Jodhpur
Hosszú, élménydús és huzatos vonatozás után érkeztünk meg kora reggel Jodhpur-ba, ahol nagyon sok szépséget találtunk. Varanaszi mellett a "Kék város" vált az egyik személyes kedvencemmé az út során.
Jodhpur Rajasthan állam második legnagyobb városa, melyet a kékre festett házai miatt Kék városnak is hívnak. A kék lakóépületek remekül szemügyre vehetőek a Mehrangarh erődből, mely a város fölé emelkedő dombon található. Hogy az itt élők miért is festetették egytől-egyig kék színűre a házaikat mára már a feledés homályába merült. Egy elképzelés szerint a legmagasabb kaszt tagjai, a Bráhminok úgy gondolták, hogy ha kifestik házaik falát kék színűre, akkor ezzel megkülönböztetik magukat a lakosság többi részétől. Azonban mások is átvették ezt a szokást, és Jodhpurban azóta is igyekeznek életben tartani ezt a hagyományt.
Megérkezésünk pillanatában egy újabb problémával találkoztunk. A neten lefoglalt szálloda ugyanis a valóságban nem volt megtalálható. Legalábbis ott nem, ahová a térkép jelölte, de még a környékbeliek sem hallottak róla, hogy létezne egyáltalán az általunk keresett objektum. Ezért foglaltunk egy másik szállást, melyet nem nehéz Indiában találni. Sok hotelben néztünk szét az utunk során, sehol nem mondták, hogy telt ház lenne. A szállás miatt tehát nem kell aggódnia az ide érkező utazónak.
Sőt. Ha egyedül vagy kis csoporttal utazunk, talán jobb megoldás is a helyszínen, személyes vizitálás után dönteni a szállásunkról, sok kellemetlenséget megspórolva ezzel. Gondolok itt olyasmire, hogy a népszerű szállásfoglalós oldalakra sokszor olyan fotók vannak feltöltve, amelyek finoman szólva is lényegesen pozitívabb benyomást keltenek az emberben, mint a valóság. A szagokról és egyéb kellemetlenségekről nem is beszélek.
Szállásfoglalás után a Jaswant Thada elnevezésű látványosság felé vettük az irányt, mely eredetileg egy síremlék, melyet Maharaja Sardar Singh építtetett 1899-ben édesapja emlékére. Már a megérkezés pillanatában rácsodálkoztam az épületre, mely a kis tóval és a gyönyörűen rendezett kerttel az Ezeregy éjszaka meséinek hangulatát árasztotta magából. A gyöngyház-színű emlékmű bonyolultan megmunkált márványlapokból készült, melyek nagyon vékonyak, és amikor a fény rájuk süt, pompás, meleg színben fénylenek. Emellett az udvaron pavilonok, illatos virágok, és fel-alá rohangáló mókusok teszik a vizuális élményt teljessé. Az épületbe is bemehetünk, persze csak a földszintre, amennyiben bevállalunk itt is egy cipőlevételt.
Nem kertelek, ez volt számomra a legszebb épület, amit Indiában láttam. Persze a havelik is gyönyörűek, és a Taj Mahal-nak is van egy különleges feelingje, de itt annyira idillinek, álomszerűnek tűnt maga a környezet is, amiben a síremlék elhelyezkedett, hogy az én szívemben a Jaswant Thada maradt a number one az út során. Remek érzés volt kiülni a parkban a fűbe, és nézni az épület körül csoportosan köröző galambok táncát.
Nyugalmunkat néha egy-egy alacsonyan repülő vadászgép zavarta csak meg. Mivel innen már nincs messze a pakisztáni határ, az indiai légierő ezért folyamatos őrjáratot tart. Aggodalomra azonban semmi ok, ezt inkább csak a polgárok megnyugtatására teszik, némi biztonságérzetet keltve ezzel az emberekben. Inkább a hegyvidéki részeken jellemzőek az összetűzések. Persze afelől sincs kételyem, hogy a határ mindkét oldalán itt is ugrásra készen áll pár millió katona, ha esetleg mégis úgy alakulna a helyzet.
Ezután a közeli Mehrangarh Fort-ba vettük az irányt. Az ország legjobb állapotban fennmaradt hatalmas erődje a város felé emelkedő dombtetőn áll. A Rao Jodha által 1459-ben építtetett erőd falai 36 méter magasak és 21 méter szélesek. A legyőzhetetlenséget sugárzó erőd a város bármely pontjáról látható, az éjszakai megvilágítás mellett különösen gyönyörű látványt nyújt.
