Jaipur
Ismét belecsöppentünk az indiai nagyvárosok nyüzsgő mindennapjaiba. Megérkeztünk Jaipur városába, mely Radzsasztán állam ékköve, egyben a maga hárommilliós lélekszámával India tizedik legnagyobb metropolisza.
A "Rózsaszín Város" néven is emlegetett, II. Maharaja Jai Singh által 1727-ben alapított település a maga korában kimondottan modernnek számított. Egy későbbi uralkodó, Maharaja Sawai Ram Singh kezdte a város épületeit rózsaszínre festeni az oda látogató VII. Edward wales-i herceg tiszteletére, innen ered a város beceneve is.
Mint minden városban, itt is a szállás elfoglalása volt az első programunk. Ezúttal is tudomásul kellett venni, hogy a fotókon jól kinéző szobák a valóságban nagyon más képet mutattak, de már nem lepődtünk meg ezen. Ráadásul ez számomra nem annyira fontos tényező egy út során. Maximum aludni jár az ember a hotelszobába, esetleg tusolni, szóval a flancos luxusnak egyáltalán nem vagyok híve, bár mondjuk egy tiszta lepedő és takaró, esetleg egy törölköző jogos elvárás lenne. Így viszont maradt a hálózsák az ágyban, mivel az ott kapott takaró alá még nekem sem volt gusztusom bebújni.
A reggelinket a szálló éttermi részében fogyasztottuk el egy olyan abroszról, amiről az előző másfél év menüjét is ki lehetett volna olvasni.
A nap első látványosságaként a City Palace-t látogattuk meg, amely tulajdonképen egy palotakomplexum, mely számos épület mellett magába foglal pavilonokat, kerteket, templomokat, valamint a Mubarak Mahal és a Chandra Mahal palotákat. Ez utóbbi még mindig királyi rezidenciaként szolgál, de jelentős része múzeum is egyben. A palota 1729-32 között épült II. Sawai Jai Singh regnálása idején. Ő tervezte és építette meg a külső falakat, később az egymást követő uralkodók különböző kiegészítésekkel toldották meg az épületeket egészen a 20. századig.
A Mubarak Mahal palotán az iszlám, a rajputi és az európai építészeti stílus jellegzetességei keverednek. Az épületben különféle finom textíliákat találunk, mint például királyi ruházatok, hímzett kendők vagy éppen selyem szárik.
A szári elterjedt hagyományos női viselet, amely egy 4-8 méter hosszú és 60-120 cm széles anyag, melyet a derék köré csavarnak szoknyaként. A „ruhanemű” vége vállon van átvetve, illetve egyes öltözködési stílusokban a fejet is fedi. A szárinak sokféle stílusa van, ezek régiónként változnak.
Figyelemre méltóak a múzeumi részben a legterjedelmesebb ruhák, melyeket I. Sawai Madhosingh viselt, aki 250 kilogrammot nyomott.
A Chandra Mahal egy hétemeletes épület, melynek csak a földszintje látogatható. Az itt található múzeumban szőnyegek, kéziratok és egyéb, az uralkodói családhoz kötődő dolog találhatóak. Van négy szépségdíjas kapu is itt, melyek közül az egyiknek gyönyörű, pávára hasonlító mintázata van.
A hely kellemes lett volna, de itt is vannak azért csak helyi észjárással felfogható dolgok. Indiában sok helyen tiltják a fotózást, ami teljesen értelmetlen dolog, hiszen az interneten fényképek ezrei találhatóak adott épületről, teremről, helyiségről. Ha suttyomban próbál kattintani az ember egy-egy képet, azt roppant szigorúan veszik. Több ember is csak azért áll a teremben, hogy azt figyeljék, ki fotóz, és az illetőt gaztette után lerohanják, kitöröltetik vele a képeket, és itt még 500 rúpiára is megvágják. Illetve meg akarják vágni, így jártam majdnem én magam is. A dolog valószínűleg nem szól másról, mint egy kis plusz pénz beszedéséről, amire ez csak egy módszer a sok közül.
