Jaisalmer és a Thar Sivatag
A következő napokat Radzsasztán távoli szegletében, a pakisztáni határvonal közelében található Jaisalmer véglegesen elsivatagosodott városában töltöttük. A település nevezetességeinek megtekintése mellett a Thar-Sivatagban is tettünk egy jeep-es kirándulást, majd egy rövid tevegelés után végre csendes környezetben, a homokdűnék között nézhettük meg a naplementét.
Késő délután volt már, amikor buszunk befutott Jaisalmerbe. A más néven "Arany városnak" is nevezett település megállójában már ott várt ránk a szállodatulaj a terepjárójával, így gyorsan és zökkenőmentesen jutottunk el a végre mindenki igényeit kielégítő szálláshelyünkre. Az "Arany Város" elnevezés onnan ered, hogy a város épületeit sárgás színű homokkőből emelték, amely sárga-arany árnyalatot kölcsönöz a városnak és környékének. A település névadója Maharawal Jaisal Singh, Rajputi király volt, aki 1156-ban alapította a várost.
A szállásunk tulajdonosa egy hihetetlen jó mentalitású ember volt, mondhatni igazi kuriózumként hatott személyisége. Kedves volt, kulturált, pörgött és mindenben igyekezett maximálisan kedvünkre tenni. Ezt a fajta hozzáállást még senkitől sem tapasztaltam ebben az országban, mintha nem is e vidék szülöttje lett volna az úriember. Ahogy láttuk, ennek a hozzáállásnak meg is volt az eredménye. Nem ez volt egyetlen szállodája az egyébként sivatagi túrákat is szervező fickónak.
Miután vacsoraidő volt már, így elvitt minket újdonsült vendéglátónk egy étterembe, ahol a tetőn élvezhettük egy időben a jóízű vacsoránk mellett a város látványát is. A hely roppant hangulatos volt, az aprócska hangulatvilágítások igazán romantikus környezetet teremtettek ételünk elfogyasztásához.
Persze, ha minden tökéletes lett volna, akkor nem Indiában lettünk volna. Itt is megfigyelhető volt, hogy mint minden étteremben, az étlapon szereplő árak csupán tájékoztató jellegűek. Sokszor nem írják rá a menüre, hogy az adót még külön rá kell majd fizetni a végösszegre, és a szervízdíjat sem tartalmazza a fogások mögött szereplő összeg. Van ahol bele van számolva minden az árba, van, ahol semmi. A legjobb pedig az egészben, hogy nem tudod azt sem, milyen mértékű adóval számolj. Minden egyes étteremben más adókulccsal dolgoznak ugyanis, ami 4-15 százalékig terjedt a mi esetünkben. Hogy minek a függvénye lehet, hogy mennyi extra pénzt kell még ráfizetnünk fogyasztás után, azt nem sikerült megfejtenünk.
Éjszaka végre egy jót lehetett aludni a szállásunkon, mely a belvárostól távol helyezkedett el, így a néha arra köröző vadászgépeken kívül semmi nem zavarta meg nyugalmunkat. Én persze még nagyon nem voltam jól. Az az átkozott jodhpuri kajálda sokszor eszembe jutott, ahol a rosszullétem kezdődött, és sajnos még mindig ennek hatását nyögtem egész itt tartózkodásunk alatt.
Reggel elindultunk a városba, hogy szemügyre vegyünk egy-két nevezetesebb havelit. Ahogy haladtunk végig az indiai léptékkel mérve picinyke, alig hatvanezres város utcáin, sokkal nyugodtabb és békésebb volt a hangulat körülöttünk, mint eddig bármikor. Nem volt az az őrületes embertömeg, zaj, szmog, és a járművek is ritkábban jártak. Jó volt kicsit érezni, hogy van terem. Nehéz ezt elmagyarázni, de ha valaki többmilliós indiai városokból hirtelen egy kisebb településre csöppen, az első alkalommal érzékeli szerintem ezt az élményt.
