Chand Baori-tól a Taj Mahal-ig
Jaipurból busszal folytattuk utunkat tovább Agra irányába. A hosszú út közben megálltunk több, érdekesnek ígérkező helyszínen, mint például a Chand Baori lépcsősor és Fathepur Sikri.
Korai ébredés után, tömött buszon indultunk el Jaipur városából Agra irányába, a szokásos ötven kilométeres óránkénti száguldással. Első állomásunk Bamanpuránál volt, ahol már a busz megállójánál várnak az utazókra a jeep-es sofőrök, hogy szolgáltatásaikat jó pénzért értékesítsék. A falutól körülbelül öt kilométerre lévő Chand Baori lépcsősor volt a célunk, ezért végül meg is alkudtunk egyikőjükkel. Miután pusztán át haladtunk járművünkkel, így újra megfigyelhettük a sivatagban már jól megismert fekvőrendőrök sokaságát. Településeken érdekes módon nem használják ezeket a forgalomlassító szerkezeteket, bár tény, hogy a városokban ennél lassabban már nehéz lenne haladni, úgyhogy jobb híján az indiaiak mániákusan szeretik a prérin felhasználni fekvőrendőr-kvótájukat.
Pár perc múlva meg is érkeztünk a Chand Baori-hoz, amely egy 8-9.században épített, 13 emelet mély kút, mely mintegy 3500 lépcsőfokból áll. Alapfeladata az esővíz összegyűjtése volt, ezzel megoldva a hely vízellátását. Bár a kút ma már nem működik vízforrásként, jelentős szerepet tölt be a turizmusban, illetve rendszeres vallási ceremóniák illetve fesztiválok otthona.
A hely a hollywood-i rendezőket is megihlette. A Zuhanás című film és a Batman egyik részének néhány jelenetét is itt vették fel.
A kútba lemenni sajnos nem lehet, a felelőtlen turisták épségének megóvása okán, így csak felülről szemlélhetjük az objektumot. Igazából érdekes látvány, de sokkal többet nem tartalmaz, mint amiket fotókon is láthatunk belőle. A kút körül jó pár faragvány is hever, melyek a szomszéd templomból származnak. Ezek a főleg vallási témájú kövek meglehetősen szépen megmunkáltak.
A kút mellett található a Harshat Mata nevű templom, amelyből a faragványok származnak. Az egyszer szebb napokat látott épület szerintem izgalmasabb, mint maga a kút. A 7-8.században épült vallási épület sajnos mára már szinte teljesen elpusztult, a különböző díszes oszlopok, pillérek, szobrok most a templom udvarán fekszenek elszórva. De a megmaradt részekből következtethetünk rá, hogy egykor milyen pompás, végletekig megmunkált építmény lehetett. Romos állaga ellenére is járnak ide imádkozni a helyiek, mi is beugorhatunk egy áldásért, ha van kedvünk.
Sok szép, színes madár is található errefelé, ahogy az egész országban is. India madárvilága meglehetősen gazdag, aki szereti őket, sokfélét megfigyelhet az út során.
Miután visszatértünk a főút mellé, megpróbáltunk fogni egy Agra irányába tartó buszt. Ez nem egyszerű művelet, főleg csoporttal, hiszen a buszok eleve tömött állapotban közlekednek, tehát szorítani kell azért, hogy valakik pont ott akarjanak leszállni, ahol mi fel szeretnénk. Itt egy jó fél órát el is szöszöltünk, mire felfértünk az egyik járatra. Tovább nehezítette dolgunk, hogy a teljes menetfelszerelésünk nálunk volt.
A tömegközlekedési eszközökön mindenki tolakszik, de ez India szerte alapbeállítás. Ha beállsz bárhol egy sor végére például jegyet venni és nem vagy elég szemfüles, soha nem kerülsz el a kasszáig. Az emberek folyamatosan jönnek, nyomulnak, tolakszanak. Még leszállásnál sem várják meg, hogy a szemmel láthatóan szintén az ajtó felé igyekvő társaik elhagyják a buszt, mindig vannak, akik úgy érzik, hogy nekik elsőként kell elhagyni a járatot. De ugyanez a helyzet a buszra várakozókkal is. Meg nem várnák, hogy leszálljon a tömeg, inkább elindulnak velük szembe fölfelé, amiből egy hatalmas kavalkád alakul ki általában, mindenki tapos mindenkit, de ők ezt nem bánják.