India ilyen tekintetben kész rablás. Nem elég, hogy a bejáratoknál az ember megveszi a belépőjegyet, amely nem egy esetben a helyiek tarifájának 10-20-szorosa, még külön fotójegyet is kell vennie, ha fényképezni szeretne. Oké, megveszem, még belefér, majd odabent rádöbbenek, hogy a fotójeggyel sem fényképezhetek mindenhol. Ezután jön az, hogy miután kitáblázva szinte semmi nincs, szükség van egy audioguide-ra, ha érteni is szeretnénk valamit abból, amit látunk. Ez megint extra "rupíz". Ha nem audio-, akkor marad a hagyományos idegenvezető, aki még drágább, és még rohan is, mivel az ő érdeke, hogy minél több turistát fogjon meg egy nap. Ezen felül olyan helyen is jártunk, ahol mindezek mellett még külön kapuadót is tartalmazott a belépő. Ez már majdnem olyan vicces volt, mint a szállodákban a luxusadó terhe. Természetesen a vécéhasználatért a legtöbb helyen szintén fizetni kell.
Erre jönnek még a "hivatásos" kéregetők, akiknek eszük ágába nincs melózni, kiállnak egy látványossághoz és lerohanják a pénzesnek tűnő vendégeket. A szolgáltatásokat nyújtani próbáló, tolakodóan nyomulós emberek, a kizárólag pénzért fotózkodni hajlandó "szentemberek", az éttermek, ahol az árlap ellenére sem tudod mi lesz a végösszeg amit fizetni fogsz, és a szállodák, ahol szintén elfelejtenek előre szólni az adóterhekről. Aztán vannak a leleményesebbek, akik a használt belépődet kérik el a kijáratnál, majd némi kedvezménnyel adják el újból a tiketteket, illetve akik csak úgy melléd csapódnak dumálni, és öt perc múlva jössz rá, hogy tulajdonképpen neked van egy guide-od, és majd perkálnod kell neki.
Lehet fura amit írok, de indiai vendégszeretetről nehezen tudnék beszámolni. Vannak nagyon rendes, korrekt emberek sőt, lehet, hogy ők vannak többségben, de mivel a vendég általában a hotelekben, éttermekben, látványosságoknál és az utcán mozog, ott folyamatosan csak a gusztustalan mértékű lehúzásokkal találkozik. Ez egy nagyon keserű ízt hagyott bennem Indiáról, főleg mert biztos vagyok benne, hogy a nagy átlag nem ilyen. Beszélgettünk értelmes fiatalokkal, az utcán is mindenki segítőkész volt, akit megszólítottunk, illetve a tömegközlekedési eszközökön is szó nélkül adták át a helyet csapatunk hölgy tagjainak, még hálóhelyet is a vonaton, hogy ne kelljen állva éjszakáznunk. Csak valahogy ez volt a kevesebb.
Grúziáról és Örményországról írtam, hogy szinte családtagként bántak velünk a legtöbb helyen, Indiában sajnos képletesen szólva mindenki csak a zsebünkben turkált, aki bármiféle szolgáltatást kínált eladásra. India már alapból nem olcsó ország, azzal pedig, hogy bőrszínünk kivirít a tömegből, még drágábbá válik. Szomorú, mert akármennyire is szépek a látnivalók, az emberi kapcsolatok, reakciók mindig jobban megmaradnak az utazóban, mint egy-egy szép épület.
A Városi Palotától egy utcasaroknyira található a Jantar Mantar, egy egykori obszervatórium. A UNESCO világörökségéhez tartozó csillagvizsgálóban található a világ legnagyobb kő napórája. Az épületet az 1730-as évek első felében II.Maharaja Sawai Jai Singh építtette, hogy tanulmányozhassák a világűrt illetve az idő múlását.
Természetesen itt is egy rohanó idegenvezetőt kellett bérelni, hogy megértsük az itt található meglehetősen komplex szerkezeteket, építményeket. Önmagában a látvány nem túl érdekes, de ha már tudod, hogy adott eszköz hogyan működik és mi célt szolgál, akkor azért beindul az ember fantáziája. A végtelenül egyszerűnek tűnő, mégis ötletes és roppant elmés szerkezeteket nem lehetett könnyű megálmodni, működésük nagyon aprólékos és hosszadalmas megfigyeléseken alapul.
