Ismerkedés Kazbegi környékével
Az első nap a ráhangolódás jegyében telt a Mount Kazbek lábánál. Délelőtt Tsdo településére látogattam el, majd délnek vettem az irányt. A napba még Stepantsminda felfedezése és a helyi múzeum megtekintése is belefért.
A reggeli ébredés pontosan olyan volt, mint minden ébredés Kazbegiben. Elsőként a vécé helyett az ablakhoz mentem, és kinéztem a Mount Kazbek csúcsára. Ragyogott. És amikor a Kazbek ragyogott, akkor az arcom is ragyogott. Sehol sem volt már nyoma az esti zuhénak, ez nagy örömmel töltött el.
Ráhangolódásként a mai napra kisebb túrákat terveztem a város környékén. Elindultam hát kora reggel, hogy meglátogassam először a pár kilométerre északra található Tsdo kicsiny, romos faluját, ami remek környezetbe terül el a Darialli-szurdok felett.
Kora reggel lévén nem nagyon voltak még nyitva az üzletek, egyetlen helyet találtam, ami már fogadott vásárlókat, itt viszont értelmes dolgot megint nem lehetett kapni. A Kaukázusban már sokszor megcsodált, émelyítő szárazsütemény került megint csak a kosárba, szerencsére itt legalább joghurtot találtam mellé. A joghurt gyorsan le is csúszott, viszont a második süti után úgy döntöttem, hogy ebből többet akkor sem eszek, ha éhen halok. Megcsömörlöttem belőle.
Elindultam északnak a főúton. Körülbelül három kilométert kell megtenni a Vlagyikavkaz irányába vezető út mentén, amíg lekanyarodhatunk az aszfaltcsíkról. Ez a három kilométer viszont nagyon szép, főleg ha a melletted lévő Kuro-hegy mögül felkelő nap fénysugarait csodálod menet közben. Egyszer még egy kocsi is megállt fiatalokkal. Megkérdezték elvihetnek-e, de én most túraüzemmódban voltam, tehát megköszöntem kedvességük és elbúcsúztunk egymástól. Szerencsére ekkor még nem volt nagy forgalom, mivel itt nem nagyon lehet hová menekülni az út széléről ha jön valami, a helyi sofőrök mentalitását pedig már ismerjük.
Nemsokkal később a kiskabát majd a vékony pulcsi is lekerült rólam, amiben nekivágtam a reggeli túrámnak. Elértem az alagútig, ahová nem tanácsos gyalog bemenni (tulajdonképpen az a biztos halál), de nem is kell, mivel az alagút előtt vezet a földút felfelé Tsdo falujához. Végre elhagyhattam az aszfaltot. Egyre feljebb érvén a táj természetesen egyre inkább kitárulkozott előttem. A lenyűgöző méretű Kuro-hegy mögül még mindig nem tudott a nap teljesen kibújni, így remek fénysávok alakultak ki, ahogy pár sugara átjutott a hegytető felett.
Pár perc emelkedő után felérkeztem a tetőre, itt először egy kisebb temetőt pillantottam meg. Innen már remek kilátás volt Stepantsminda irányába, gyakorlatilag beláttam az egész utat, amin ide érkeztem.
Nem messze van már innen Tsdo települése, amelyről előzőleg olvastam olyasmit, hogy elhagyatott lenne, de koránt sem az, bár az épületek állagából erre lehetne következtetni. Itt viszont több, idősebb ember is serénykedett a porta körül már a reggeli órákban. Áthaladtam a pici falun, fel a település szélében található csúcsig. Kis csapásokon lehet haladni, vagy keresztbe a füvön, gazon. Legcélszerűbb megoldás itt a kettő ötvözése.
Fentről, ahol - egy kis kereszt és egy jópofa kőbirka is található - megint csak remek kilátásban gyönyörködhettem. Innen még kisétáltam a Dariali-szurdok széléig, egészen a sziklák pereméig. Erre már nem találtam csapást, átgázoltam tehát a mezőn. Remek érzés volt letekinteni a mélyen alattam futó folyóra. Visszatérve a településre még bóklásztam a faluban, melynek közepén belefutottam egy méhészetbe, aminek szorgosan repkedő lakói között oda-vissza sikerült szúrásmentesen átjutnom.
A faluban a romos házak mellett (amelyek engem mindig lenyűgöznek), rátalálni építkezés nyomaira is. Az egyik ilyennél szólított le egy helyi vállalkozó, aki itt épít éppen egy szálláshelyet. Ő kérdezősködött, hogy milyennek találom Georgiát, látok-e benne potenciált és lehetőségeket a turizmus fellendítésére. Ahogy azt elindulásom előtt egy tanulmányban olvastam, Georgia jelenleg a világelső a turizmus fejlődésének rangsorában, ide látogattak el a legtöbben (arányaiban) az elmúlt időszakban. Elmondtam neki, hogy még egy közép-kelet európai ember számára is elérhető helyről beszélünk, kiváló lehetőségekkel és olcsó árakkal, tehát megéri belevágni a bizniszbe. Megmutatta közben az épületet, amely kívülről már szinte teljesen kész volt, és valóban pazarul festett. Elbeszélgettünk még egy negyed órát, majd továbbindultam vissza Stepantsminda irányába.
Sajnos a visszaúton már nagyobb volt a forgalom, így a séta a főúton nagy figyelmet igényelt. Visszaérve Kazbegibe örömmel vettem észre, hogy nyitva van az egyik kis kajálda a főtéren, ahol tudtam, hogy mindig friss, helyben sütött finomságokat kapni, így betértem és végre két nap után normális kaját ehettem. Az általam csak „darált húsos puri”-nak nevezett finomságból rögtön két adagot csaptam be. Ez volt itt a kedvencem, amivel hihetetlen energiamennyiséget lehetett gyorsan bevinni a rendszerbe, vagy éppen eltenni a táskába és magunkkal vinni bárhová. A tésztája olyan ezeknek a puriknak, hogy még másnap is remek állaga van, tehát hosszabb túrákra is betárolhatunk nyugodtan belőlük, én is mindig így tettem.
