért táplálkozással a part közelébe többet nem is próbálkoztam, két-háromszáz méterrel arrébb ugyanis már a jól megszokott árakon ehetjük degeszre magunkat.
Sajnos nem nagyon divat a kínálat mellett az árakat is feltüntetni az éttermek előtt kihelyezett táblákon, így legtöbbször csak akkor szembesülünk adott vendéglátóipari egység áraival, amikor a pincér a kezünkbe adja az étlapot.
Bitolában próbáltam ki a Balkánon igen népszerű bureket is. A vékony tésztarétegekből álló, különböző töltelékekkel gazdagított étek bár számtalan variációban megtalálható, viszont számomra egyáltalán nem jött be.
Estére visszatértem a partra, ahol még a nappalinál is nagyobb élet folyt. Sokan az impozáns helyen lévő Szt. John at Kaneo templomnál fotózkodtak, ahol remek élmény kivárni a naplementét. De milliónyi ember sétált a parton is, szinte kerülgetni alig tudtuk egymást. A szabadtéri színpadon pedig nemzetközi néptánc fesztivál szórakoztatta a nagyérdeműt.
Az élet itt is későig tart. Ahogy korábban már megállapítottam, a macedón emberek nagyon tudnak élni és mulatni. Erre a tényre akkor is érdemes odafigyelnünk, amikor szállást választunk magunknak. Ha valaki szeret pihenni, az messze a belvárostól keresgéljen inkább.
Másnap reggel, a szállásról kisurranás közben a túl kedves házinéni elkapott, így megint csak azon találtam magam, hogy a konyhában ülök és pudingot eszek, mellé kávét kortyolok. Tényleg nagyon aranyosak errefelé a háziak, ami számomra mindig kicsit terhes is egyben, de legalább érezni, hogy szívesen látnak.
Tízkor indult a hajóm az albán határnál fekvő Szt. Naum kolostorhoz. Hogy mennyire népszerű ez a kirándulás, arról sokat elmond, hogy három tömött hajó indult meg egyszerre másfél órás útjára a kolostor irányába. A tíz eurós jegyár egyáltalán nem drága, főleg, hogy csodaszép partszakasz mentén halad az utunk.
A kolostorhoz érve aztán előre engedtem a tömeget, mivel elsősorban nem rájuk voltam kíváncsi. Egyszerűen nem volt türelmem kivárni, amíg mindenki, mindenhol, mindenkivel közös szelfit készít. Hál' isten a lényegi részeken gyorsan túlteszi általában magát a tömeg, így bőven marad idő mindent szemügyre venni.
Talán a legszebb hely az Ohridi-tó partján a Szt. Naum kolostor és annak környéke. A vallási épületet egy sziklára építették, csodálatos kilátással az Ohridi-tóra, az albániai Pogradec városára és a környező hegyekre. A kolostort még a Bolgár Birodalom idején, a kilencszázas évek elején alapították, névadóját is az épületben helyezték örök nyugalomra.
A remek kilátás mellett találhatunk itt látványkertet is, melyben pávák császkálnak szabadon. Van itt egy kisebb tó is melyben csónakázhatunk, az Ohridi-tóban strandolhatunk vagy betérhetünk egy kellemes helyre megebédelni. Tényleg szép ez a rész, ha Ohridban jár az ember egy fél napot megéri rászánni erre az útra.
A hajó háromkor indult vissza a városba, ahol a nap hátralévő részében elvegyülve a tömegben sétálgattam.
Harmadik napomon elég fáradtan ébredtem. Délelőtt csavarogtam picit a városban, de eléggé mélyponton voltam, amin végül egy déli alvás lendített át. A délutáni program megint csak sétából állt. Próbáltam még a kimaradt részeket bepótolni. Túl sok tartalmat nem vittem ebbe a napba, de időm volt még bőven, így nem is maradtam le semmiről.
Másnap reggeli kiosonásom sem járt sikerrel a szállásról, ezúttal teát fogyaszthattam görögdinnyével, de kóstolót kaptam a nagyon finom fügebefőttből is. Az asztal mellett ismertem meg új lakótársam egy japán srác személyében, akit szintén berángatott a házinéni a konyhába pár jó szóra és egy kis reggelire.
Miközben falatoztunk, a srác mesélt dél-amerikai trekkingeléseiről. Ő a túrák kedvéért járja a világot, és erre a napra épp az a Galichica Nemzeti Park túra esett neki, amivel előzőleg én is szemeztem. Sajnos a bokám miatt csatlakozni nem tudtam hozzá, pedig biztosan nem lett volna rossz végre társasággal múlatni az időt egy kellemes kirándulás keretein belül.
Viszont a következő célpontja épp az a Pelister-csúcs volt, ahol én pár napja jártam, így legalább elkönyveltem, hogy aznapi szenvedésem mégsem volt hiába való, tapasztalataimmal máris tudtam segíteni valakinek.
Ohrid kiváló hely, főleg a passzív pihenés szerelmeseinek, de én egyáltalán nem vagyok az, így inkább átugrottam a szomszédos Struga városát felfedezni. Kisbuszok gyakran járnak a két település között, 40 pénzért több helyen fel is szállhatunk rájuk.
Felszállhatunk, de fölösleges, mivel Struga egy abszolút hangulatmentes város, ahol az össz lehetőségünk a fürdés-zabálás klasszikus kombinációjában merül ki. Ha a tó partjára tervezünk utat, csak akkor válasszuk Strúgát, ha Ohridra már kitették a "megtelt" táblát. Egyedül a folyópart visz egy kis színt a településbe, de fél óra alatt azzal is be lehet telni.
A visszaútra már egy másik lehetőséget választottam, ami szintén működőképes. Egy taxis fog négy embert a buszmegállóban akik épp egy irányba mennek, és 50 dénárért átviszi őket Ohridba, így még csak várni sem kell a buszra.
Hihetetlen, de igaz: Macedónia volt az első olyan ország a "praxisomban", ahol soha nem kellett szóváltásba keverednem személyszállító kisiparosokkal. Mindig korrekt összegeket mondtak be, amik ráadásul jóval a magyar ár alatt voltak, és végül azt az összeget is kérték el, amiben előzetesen megegyeztünk.
Délutánra már biztossá vált, hogy a Korab vagy a Titov hegy megmászása nem fog összejönni elsősorban a bokám miatt, de őszintén megvallva még egészségesen is meggondoltam volna, hogy az egy hete tartó tikkasztó hőségben akarok-e én hegyeken túrázgatni.
Így végül úgy döntöttem, hogy az utolsó pár napra inkább visszaköltözök Szkopjébe és végre igazi napsütésben is megnézem a várost.