Már a kapun betérve fantasztikus látvány fogadja a látogatót. Végtelenségig kidolgozott, aprólékosan cizellált, mesés épületek várnak ránk. Belegondolni is nehéz, hány munkaórát rakhattak ezen épületek kialakításába, de a céljukat elérték az építők, műveik ennyi idő elteltével is ámulatba ejtik az ide látogató nagyközönséget. Nem sok olyan épület van, amelyre rá tudok csodálkozni, de az e napi két látványosságra még én is csak az "ejha!" szóval tudtam reagálni.
Az udvarban több, igazán érdekes és igényes múzeum is található, ahol a korabeli fegyverekből, festményekből, használati tárgyakból láthatunk szép számmal, de még egy kincstári kiállítást is megtekinthetünk. Több helyiség is nagyon ízlésesen be van rendezve. A tükörszobák, a színes üvegekkel díszített ablakok és a fantasztikusan szép és változatos mennyezetek is sűrűn megállásra késztetik az embert.
A kilátás az erődről a városra, a kéken festett házakra szintén pazar látványt nyújt. A körülbelül három órás élményért, amit az erődben aslóhangon el lehet tölteni mindössze 600 rúpiás belépőért juthatunk hozzá. Ehhez jön még egy százas, ha fotózni is szeretnénk (megéri). Bérelhetünk itt is még némi felárért audioguide-ot, mely több, mint elegendő információt nyújt a helyről.
Az audioguide-ok nekem azért nem igazán tetszenek, mert rengeteg a sallang a lényegi részek között. Van nagyjából húsz százaléknyi tartalmi részük, a maradék nyolcvan százalék inkább csak legenda, mese, vagy valami beleerőltetett ideológia, elképzelés. A hagyományos guid-okkal pedig az a gond, hogy több helyen is a saját tempójukban rohannak, magukkal hajtva a csoportjukat is, nehéz elbámészkodni az embert megragadó dolgoknál.
Így decemberben, mintegy 25 celsius fokban remek időtöltés volt az erődben való séta. Viszont elképzelni is kellemetlen, milyen meleg lehet itt a nyáron. India hatalmas ország, különböző helyeire más-más időpontban szerencsés elutazni, erre figyeljünk oda utunk megtervezésekor.
A látványos programok után az utca forgatagába vetettük bele magunkat. Már itt kezdett az az érzésem lenni, hogy nagyjából minden indiai város ugyanúgy nézhet ki. Az utcán lévő forgalom, állatok hada, az útszéli boltok, bazárok, árusok mind-mind ugyanazok, akár Jodhpurban, Delhiben vagy Agrában vagyunk éppen. Ami számomra még gondot okozott a tájékozódásban, hogy kevés a nevezetesség, látványosság, amitől egy-egy utca megkülönböztethető lenne a másiktól. Egy városon belül az utcák (melyek száma jelentős) is teljesen egyformának tűnnek, nagyon kevés a jellegzetesebb rész.
Mi több, még a boltok és árusok kínálataiban sincs igazán differencia, maximum az árazásukban. A gyümölcsök, textilek, ajándéktárgyak mind hasonlóak, talán annyi eltéréssel, hogy míg Agrában Taj Mahal-os hűtőmágnesből lehet többet kapni, Delhiben Vörös erődösből. Egyébként minden más szinte ugyanaz. Ezt alátámasztja, hogy az első napokban készített fotóim száma nagyságrendekkel volt nagyobb, mit már a harmadik-negyedik napi termés. Az első nap még mindenre rácsodálkozik az ember, de napok múlva már kevésbé érdekes egy díszes ruha, érdekes gyümölcs, vagy egy pet-palackot dézsmáló tehén.
Ami viszont hálás téma marad továbbra is egy fotósnak, azok az emberi arcok, iskolába siető egyenruhás gyerkőcök, szent emberek az utcán, és egy-két idehaza elképzelhetetlen kuriózum, amiket az itteni utca szinte folyamatosan szül magából.
Sajnos a kéregetők száma itt sem kevesebb, mint a fővárosban volt. A piactéren sétálva nem tudtunk úgy egy lépést sem megtenni, hogy valaki ne csapódott volna mellénk könyörögve ételért vagy rúpiáért.
Számomra meglepetést okozott még, hogy meglehetősen kevés európai turistával találkoztunk. Én nagyobb áradatra számítottam az öreg kontinensről, főleg, hogy karácsonyi szünet volt a legtöbb helyen. Ezzel szemben a keleti vendégek száma több is volt, mint elegendő, ennek leginkább a múzeumi részekben láttuk kárát.