Miután jóltartottam magam, déli irányba indultam a település Kazbek-hegy felőli oldalán, egy földúton. A 20-22 fokos hőmérséklet a kicsit lengedező széllel tökéletes túraidőnek bizonyult. Egy hatalmas mezőn kellett átvágnom, az óriás hegyek lábainak közelében. Elhaladtam egy folyóban fürdőző tehéncsorda mellett, figyelgettem, ahogy mindenféle madarak repkednek a mezőn fűszálról-fűszálra. Egy ideje már mentem a pusztában, amikor megpillantottam egy autó felnyitott csomagterét és pár félmeztelen embert egy bokor mögött. Az ember kíváncsi természet, én is az voltam. Elmentem a bokrok mögé, hogy bepillantsak mi folyik ott, és megint csak lerökönyödtem. Egy medence van kialakítva a puszta közepén, amit a mellette lévő patakocska táplál vízzel. Beszarás.
Továbbhaladva utamon délnek nemsoká elértem Pansheti települését, amely hasonló állapotban létezik, mint Tsdo. A romos házak között való csatangolás közben társra is leltem, egy nagyobb darab fehér kutyus csapódott hozzám. Miután parancsszóra sem tágított, nekem pedig végül is nem volt ellenemre a társasága, megkínáltam a száraz-édes sütimből, amelytől már undorodtam. Remek lehetőséget láttam végre abban, hogy megszabaduljak a nem kívánt finomságtól, de szemlátomást a kutyusnak is iszonya volt már tőle, nem volt hajlandó ő sem elfogyasztani a „jutalomfalatot”.
Kis bóklászás után felmentem a falu felett álló Svan toronyhoz, és nézelődtem pár percet.
Hazafelé úton a kutyus végig követett, egészen Stepantsmindáig. Valamiért kedvelte a társaságomat még a száraz sütis incidens ellenére is. Időközben kecskébe és általam még soha nem látott kék pillangókba botlottunk. Néha úgy éreztem magam, mint Süsü a sárkány, amikor egy-egy nagyobb pillangó rajba futottam bele. Belefutottam még egy érdekességbe is. Három biciklis csaj jött velem szembe Stepantsminda szélében, ami azért nagy szó, mert ebben az országban sehol nem látni kerékpározó embereket, amire persze a kaotikus forgalom racionális magyarázatot ad.
A településre érve beültem egy kávézóba, ahol egy adag török kávét csúsztattam le és természetesen elkértem a wi-fi kódot is, így innentől kezdve a Kazbegi létem alatt a kávézó előtti padról tudtam netezgetni.
Ücsörögtem még kicsit a padon, mivel elkezdett fájdogálni a jobb bokám, ami soha nem szokott ilyet csinálni. Nem volt vészes, csak kellemetlen minden lépésnél. Felderítettem közben a főteret is, ahol minden megtalálható, bármit lehet bérelni, autót, lovat, biciklit, hegymászó-felszerelést is. Lehet jókat enni a számtalan kajáldában és a marsrutkák is innen indulnak Tbilisibe óránként. Ez itt a központ. Ha szállást vagy bármi mást keres az ember, itt biztosan akad valaki, aki tud segíteni.
Már nagyon nem szerettem volna erőltetni a lábam, mivel másnapra az egyik leginkább várt túrámat terveztem be, így nem akartam problémát. Inkább ellátogattam még a helyi múzeumba, hogy hasznosan töltsem el a délután hátra lévő részét.
Otthonos kis múzeum ez a Kazbegi, és meglehetősen érdekes is (3 lari). A korabeli használati tárgyaktól kezdve festményeken át a katonai felszerelésekig minden megtalálható itt, és mindez elég izgalmasan is van elrendezve. Egy külön rész taglalja Alexander Kazbegi életét, de nekem leginkább az a szoba tetszett, ahol a korabeli hegymászást mutatták be. Elcsodálkoztam a régi hegymászáshoz használt eszközök láttán. Ma már minden high-tech anyagból készül, ultrakönnyű de bazi erős. Itt viszont még súlyos kötelek, vaskalapácsok, csákányok voltak kiállítva. Meggyőződésem, hogy a kiállított távcső súlya önmagában nehezebb volt, mint mondjuk az egész hátizsákom tartalma, amivel ma útra keltem. Jó néhány fotó is volt a korabeli hősökről mászás közben. A hegymászás egy veszélyes, és általam nagyon becsült sport, szakma. Ennél keményebbet elképzelni is nehéz dolog. Kiváló fizikumot, egészségi állapotot és lelki erőt igényel, mindemellett bölcs és megfontolt döntéshozó képességre is szükség van. A régmúlt hőseinek pedig még csak a technika sem siethetett segítségükre. Kemény emberek voltak, minden tiszteletem az övék.
Késő délután még szétnéztem a városban, amely leginkább egy szegényesebb magyar falura hasonlít, ezután beültem a kedvenc helyemre vacsorázni és megvettem a másnapi túrához szükséges elemózsiát is. Ez itt a jó taktika, mivel a túrázó korán kelő típus, a boltos pedig nem az.
A nap kissé ma is megkapott, de ez csak a zuhanyozásnál volt picit kellemetlen. Mindenesetre a hegyekben sunyi módon le lehet égni, megéri naptejet használni.