Ami még örömteli volt számomra, hogy az egyenruhájukban iskolába igyekvő gyerkőcök vidáman és érdeklődve közelítettek sok esetben hozzánk. Rövid beszélgetés, fotózkodás volt a program ilyenkor. Nekem nagyon tetszett ez a fajta nyíltság, amit idehaza, fordított esetben megint csak nem tudnék elképzelni. Nem látom, ahogy egy magyar, nyolc éves srác odamegy egy más bőrszínű, szemmel láthatóan más kultúrából érkezett egyénhez angolul cseverészni. Valószínűleg az anyja meg is szidná, ha idegennel állna szóba. Belegondolva, én sem biztos, hogy díjaznám apaként a jelenséget. Sajnos az, hogy a mai világunkban, ha félelemben nem is, de folyamatos éberségben kell élnünk, szintén egy komoly oka az emberi kapcsolatok széthullásának.
Jaisalmer városka utcáin még több állat volt jelen, mint ezidáig, itt már a malacok is megjelentek. Ennek következtében az ország területén ezidáig jól megszokott higiéniai színvonal még tovább esett. Sajnálatos volt, hogy az egyébként gyönyörűen helyreállított épületek között is erős pöcegödör szagban kellett sétálnunk. Így jutottunk el végül a havelikhez, melyek igen csak kilógtak környezetükből.
A havelik az egykori gazdag kereskedők palotái voltak, amelyek külsejét végtelen részletességű, hivalkodó faragványok díszítik, melyek a ház tulajdonosának gazdagságát szimbolizálták. Radzsasztán, és különösen Jaisalmer jól ismert gazdag kultúrájáról és bonyolultan tervezett építészeti csodáiról. Ezen épületeknél is a sárga homokkő dominál, jellemzőek még az itteni építészetre a falfestmények, erkélyek és boltívek.
A Patwon Ji Ki Haveli a legnagyobb haveli, öt különálló épületből áll, melyet az egykoron dúsgazdag tulaj az ő öt fiának építtetett. Ezek közül a legnépszerűbb, a remek állapotban fennmaradt Kothari Patva haveli, melyben külföldiként 250 rúpiáért tudtunk szétnézni.
A tizenkilencedik században épült palota már külsőleg is lenyűgöző, és beltere is nagyon rendben van. Nyíltan árulkodik arról a mesés gazdagságról, amiben egykori tulajdonosai élhettek. Megéri végigmenni a különböző szobákon, azok pompáját, építészeti megoldásait, berendezési tárgyait megcsodálni. A gyönyörű művészi munkák, aprólékosan festett falak, díszesen faragott oszlopok, látványos erkélyek, exkluzív bútordarabok és fantáziadús mennyezetek hosszasan leköthetik az ember figyelmét.
A havelik közti utcákban is nagy az élet. Árusok kínálják portékáikat, zenészek játszanak és sok jó fotótéma is akad.
Dél körül járt, amikor elindultunk a várva várt sivatagi programunkra. Kaptunk egy jeep-et egy tizenéves kinézetű sofőrrel és egy kackiás bajszú, idősödő úriemberrel, aki az idegenvezetőnk lett volna az út során. Mindenki elismerő hangon beszélt róla, hogy az egész sivatag a kisujjában van, amit mi soha nem is vitattunk, viszont angolul csak tőszavakban beszélt, ezért az a rengeteg felhalmozott tudás ugyan abban a kisujjában is maradt a nap végére.
A Thar sivatag az indiai szubkontinens északnyugati részén, Pakisztán és India határának két oldalán húzódik. Területe 250.000 km². Hossza kb 800, szélessége 480 km. A Thar területének nagyjából 15 százaléka homoksivatag, míg nagyobb részét kő, kavics és agyag borítja. Néhol bozóttal, kevés fával is lehet találkozni emellett nagy területeket fed szeván-fű. A legtöbb helyen a talajvíz sós, ezért öntözésre alkalmatlan. A bozótos és füves dűnéken marha- és kecskenyájakat legeltetnek.