Viszont sok kedves ember is van, akik átadják helyüket a hölgyeknek például, sőt, szinte lehetetlen úgy utazni tömegközlekedési eszközön, hogy a helyiek szóba ne elegyednének velünk. Kedvesek, aranyosak, érdeklődőek, és bár az angoljukat sok esetben nehéz megérteni, jól el lehet tölteni az időt egy kis csevejjel a hosszú út során, az úgymond holtidőt is kihasználva arra, hogy minél többet tudj meg az országról. A dumálásoknak rendszerint fotózkodás a vége, mely után még engedélyt is kérnek tőlünk sokszor, hogy föltöltsék a képet a fészre.
Végül fáradtan bár, de töretlenül érkeztünk meg az Agrától 40km-re nyugatra fekvő Fatehpur Sikribe, mely rövid időn keresztül (1571-1585) a Mogul birodalom fővárosa is volt. Akbar császár építette az új fővárost, mely tartalmaz egy gyönyörű, ma is működő mecsetet és három palotát, melyeket a kedvenc feleségeinek szánt. Az akkoriban igen csak népszerű indo-iszlám építészeti stílusban építtetett település sajnos nem volt hosszú életű, vízhiány miatt gyorsan lakatlanná vált.
Az itt található mecsetbe ingyenes a belépés, oda az úgynevezett "Fenséges Kapun" keresztül juthatunk be, amely a maga 54 méteres magasságával minden addigi hasonló jellegű építményt maga mögé utasított. Az 1571-1574 között épített vallási hely az indiai mecsetekhez hasonlóan, egy folyosókkal körülzárt központi udvart ölel körül. Jellegzetessége egy sor kis kupolás torony, amelyek az oszlopcsarnok tetejét díszítik.
Idebent találhatjuk Akbar császár volt tanácsadójának, Salim Chisti-nek fehér márványból készült síremlékét is. Akbar segítséget kért Chisti-től, mivel a fiú utód nemzése csak nem akart neki összejönni, végül a tanácsadó imájára mégis megszületett az örökös. A császár hálából egy egész várost (Fatehpur Sikri) emelt a tanácsadó lakhelye köré.
A helyet manapság is csodatévő helyként tartják számon. Kis pénzért lehet itt vásárolni piros-sárga szalagokat, melyeket ha a síremlékre kötözünk, teljesülni fog kívánságunk. Hindu és muszlim asszonyok jelentős számban járnak ma is a szent sírhoz gyermekáldásért imádkozni.
Miután a mecsetben elidőztünk és már kezdett kicsit későre járni, az itt található paloták megtekintését kihagytuk. A palota kertjébe jegy nélkül is be lehet menni, viszont az épületekhez 500 rúpia a belépő.
Agra felé vettük az irányt, továbbra is autóbusszal. Egész a város határáig viszonylag jól is haladtunk, ott azonban egy olyan dugóba kerültünk, hogy talán 4-5 kilométert tudtunk araszolgatni körülbelül egy óra leforgása alatt. Már közel voltunk a megállóhoz, amikor inkább kiszálltunk és tuk-tukkal folytattuk utunkat szállásunk felé, amely még innen pár kilométerre helyezkedett el.
A tuk-tuk aztán kialakításának köszönhetően már jobban haladt a sűrű forgalomban. Ahol az úton nem volt hely, ott arról letérve, a fákat kerülgetve vagy éppen a járdán haladva repített el minket célunkig. A városokban (metró hiányában) messze a tuk-tuk a legideálisabb tömegközlekedési eszköz, ára is megfizethető, bár hosszas alkudozás előzi meg rendszerint a beszállást.
Ha nem szeretnénk, hogy nagyon felültessenek minket, több sofőrrel is elkezdhetünk egyszerre alkudozni, lényeg, hogy ne engedjünk eredeti elképzelésünkből, mely semmiképp ne legyen magasabb összeg, az elsőként bemondott ár felénél. Ha egy sofőr 200-at mond, mi ragaszkodjunk a száz rúpiához. A sofőr ha otthagynánk is, jönni fog utánunk, és egyre lejjebb fogja adni követelését. Végül, amikor már öt "driver" áll körülöttünk, már jó helyzetben vagyunk, mivel már egymás árait fogják lehúzni, végül ha nem is százért, de úgy 120 rúpia körüli összegért el fognak minket vinni.