Ezután betértünk étkezni egy sarki kajáldába. Valami helyi kaját ettem, ami pontosan ugyanolyan volt elsőre, mint az összes eddigi indiai étel, amit fogyasztottam: baromira csípett. Azonban ennek hatása később sem múlt el. Pokolian égett a gyomrom egész éjszaka. Kétszer ébredtem arra, hogy a vécére kell rohannom. Egyszer olyan rosszul voltam, hogy felegyenesedni sem bírtam, és az egyensúlyom sem találtam hirtelen, lekoccoltam fejjel a fürdő ajtókeretét is. Kicsit megijedtem, de aztán reggelre a rohanási kényszer elmúlt, de a gyomrom napokig mocorgott és nem igazán tűrte meg az elfogyasztott étkeket. Ennek következményeként pár napnyi gyengeség is úrrá lett rajtam.
Sokakat foglalkoztat az a lényeges kérdés utazás előtt, hogy mit lehet enni Indiában és mit nem, valamint, hogy hol érdemes étkeznünk. Tegyük gyorsan tisztába ezt a dolgot. Először is tudatába kell lennünk annak, hogy egy másik kontinensen járunk, egy olyan helyen, ami a mi szervezetünk számára szokatlan, és nagyon sok újdonságot tartalmaz. Kisebb hasmenések, gyomorrontások és hányinger egy-egy higiénikusan elkészített ebéd után is előfordulhatnak akár valamely fűszertől, vagy összetevőtől is. Pánikolni nem kell, ezekből gyorsan helyrejön az ember. Baj akkor van, ha már napokon keresztül nem akar enyhülni a jelenség, ekkor a patikákban kaphatunk a nyavalyánkra való gyógyszert, vagy ellátogathatunk egy helyi orvoshoz is bizalommal, ő tudni fogja mit kell tennünk.
Hol együnk? Bárhol. Az a helyzet, hogy gyomorrontáson ugyanúgy áteshetünk egy sokcsillagos szálloda éttermében elfogyasztott vacsora után, mint az utcán vásárolt falatkáktól. Általában az ételeket főzik vagy sütik, így nagyobb probléma inkább az evőeszközök sterilitásával lehet, amivel úgy sem tudunk mit kezdeni. Vihetünk saját villát, de a tányér úgy sem saját, amin az ételt kapjuk. Sajnos az evőeszközök higiéniája legtöbb helyen nem éri el a minimálisan elvárt szintet. Egyszer még egy kitűnőnek ígérkező kávé lehetőségét is visszautasítottuk, amikor az árus elővette a poharakat, amik még valamikor a brit gyarmatosítás idején lehettek utoljára elmosva.
Evés előtt mossunk kezet, de tényleg! Ez itt nem vicc. Az utcán állati ürülékek között járunk, mindenki köpköd, mi pedig csak megfogunk egy-egy korlátot, vásárfiát stb... A nedves törlőkendőnek is jó hasznát vehetjük ebéd előtt.
Mit együnk? A főtt, kisütött dolgok biztonságosak. Én leginkább a tejtermékek után éreztem, hogy adott ínyencséget lehet hogy nem kellett volna elfogyasztanom. A lassi valami mennyeien finom, napi huszonnégy órában lehetne inni a különböző verzióit váltogatva, de egyszerűen a harmadik alkalom után már nem mertem többet venni belőle. Persze ez az én gyomrom, az én érzésem, lehet más szerencsésebb és jobban bírja. Ha megkívánjuk az érett és mosolygós gyümölcsöket, figyeljünk arra, hogy valószínűleg csapvízben mosták őket, így szigorúan héja nélkül fogyasztandóak. Ezért külön jó mondjuk a banán és a narancs, azokkal baj nem lehet. Óvakodjunk a jégkockától is az utcán, nem biztos, hogy tiszta vízből állították elő.
Nálunk majd mindenki átesett kisebb gyomorproblémákon. Ekkor a banán-keksz kombó volt, amivel a kérdéses napot ki lehetett húzni. Említést érdemel a világ talán legolcsóbb és legegyszerűbb édes keksze, a Parle-G, amiből ipari mennyiséget lehet betárazni magunknak. A végeláthatatlan vonatozások alkalmával is kiváló szolgálatot tehet, és bárhol kapni.