Első megállónk a Jaisalmertől hat kilométernyire, északi irányban található Badra Bagh nevű hely volt, ahol egykori maharaják síremlékei találhatóak. Maguk a műemlékek nagyon igényesek, ezért is volt fájó látni, hogy nemigen óvják, gondozzák őket. Több is megrongálódott az évek alatt, azonban renoválási munkákat nem véltünk felfedezni. Sajnos idegenvezetőnkből nem sok érdemi infót tudtunk kihúzni a helyről, csak körülbelül annyit, hogy "maharaja, halál, elég, eltávozik, emlék". Mindenesetre a hely érdekes, megéri megtenni érte ezt a pár kilométert.
Ezután egy hosszabb etap következett a jeep-el, melynek végén egy két házból álló településen(?) kötöttünk ki. Itt a helyiek - ha lesarkítjuk a dolgokat - modell munkából élnek, hiszen jövedelmük leginkább az erre vetődő turistáknak való pózolásból származik. Mindezt leszámítva azért az életük nem egyszerű. Betérhettünk teljesen basic otthonukba, ahol a minimális használati tárgyakon kívül semmi mást nem is találhattunk.
Innen egy elhagyatott faluba mentünk, amely nekem picit csalódás volt. Valóban volt ott egykoron egy település, de annak már csak a romjai álltak. Egy épületben voltunk bent, amely még tűrhető állapotban volt, itt ismerkedhettünk meg az egykori házak helyiségeinek rendeltetésével. Ez így még korrekt is lett volna, viszont vadonat új épületek és egy templom is épült nemrég itt, ahová elég sok turista jár, ezen okok miatt pedig az "elhagyatott falu" feeling egyáltalán nem jött át nekem.
Ezután ismét egy hosszabb út jött, ahol már nem tudtam kikerülni, hogy előre, a két ülés közé üljek a kocsinkban, a sofőrsrác és a guide-unk közé harmadikként. Nem volt túl kellemes az élmény, de mivel meggyőződésem, hogy India egyik csodája a közlekedés, így ezt a fajtáját is át kellett élnem.
Egy mesterségesen kialakított tó partján táboroztunk le. Itt a "személyzetünk" nekiállt számunkra ebédet készíteni. Én ez idő alatt körbesétáltam a tavat. A formás kaktuszok mellett gyönyörű és érdekes madarak sokasága volt itt megtalálható, és természetesen a mókusok sem hiányozhattak. Miután körbeértem, leheveredtem a pokrócra és élveztem, ahogy süt rám a nap. Ekkor azért eszembe jutott, hogy csak jobb ez itt, mint ha Magyarországon lennék épp a röpködő mínuszokban. Még akkor is, ha a gyomrom az ebédből is csak pár falatkát bírt bevenni, és nagyon gyengének éreztem magam.
Végül fél órányira innen értük el a nap csúcspontját, amikor is jó magyar huszár módjára tevehátra pattanhattunk, és kisebb homokdűnéken keresztülbaktatva, sajgó altájunkat sokszor megemlítve, elértünk egy nyugodt helyhez. Nem voltak emberek, nem volt zaj, sem büdös, sem semmi zavaró tényező. Csak a sivatag, a naplemente és a tevéink. Csend volt. Legalább másfél percig csend. Na ez szuper volt! Hogy hogy lehet örülni a semminek, soha nem hittem volna. Sajnos a tevéinket vezető helyiek azonban nem igazán tudták értékelni ezt a jelenséget, valószínűleg mire vélni sem tudták a csend fogalmát, ezért kicsit hamarabb jött az első hang, mint azt mi vártuk volna. Viszont elég gyorsan lehűlt a levegő, miután a Nap alászállt, úgyhogy nem is volt baj, hogy visszafelé vettük az irányt.
A teveút most sem volt kellemesebb. Jópofa dolog tevén pózolni, meg amúgy is egy fajin állat, de azért a sivatagot nem szelném át vele. De egy élmény volt sok év után újra tevén ülni.
A hazaút végtelennek tűnt számomra. Teljesen legyengültem és a hosszú autóút is teljesen felkavarta a gyomrom. Viszont az indiai közlekedés csodájához az is hozzátartozik, hogy bármily kimerítő, kaotikus, kilátástalan és néha igazán emberpróbáló is legyen, mindig van mire rácsodálkozni, soha nem unalmas az utunk. Ez a kárpótlás a rengeteg kellemetlenségért, amit akaratlanul is el kell szenvednünk.