Az más kérdés, hogy ha előre mondjuk 70 rúpiában egyezünk is meg egy sofőrrel, az út végén úgy is be fog próbálkozni vele, hogy százat kér. Tehát a legjobb megoldás, hogy előre kiszámoljuk a pontos(!) összeget, és amikor kiszállunk, odanyomjuk a kezébe, és még mielőtt ő azt átnyálazná, mi már el is tűnünk a tömegben. Ellenkező esetben hosszas és kellemetlen vitába fogunk bonyolódni. Alig volt olyan alkalom, amikor ne vita vagy veszekedés lett volna egy út vége. A tuk-tuk sofőrök nem a legszavahihetőbb és legbecsületesebb fajtából valók, viszont roppant akaratosak.
A szállodába való becuccolás után kerestünk egy étkezdét. Több helyre is benéztünk, de nem igazán tetszett az agrai árak színvonala. Az előző városokhoz képest roppant húzós árakkal találkoztunk az éttermekben, igaz, ezek valamivel igényesebben is néztek ki. Mókás volt, amikor betértünk az egyik ilyen helyre, és teljesen üresen találtuk az éttermet. Furcsállottam, hiszen a kínálat és az ár hasonló volt, mint máshol. Végül mondták, hogy most jár húsz százalék kedvezmény a vacsora árából. Mi szívtuk kicsit a fogunkat, így lett harminc százalék a húszból gyorsan. Ahogy közelítettünk a kijárathoz, egyre csak nőtt az engedmény mértéke, amikor megfogtam a kilincset, már ötven százaléknál jártunk. Viszont nem hagyott minket nyugodni, hogy tök üres a hely, ennek gondoltuk oka lehet, ezért dobtuk a rendkívüli akciót.
A hellyel szemközt volt viszont a helyi McDonald's, olyan kínálattal, mint például a méltán híres Maharaja Burger. Idehaza nem járunk gyorsétteremébe, de itt gondoltuk kipróbáljuk a rendhagyó menüt. Az árak körülbelül a magyar meki szintjén voltak, az adagok is. Végül ettem egyet, de jól itt sem lehet lakni egy kisebb burgerrel és pár vékonyka krumpliszelettel, kell az a kóla, hogy felfújja az ember gyomrát és teltségérzettel távozzon.
A szállodába visszatérve igazi felüdülésként hatott, hogy meleg vízben le tudtam zuhanyozni. Először a hetek alatt úgy, ahogy odahaza is szoktam. Megnyitottam a csapot, beállítottam a vizet, és tusoltam, amíg kedvem tartotta. Eddig rendszerint vagy három vödör hideg vizet kellett kiengedni addig, amíg végre langyosban le tudtam fürödni, vagy volt bojlerem, körülbelül egy percre elegendő meleg vízzel, és amire beállítottam a víz hőmérsékletét, a meleg már el is fogyott. Esetenként pedig csupán csak ígéretem volt meleg vízre. De most itt végre együtt álltak a csillagok.
Idehaza bele sem gondolunk, milyen szerencsések vagyunk, hogy megnyitjuk a csapot és jön az ivóvíz vagy akár a kellemes fürdővíz. Néha el kell utaznunk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk mindazt az általunk teljesen természetesnek vélt dolgot, ami a világ jelentősebb részén bizony ritkaságszámba megy.
Másnap délelőtti programunk, a világ egyik legnépszerűbb látványossága, a Taj Mahal volt. Mondanom sem kell, hogy komoly elvárásaim voltak az épülettel kapcsolatban, szerettem volna tudni, mire föl az a hihetetlen mértékű romantikus csodálat, ami a síremléket körüllengi. Az ezer rúpiás belépő pedig csak tovább növelte elvárásaimat.