A következő nap reggelén legyengülve ébredtem, a gyomrom pedig folyamatosan mocorgott. Nyugtalanított a dolog, főleg, mert kedvetlenséggel is párosult.
Az első program a távolról impozáns benyomást keltő Umaid Bhawan Palace meglátogatása volt. Az egykori palotát Maharaja Umaid Singh-ről nevezték el, aki a jelenlegi tulajdonos nagyapja volt. Az épület egy része magánrezidenciaként működik, egy másik része szállodává lett alakítva, ahol a booking.com szerint alig több, mint kétszázezer forintos áron tölthetünk el egy remélhetően kellemes éjszakát. Egy harmadik rész múzeumnak lett nyilvánítva, de ezt csoportunkból csak páran tekintették meg. Az udvaron található még körülbelül nyolc-tíz autókülönlegesség, melyek az egykori maharaja tulajdonát képezték.
A palota után a buszmegálló felé vettük az irányt, hogy eljussunk a sivatagos területen fekvő Jaisalmer városába. Annyi tapasztalatom már volt ekkor, hogy tudtam: tömegközlekedés = szívás. De legalább olyan szívás, aminek minden pillanata érdekes.
Már a jodhpuri buszmegálló alátámasztotta várakozásaimat (buszmegálló alatt értek egy kis teret, ahol több busz van és még több ember). Szükség miatt keresnem kellett egy illemhelyet, így találtam rá a szó legnemesebb értelmében vett nyilvános vécére. A buszmegálló körüli betonkerítésre három piszoár volt felhelyezve, illetve volt három, fedett, de ajtó nélküli pottyantós vécé is, aminek nagy előnye, hogy guggolás és erőlködés közben is könnyen szemmel tarthatjuk buszunkat, nem-e indul már, így az utolsó pillanatig kihasználhatjuk az időnket indulásig. Hátránya, hogy mindenki, aki utazni szeretne - ez pedig ebben az országban bármely két pont között hatalmas tömeget jelent - láthatja próbálkozásunkat.
A buszunk szintén tartogatott érdekességeket, bár inkább pozitív értelemben. Még soha nem utaztam alvós buszban, melyben priccsek vannak, most ezt is kipróbálhattam. Az egyik oldalon volt csak megtalálható a jól megszokott két sor ülés, felette egy sor fekvőhellyel, a másik oldalon pedig hosszában volt található a két emeletnyi fekvő alkalmatosság. Nyilván a nagy számú utazóközönség miatt az "ágyakon" is inkább négyen-öten ültek, és a járórészen is guggolt még pár ember, de ez itt természetes.
Minden busznak van egy főnöke, az ő érdeke, hogy minél többen férjenek be, hiszen minden utazó plusz profitot jelent. A mi managerünk latin-amerikai diktátorokat meghazudtoló hangnemben irányította a "lazázó" utasokat és szervezte az ülésrendet, illetve az egész utazást.
Menet közben néha bealudtam picit, de az öt és fél órás út eléggé elnyomorított. Egyszer álltunk meg egy öt perces pihenőre az út szélén, ahol egy toi-toi is volt. Aki bejutott bejutott, aki nem (én), az már nem. A busz indult tovább. Megállásból több is volt egy-egy percekre különböző településeken, ilyenkor árusok rohanták meg a buszt és az ablakon keresztül adogatták be portékájukat és vették át az ellenértéket.
A dudáról már eddig is tudtuk, hogy egy teljesen funkcióját vesztett dolog errefelé, mivel mindenki folyamatosan rajta tartja egyik ujját a gombon. De a buszunknak már dallamkürtje is volt! Sofőrünk minden bizonnyal ezt már valami magasabb rendű dolognak érezte, ezért fog a hangja életem végéig a fülemben csengeni. Egyébként egy helyi sráctól sikerült megtudnom, hogy többnyire akkor dudálnak a járművek, amikor előznek, figyelmeztetve ezzel az előttük haladókat, hogy nehogy hirtelen irányváltásba kezdjenek, sőt, húzódjanak lejjebb ha tudnak. A probléma ezzel csak az, hogy ha veszünk egy alap kétsávos utat, az itt legalább öt-hat járművet jelent egymás mellett, akik folyamatos előzésben állnak, ezért tűnik a rendszer kaotikusnak.
De a legnagyobb pillanat kétségtelenül az volt a utazás során, amikor egy csadorban lévő nő elkezdte szoptatni kicsinyét a tömött buszon. Egyszerre volt meghökkentő, elgondolkodtató, mókás és zavarba ejtő. De végül is a hölgy arca el volt takarva...