A hazaúton igazi érdekesség volt a megannyi fekvőrendőr például. Fekvőrendőr sok helyen van persze nálunk is, na de itt a zéró forgalmú, sivatagot átszelő út volt tele vele. Ez valami olyasmi megmagyarázhatatlan jelenség volt számomra, mint Grúziában a közutat átszelő kerítés, ami a semmit választja el a másik semmitől. Erre jött még rá, hogy a sofőrünk cd-t szeretett volna hallgatni, így bekapcsolta a lejátszót, ami minden fekvőrendőrön való átbutykázásnál ugrott egy számot. Csak azért emlékszem rá, hogy gyakoriak voltak az ilyesfajta útakadályok, mert az egyik zeneműből sem hallottunk többet másfél percnél.
Igen. Nagyon sokszor érzi azt az ember - a közlekedés bármilyen formáját is választja -, hogy totál szívás az egész, de a legtöbb élmény valahogy az utazás végével mégis csak a közlekedéssel kapcsolatban kerül elő. És ahogy az lenni szokott, később már inkább csak a szépre és érdekesre emlékszünk. Szóval akárhogy is ragozom, összességében megéri megtapasztalni a tömegközlekedés minden formáját az országban legalább egyszer, mert örök élménnyel gazdagodik az ember. Tovább megyek: ha meg akarod ismerni az igazi Indiát, minden közlekedési módot ki kell próbálnod, mivel ezek a helyiek létének szerves részét képzik és egy ragyogó betekintést nyújtanak mindennapi életük apró dolgaiba.
Teljesen kiütve értem a szállásra este. A többiek még kimentek a városba, én inkább lefeküdtem. A Nap is megkapott picit, ez az esti hideggel keveredve pedig még rátett egy lapáttal a rosszullétemre, rázott a hideg rendesen. Gyorsan el tudtam aludni szerencsére, de azt hiszem, hogy ez az este és a másnap reggel volt a mélypont nálam egészség ügyben, amikor még pár korty víz után is rohannom kellett a vécére.
Ébredés után a város közepén található erőd felé vettük az irányt. A Trikuta dombon álló erődítmény Rajasthan második legnagyobbja, amely egy palotát és több, gazdagon díszített jain templomot is magába foglal. A Jaisalmer Fort a világ egyik legtökéletesebb állapotában megmaradt erődített városa. Virágkorában pihenő- és menedékhelyként is szolgált a kereskedők számára, mivel a selyemút mentén helyezkedett el.
500 helyi pénzért tudunk ide belépőt váltani, a fotózáshoz viszont még egy százast elő kell húzni a tárcánkból. Erre jön még az audioguide-ért kifizetett összeg. Sajnos ez utóbbi megint csak kevesebb lényegi információt és nagyon sok bla-blá-t tartalmaz.
Sajnos az erődre magára szinte alig emlékszem. Csak azt tudom, hogy amikor lehetett guggoltam vagy ültem, nem igazán tudtam a külvilággal foglalkozni a gyengeségem miatt. Se fotózni, se nézelődni nem volt erőm, úgyhogy ez a látványosság számomra abszolút kimaradt. Ott voltam, de mégsem voltam ott, szétnéztem, de csak halványan tudnék felidézni belőle valamit így utólag, és ez nem az erőd hibája. Amire tisztán emlékszem, hogy bementem egy mellékhelyiségbe, ahol dolgom végeztével kellett felismernem, hogy víz semmiféle formában nem volt elérhető. Sem öblítésre, sem kézmosásra.
Amik viszont azért megragadtak bennem, azok a gyönyörű jain templomok voltak. Azokra nem lehet nem emlékezni. Kétszáz pénz ellenében négy templomot látogathatunk meg, amelyek egymás mellett állnak. Mint a jain templomok általában, végtelen részletes faragványokkal díszítettek. Persze itt is csak mezítláb tudunk bemenni a vallási helyekre, viszont mindenképpen megér egy cipőlevételt a látvány.