A Jamuna folyó partján található mauzóleum valójában egy épületkomplexum, melynek része maga a fehér márvány síremlék is. Shah Jahan mogul sah legszeretettebb felesége, Mumtaz Mahal emlékére építtette, aki a tizennegyedik gyermekük világrahozatala közben veszítette életét. Később őt is itt helyezték örök nyugalomra. Az épület mintegy tizenöt éven keresztül épült, közel húszezren dolgoztak rajta. A világ száz legveszélyeztetettebb műemléke között is nyilvántartott Taj Mahal a mogul építészet csúcspontja, amely számtalan művészt is megihletett, és a hozzá kapcsolódó legendák révén az örök szerelem emlékműveként is ismert.
Miután elég sok dolog van tiltólistán, amit nem szabad a kapun bevinni magunkkal, így cuccainkat az ingyenes értékmegőrzőben hagytuk a jegyváltást követően. A belépő árába beletartozik egy fél literes ásványvíz és egy fehér textília, melyet a cipőnkre kell húzni, mikor a Taj márványfelületére lépünk, ezzel is óvva az épület állagát. A műemléket többféle módon is védik a rongálódástól, pusztulástól. Az épület környékéről ki vannak tiltva a kőolaj-származékokkal hajtott járművek, és hetente egy nap alaposan le is sikálják a falakat.
A pénztártól elektromos buszokkal vittek minket a bejárathoz. Az ellenőrzéseken átesve, rövid séta után megérkeztünk a kapuhoz. Ekkor már azért volt bennem egy amolyan "siessünk már, menjünk már befelé" érzés.
Belépve a kapun pedig végre saját szememmel is megpillanthattam az épületet. Már az első minutumban konstatáltam, hogy ez azért nagyon rendben van. A kis tavacska a szökőkutakkal, a gyönyörű zöld fű a kertecskékkel, madarakkal és mindennek a végében a Taj. Az egyenként 47 méteres minaretek egyike éppen fel volt állványozva, maximum ez rontott egy picit az összképen.
Nem vagyok egy romantikus alkat, de tetszett, amit bent láttam. Lehet, hogy ez is csak egy épület, de azért tényleg van egy eredeti hangulata a helynek. Jómagam kimondottan örömöt éreztem a kerítéseken belül. Ez lehet csak azért volt, mert eljutottam a Taj Mahal-hoz, lehet, hogy a hely varázsa vagy az épület szépsége fogott meg, de valami volt ott a levegőben, amiért azt mondom megéri egyszer ellátogatni oda.
Amikor belép az ember a kapun és először pillantja meg a Taj Mahal-t, vagy amikor először érinti meg kezével a tényleg gyönyörű mintázatokkal, korán idézetekkel és drágakövekkel díszített fehér márványfalakat, akkor azért érez valami megfoghatatlant.
Sajnos eredeti fotókat készíteni itt sem nagyon lehet a végtelen tömeg miatt. Bár ez igaz szinte minden műemléknél az országban.
Egy érthetetlen és bosszantó tényező azért itt is akadt. Odabent az épületben óriási a tömeg a sír körül, az emberek tolakodnak, lökdösik egymást. Pár biztonsági ember próbálja tartani a rendet, de sajnos úgy érezték, hogy ennek legjobb módja, hogy síppal figyelmeztetik az illetlenül viselkedő látogatókat. Így konkrétan a mauzóleum szívében fújják a sípot elég szorgalmasan és kitartóan. Sok mindent láttam már az országban, de ez még akkor is morbid volt számomra.
A Taj Mahal két oldalánál egy-egy mecset is található. Ezek rövid szemrevételezése után a kerten keresztül sétálva hagytuk el az épületet.
Ezután egy tetőtéren, egy családias hangulatú étkezőben fogyasztottuk el ebédünket. Itt végre ismét lecsúszott egy banános lassi is. Kis csavargás után pedig a Red Fort felé vettük az irányt.
A Vörös Erőd egy fallal körülvett palotaváros, amely India egyik legfontosabb erődje volt. A nagy Mogul uralkodók itt éltek és innen irányították a birodalmat. Az épület első említése 1080-ből való, amikor a Gaznavidák elfoglalták. Az épület Shah Jahan uralkodása alatt, az 1600-as években nyerte el mai formáját. Ekkor érte el a birodalom hatalmának csúcspontját is. Az erőd ekkor már nem csak védelmi funkciókat látott el, de gazdag palotává is alakult.