Az obszervatóriumban tizennyolc különböző épített "műszer" található. Ezekkel gyakorlatilag bármi olyan dolgot képesek voltak mérni, kiszámítani, amire ma már modern műszereket használunk. Tudtak számításokat végezni a Nap és a Hold helyzetéből, a csillagok állásából, még az állatövi jegyek pozíciójából is.
A Hawa Mahal, azaz a Szelek Palotája szintén nem messze innét található. A 18.század végén, lazacvörös és rózsaszín homokkőből épített palota eredetileg a háremhölgyek lakhelyéül szolgált. 953 kis ablakocska illetve valamilyen nyílás található rajta, melyen keresztül a hárem tagjai úgy tudták szemlélni az utcai életet, hogy őket kívülről nem láthatták. Az épület alakja Krisna koronájára hasonlít, mivel az azt építtető Maharaja Pratap Singh nagy Krisna hívő volt.
Az ötemeletes épület homlokzata valóban nagyon szép, és a látványhoz még a festett ablaküvegek is hozzátesznek. A belső tér már kevésbé díszes, korabeli berendezési tárgyak itt sem igen találhatóak, viszont ettől még jól el lehet csavarogni az épületben, a tetejéből remek kilátás nyílik a körülöttünk elterülő városra.
A kötelező körök után a napi bazározás volt soron. Miután egy férfi számára minden ruhanemű egyforma, ezért én inkább az embereket, arcokat vizsgáltam a séta során. Érdekes volt megfigyelni országszerte, hogy nagyon sok muszlim férfi jár vörös szakállal, ami meglehetősen fura látvány. Utánanéztem, és sikerült kiderítenem, hogy a muszlimoknál igen elterjedt volt a hajfestés jellemzően fekete színűre, a férfiak körében pedig a szakállfestés is. Némely esetben hajukat, szakállukat hennával színezték, amely arany-vöröses árnyalatot kölcsönzött a szőrzetnek.
Egyébként az ország népességének mintegy nyolcvan százaléka hindu vallású, de itt él a világ harmadik legnagyobb muszlim közössége is, mely India népességének több, mint 13 százalékát foglalja magában. Az ország területén élő népcsoportokat amúgy felsorolni is lehetetlen lenne, az utcán sétálva bármerre nézünk különböző típusú arcokat láthatunk, ez is az egyik oka annak, hogy az ország ilyen változatos és színes képet mutat.
Másik apró érdekesség, hogy több embernél is észrevehető volt, hogy a kisujján nem vágja a körmét, azt szemmel láthatóan hosszú ideje növeszti. Ezzel adott egyén azt kívánja jelezni a külvilág felé, hogy ő bizony nem fizikai munkát végez, tehát egyfajta rangot jelöl ez a jelenség is.
Nap közben egy étkezésen is túlestünk, amit a gyomrom már elég jól tolerált, érezhető volt, hogy kezdek erőre kapni újból. De nem mindenkinek jött be ennyire az ebéd. Egyik utastársam spenótot rendelt, amelyből egyszer csak egy csavart mert ki kanalával. Megemlítettük a pincérnek az esetet és átadtuk a "bizonyítékot", de semmiféle szabadkozás vagy kárpótlás nem érkezett felénk, ez itt benne van a pakliban úgy tűnik.
De itt legalább el tudtuk sózni gyengébb minőségű rúpiáinkat is. Sokszor fordul elő, hogy nagyon gyűrött, esetleg picit szakadt vagy ragasztott bankjegyet sóznak ránk utunk során, amit aztán sehol nem akarnak elfogadni. Pár nap után megszoktuk, hogy mi is szépen visszautasítgattuk a nem megfelelő állapotban lévő pénzek átvételét, és makulátlanokat kértünk helyettük. Erre figyeljünk oda, mert kellemetlenségekbe keveredhetünk emiatt. Én valahol csak egy csomag gyomorkímélő kekszet szerettem volna venni, és nem fogadták el a bankót, amit átnyújtottam. Megkérdeztem, hogy miért az én problémámnak kell lennie, hogy szar minőségűek az ő pénzeik, de az eladó nem felelt, csak duzzogott és nem vette el a pénzt. Sokféle bankjegy volt nálam, de már csak azért sem voltam hajlandó itt vásárolni, dühösen visszaraktam nekik a kekszet a pultra.