A templomok története a 2-15. századig nyúlik vissza, ennek ellenére meglehetősen jó állapotban vannak. Aki még hozzám hasonlóan soha nem járt jain templomban, az valószínűleg több dologra is rá tud csodálkozni, engem elsősorban az épületek mesterien aprólékos kidolgozottsága fogott meg. A emberi és állati faragványok mind különbözőek szinte, és mind próbálnak elmesélni egy-egy olyan dolgot, amit a vallást jobban ismerők bizonyára inkább értenek, mint én. Jómagam leginkább csak vizuális élményként csodáltam a remek alkotásokat.
Egy igazán kellemetlen tényező azért itt is volt. Hiába váltottuk meg a belépőnket, két templomban is vehemensen követelték, hogy még adománnyal is támogassuk az egyházat. És itt valóban a követelőző fellépés és hangnem volt, ami miatt picit rossz lett a szánk íze.
Ezután még jutott idő egy havelire is a többieknek, de én már inkább passzoltam ezt a rövid programot, viszont ekkor már képes voltam egy fél hamburgert elfogyasztani következmények nélkül.
Jaisalmerről elmondható, hogy bár eléggé kiesik a nagyobb városoktól, mindenképpen megéri ellátogatni ide, mivel egy igen sokoldalú hely, programot bőven találunk városon belül és kívül egyaránt. Külön jól jöhet a nagyvárosi körutazások közben ezt a valamivel ritkábban lakott helyet beiktatni programunkba, igazi felüdülést hozhat a végeláthatatlan nyüzsgés közben.
A programok után már csak a cuccainkért mentünk vissza a szállásunkra. Itt kell megemlíteni azt a jelenséget, amely az ország egész területén megfigyelhető, de itt csúcsosodott ki leginkább, ez pedig a konnektorok és kapcsolók sokaságának látványa.
A konnektorok többnyire olyan kialakításúak - az utazók nagy örömére -, hogy a helyi és az európai szabványú dugókat is bele tudjuk erőltetni (vagy éppen lógnak belőle kifelé), de a lényeg, hogy bármilyen átalakító nélkül működnek. Átalakítót az utcán egyébként kb 200 forintnyi rúpiáért be tudunk szerezni, ha mégsem így lenne.
A szállodai szobák falain található kapcsolótáblák viszont egyenesen parádésak. Nem ritka, hogy 8-10 kapcsolót találhatunk egymás mellett, amely közül többnek a funkcióját soha nem fogjuk megfejteni. A rendszer lényege, hogy ha egy szobában van négy lámpa, azt mind külön kapcsolóval vezérelhetjük, ahogy a ventilátort és a klímát is. Ezen felül a tévének is külön kapcsolója van a falon, ahogy a bojlereket sem elég a fürdőben bekapcsolni, ahhoz is tartozik egy kapcsoló, valahol kint, a szoba falán. És, hogy ne kelljen mindig az ajtó melletti "kapcsolótáblához" fáradni, ezért ezek többsége az ágy és a fürdő mellett is elérhető. Így könnyedén összejön a szobánkénti 15-20 kapcsoló, amit mire kiismernénk, már mehetünk is a következő szállodába.
A szállás után a vasútállomásra mentünk. Mivel a vonatunk helyből indult, így probléma nélkül szállhattunk fel és foglalhattuk el helyünket a kocsiban. Az éjszaka is kellemesebben telt, mint az első vonaton töltött est. A huzat is kisebb volt odabent és én is vastagabban öltöztem, így egész jól aludtam. A kellemetlenséget tényleg csak az útba eső állomásokon felszálló, és helyüket ordibálva kereső utastársak jelentették. Illetve volt még egy félelmetesnek ható dolog, amire párszor felriadtam. Amikor két vonat elzúg egymás mellett, az a tülkölésen kívül hirtelen, nagy erejű hangjelenséggel is jár. A kürt egyébként a vonaton is rendszeresen szól, ennek protokolljára nem sikerült rájönnöm. Talán a mozdonyvezető így tartja magát ébren. Végül a több, mint hatszáz kilométeres távot reggelre sikerült abszolválni.