Élete végén Shah Jahan-t fia, Aurangzeb bezáratta az erődbe. A legenda szerint Shah a toronyban halt meg, amelynek márványerkélyéről csodaszép kilátás nyílik az általa építtetett Tádzs Mahal-ra. Azért nagyon ne szakadjon meg a szívünk az öreg miatt. A börtönként használt lakrészt még ma is elfogadná sok-sok millió indiai lakhelyeként.
Érdekes eset volt, hogy a bejáratnál csoportosan vettük meg a jegyet, melyet Gábor kezéből szinte kikapott egy öreg bácsi. Mi úgy gondoltuk ő lehet a jegyszedő, ezért átadtuk neki. Ő magánál tartotta a tiketteket, jött velünk és kezdett mesélni a helyről. Ekkor jöttünk rá pár perc elteltével, hogy hát ő meg egy guide, aki kérés és kérdés nélkül mellénk csapódott. Elég nehéz volt levakarni az öreget, sokáig jött utánunk, de a borsos honoráriumából engedni nem akart, így csak leszereltük végül. Elég sok hasonló "simulós" guide van országszerte, akik végtelenül találékonyak, szóval észnél kell lenni mielőtt fölös pénzt adunk ki a kezünkből.
Ezek a guid-ok általában olyan összegekkel dobálóznak a körülbelül egy órányi melóért, amelyek egy átlag szövő munkás napi bérének felelnek meg, vagy még attól is magasabbak. A legolcsóbb megoldás csoportosan, ha egy valaki vesz egy audio-guide-ot, és a dolgok esszenciáját összefoglalja a többieknek, a nagyja szöveg úgyis csak sallang.
El lehet nézelődni az erődön belül, de nekem meglehetősen ridegnek tűnt az épület, mivel berendezési tárgyak itt sem voltak. Egy-két valóban szép helyiséget találunk, és a Taj Mahal-t is megcsodálhatjuk a távolból.
A program után lovaskocsira szálltunk, hogy visszatérjünk a szállásunkra. Remek élmény volt, hogy pár helyi srác kerékpárral követett minket és út közben beszélgettünk, miközben a hintónkat követték.
A vonatunk este 20:20-kor indult volna tovább Varanaszi felé, de az állomáson megtudtuk, járatunk késedelmet szenved. Ez ugye európai viszonylatban 20-30 percet jelent általában, durvább esetekben akár egy-két órát is, de akkor már nagyon komoly oka kell, hogy legyen az elmaradásnak.
Nos, itt az este 20:20-as járat érkezését nagyjából reggeli hatra tették, amennyiben a vonat nem szed össze még több késést út közben. Tanulság: amennyiben a szerelvény nem pont arról az állomásról indul, ahol fel szeretnénk szállni rá, az ilyen kellemetlen meglepetésekkel nemhogy csak számolni kell, de szinte rendszeresek. Az indiai vasúttársaságnak van egy letölthető applikációja, mely nyomon követi a járatokat, így lehet előre tudni, mikorra érdemes kimennünk az állomásra. A késésekre nem megoldás, de a bitang hosszú várakozást el lehet vele kerülni. Ajánlom a program letöltését annak, aki vonatozásra adja fejét.
Két választásunk volt nagyjából. Megvárjuk a reggelt amire a vonatunk talán ideér, vagy felszállunk egy előbbi járatra, ami lassabb és körülményesebb eljutni vele a célunkig, viszont nem veszítünk el gyakorlatilag egy teljes napot, mivel este tudunk utazni. Végül a második verzió mellett döntöttünk. Meg kell mondjam, itt volt egy mélypontom. Borzasztóan fáradt voltam ekkor és elég hideg is volt a peronon üldögélve. Nagyon szurkoltam, hogy mielőbb jöjjön valami. Bármi, amire felszállhatok.
Persze jól felkészültünk az utazásra. Várakozás közben kartondobozokat gyűjtöttünk, ha esetleg nem lenne helyünk a vonaton, mégse a földön kelljen ülnünk. De szerencsére volt helyünk, ami ritkaság errefelé. Mindannyian le tudtunk feküdni, még ha kicsit szétszóródva is.