Másnap reggel busszal indultunk északra, a városon kívül található Amber Fort-hoz. Az 1592-ben I. Man Singh alapította erődpalotából ráláthatunk a Maotha-tóra és a hegy lábánál elterülő történelmi óvárosra, amely az Amberi uralkodók székhelye volt, mielőtt az erődbe költöztek volna. Amber évszázadokon át volt Radzsasztán állam fővárosa. Az épület az idők alatt folyamatosan bővült, valójában az I. Dzsai Singh által a 17. században hozzátoldott épületek azok, amelyek az erőd pompás központi részét alkotják.
A halványsárga és vörös homokkőből, valamint márványból épült palota látványa már távolról megfogott bennünket. Felfelé sétáltunk, bár elefántháton is meg lehet közelíteni az objektumot, viszont azért 1100 rúpiát kell kiszurkolni. A kapun beérve próbáltam volna az elefántokhoz közelíteni egy fotó kedvéért, de az egyikük nagy mennyiségű - remélem vizet - spriccelt rám ormányával, úgyhogy közös fotót sajnos nem sikerült csinálni a nagytestű emlőssel.
A nagyon jó állapotban fennmaradt erőd régen a bevehetetlenségéről volt híres. El lehet bóklászni itt egy-két órát.
Az erőd bejárása után a pár száz méterre található Jaigarh Fort-hoz vettük az irányt, ehhez egy kisebb emelkedőt kellett leküzdeni. A kapuban itt is egy fegyveres ember ült, akiket mindig megmosolyogtam. Általában egy idősödő fickó, a világháborús időkből hátramaradt puskával vigyázza a rendet a különböző műemlékek bejáratánál.
Az erőd egy domb tetején helyezkedik el, remek rálátással az Amber Fort-ra, mely a völgyben található. Elméletileg a két erőd föld alatti összeköttetésben is áll egymással. A Jaigarh erőd a 11. században épült, a belső létesítményei teljesen eredeti állapotukban találhatóak ma is. Az itt található múzeumban egy igen gazdag fegyvergyűjtemény is helyet kapott.
Itt az egyik bástyára felmászva rögtön konstatáltuk, hogy a panoráma még az Amber-Fortban tapasztaltakat is veri. Kicsit nehéz bent eligazodni, sok udvaron és folyosón kell keresztülvágni, hogy elérjük célunkat, de ha van időnk bejárhatjuk az egész objektumot. Itt találjuk a világ legnagyobb kerekes ágyúját is, az 1726-ban készített Jaivana ágyút. Érdekessége, hogy csak egyszer használták próbaképp, de nem igazán vált be. Bár van olyan legenda is, mely szerint a lövedékét több, mint harminc kilométerre találták meg az ágyútól.
Miután kierődöztük magunkat betértünk egy étkezdébe, ekkor már mindenki nagy örömére. Azt hiszem én itt éreztem azt, hogy most már oké van, a gyomrom megnyugodott, jöhet újra szinte bármi.
A város felé tartva a visszaúton megálltunk még a Jal Mahal-nál, mely elsőre úgy tűnik, mintha a Man Sagar tó felszínén lebegne, pedig az épület nagyobbik része (az öt emeletből négy) a víz alatt fekszik, amikor a tó vízszintje a maximumhoz közelít. Amikor száraz időszakban a tó kiszárad, helyén egy nagy füves mező terül el. Az épületet eredetileg királyi kacsavadászatok céljára építették 1799-ben.
Az épülethez nem csónakázhatunk be, csak a partról csodálhatjuk azt. Ezen a szakaszon kisebb bazár is kialakult természetesen, köszönhetően a jelentős idegenforgalomnak. Ront valamit a hely varázsából, hogy a vízpart tele van szeméttel, bár ez is országos jelenség. A nevezetességek tisztán és kulturáltan várnak minket, de a kerítéseken kívül egy teljesen más világba csöppenünk, a realitás világába. Ha valaki csak a romantikus sorozatokból ismeri ezt az országot, az nagyot fog csalódni, ha egyszer meglátogatja. Ugyanis a sorozatokat mondjuk úgy, hogy csak a "kerítésen belül" forgatják.