Reggelre értünk Lucknow-ba, ami még mindig elég messze volt Varanaszitól, de amikor megtudtuk, hogy a mi járatunk, amivel jönnünk kellett volna még a fasorban sincs, döntésünk beigazolódott.
A kalauzok mindig nagyon segítőkészek voltak velünk. Miután jegyeket napokkal vagy hetekkel előre kell venni adott járatra, hogy egyáltalán még kapni lehessen, ezért van egy listájuk az utasok neveivel. Tudják ki és hol száll fel és le, szóval segítenek üres helyet találni, ha látják, hogy rászorul az ember, és még azon sem problémáznak, ha a jegyünk nem pont arra a vonatra szól. Tényleg próbálnak maximálisan az idegenek segítségére lenni, bármit meg lehet velük beszélni.
A Lucknow-i állomáson aztán újra megcsodálhattuk azt a söprögetési technikát, amely valószínűleg a világ leghatékonytalanabbja. Takarító asszonyka söprűvel egyet erre, egyet arra söpör, nem ritkán csak plusz munkát csinálva saját magának, igazi órabéres felfogásban. Lapátot eszébe nincs a kezébe venni, tíz-húsz méteren át söpri maga előtt a szeméthalmot, aminek jelentős része természetesen aztán ott is marad a peronon. Végül egy kukához érve, a nagy számok törvénye alapján megmaradt szemetet lapátolja bele a tárolóba, amit egy tehén rögtön ki is borogat kaja után kutatva.
Viszont nagy elánnal dolgoznak az tény. Ha nem áll arrébb az ember, simán rátúrják a szemetet a lábára vagy csak egyszerűen arrébb lökik.
Az állomások belterében annyival másabb a takarítás, hogy ott azért fel is mosnak. Miután hasonló módon összesöprögettek, mint a hölgy a peronon, egy srác egy pet-palackból vizet locsol szét a kövön, ezután egy másik srác partvis-szerű eszközzel végigszalad az épületen, annak teljes hosszába. És már fel is van mosva. Itt sem igazából az eredmény számít, inkább hogy van munka és hogy másfél liter vízből felmosnak egy komplett vasútállomást.
Ezen az állomáson történt meg az az eset is, ami azt hittem csak jópofa pletyka vagy csak filmeken látni ilyet. Az egyik utastársam, egy hölgy kezdte bontogatni a peronon a banánját, amikor egy majom szinte a semmiből előugrott és kilopta a kezéből. Az volt a baj, hogy még csak haragudni sem lehetett a majomra, annyira jópofa volt maga a helyzet. Persze nem az én banánom lopta el, lehet a társamnak más volt a véleménye az esetről.
Lucknow-ból délelőtt tíz körül volt csatlakozás Varanaszi felé. Itt is szorítottak nekünk a helyiek ülőhelyeket, és bár óriási huzatban kellett nyitott ajtók és ablakok mellett utaznunk, legalább haladtunk célunk felé.
Kellemetlen jelenség a vonatokon, hogy amikor elindul a szerelvény egy-egy állomásról, az egész kocsit ellepi a tömény vécéillat. Miután a vagonok mindkét végében illemhelyek vannak, így még csak olyan sincs, hogy ebbe vagy abba az irányba indul, így is, úgy is átjárja a kocsit a kellemetlen szag.
Indulásnál van még egy jópofa dolog. Az állomásokon sokan szállnak le a vonatról, harapnivalót, italt vásárolni a további útra, ezért a vonat vezetője mindig hosszú kürtjelzéssel adja hírül az indulási szándékát, és lépésben, nagyon lassú ütemben gyorsít csak föl. Ekkor még bőven ugrálnak föl a szerelvényre az utasok, amolyan Indiana Jones módjára.
Megjegyzendő, hogy a gyarmati időknek köszönhetően igen jól kiépített közúti- és vasúthálózata van az országnak. Kis szépséghiba, hogy a világ negyedik legkiterjedtebb vasúti hálózatával rendelkező Indiában négy, különböző szélességű nyomtáv is létezik, ezért az utazóközönségnek gyakran kell átszállnia.
Végül hosszas, lépésben történő utazás után, délután öt körül érkeztünk meg Varanasziba.