A városba visszatérve megint csak a bazárnegyedben találtuk magunkat. El lehet itt tekeregni, de nekem továbbra is az a véleményem, hogy aki egy bazársoron végigment Indiában, az az ország összes bazársorát megismerte. Tényleg vannak szép ruhaneműk, érdekes fűszerek, teák, kajáldák, bizsuk, különböző kézműves termékek, de ez számomra csak az első, maximum második alkalommal volt érdekes, a huszadik bazár már annyira nem vonzott.
Persze ajándékokat esetleg lehet itt vásárolni, de igazán eredeti dolgot, ami nem millió szám van jelen, maximum elvétve fogunk találni. Vannak jópofa apróságok, amiket emlékbe haza lehet vinni, de szerintem erre felesleges ennyi időt áldozni, egyébként is úton-útfélen bazár van India szerte.
Bazározás után még elugrottunk az Albert Hall-hoz, de mivel esteledett már, csak kívülről vettük szemügyre az épületet, mely az Indo-szaracén építészet kiváló példája. Építtetője Maharaja Ram Singh eredetileg városházának szánta, végül II. Madho Singh idején vált múzeummá.
Kérdés szokott lenni az Indiába utazók között, hogy él-e még a kasztrendszer vagy ez már kikopott egyre modernebbé váló világunkban. Nos, Indiában a mai napig él a kasztrendszer. Az utcán nem találkozunk ezzel a jelenséggel, de ha a helyiekkel való beszélgetés közben rátérünk erre a témára, akkor megtudhatjuk, hogy a mai napig fontos szerepet tölt be a társadalom életében. Nyilván kicsit elmosódtak már a határok és kevésbé feszes maga a rendszer, de több helyi is állította, hogy férjet-feleséget a szüleik választottak neki, és hogy ez így természetes. Olyan huszonéves leányzóval is találkoztunk, aki életében egyszer látta a neki kiválasztott férjét, az ura a nász óta távol otthonától dolgozik.
Szóval létezik a négy főkasztra, azaz varnára (brahminokra, ksattrijákra,vaisjákra, súdrákra), és a kaszton kívüliekre (pária, dalit) tagozódó indiai kasztrendszer. A kasztrendszer egy (talán már nem annyira) merev társadalmi berendezkedés, melynek alapja, hogy az emberek már eleve egyenlőtlenként jönnek a világra, és semmiképpen nem lehet abból a kasztból kilépni, amibe az ember beleszületett. A kasztrendszer a különböző társadalmi rétegek között csupán minimális érintkezést tesz lehetővé, nemhogy mondjuk a házasság, de még csak egy közös ebéd is kizárt különböző réteghez tartozó emberek között. A rendszer továbbá megszabja, hogy milyen foglalkozásokat űzhet az egyén, sőt még azt is, hogy kitől fogadhat el ételt és italt.
Sokszor hallunk az úgynevezett "érinthetetlenekről", akik itt a társadalom legaljára száműzött réteget jelentik. Úgymond ez a kaszton kívüliek kasztja, akik leginkább a települések külterein élnek. Elég sok erőszakos esemény történik velük szemben, gyakran alázzák vagy verik meg őket. Bár az alkotmány betiltotta az érinthetetlenséget, az országban a hit és a hagyományok jóval erősebbek a törvény betűinél. Általában a kaszton kívüliek a buddhizmusban vagy a kereszténységben találnak menedéket, mely egyenlő értékű emberi lényként kezeli őket másokkal.
Bár mára már sokan felismerték, hogy a kasztrendeszer India fejlődésének útjában áll, vallási okok miatt gyakorlatilag lehetetlen azt teljes egészében felszámolni. Már Gautama (Buddha) és Mahatma Gandhi is próbáltak a maguk eszközeivel tenni az egyenlőtlen rendszer ellen, mivel azonban a hinduizmus, mint vallás elképzelhetetlen kasztok nélkül, így igazán átütő erejű megújítás nem vihető végbe.
