Kalandozások Jerevántól délre
A következő pár napban délebbre merészkedtünk Örményországban. Csodálatos tájak, remek túralehetőségek és a világ leghosszabb felvonója vár ott a kalandozni vágyókra.
Reggel autóba szálltunk és elindultunk a karabahi határ irányába. Mai végcélunk Goris városa volt. Ekkor még nem is sejtettük, hogy mennyi csoda vár ránk a megérkezésig. Ez a nap az egyik legfelejthetetlenebbre sikerült örményországi tartózkodásunk alatt.
Indulás után próbáltam még egy kicsit pihentetni a szemem, de olyan gyönyörű helyeken haladtunk, hogy vétek lett volna aludni a buszon. Egyre magasabbra értünk fel. Hihetetlen, de télen errefelé 5 hónapon keresztül hó van. Érdekes, hogy Örményország mennyire nem így élt a képzeletemben. Tudtam, hogy maga az egész terület magasan helyezkedik el, de az ország elhelyezkedéséből fakadóan én nem gondoltam, hogy télen ilyen kellemetlen lehet errefelé az élet.
A másik szembeötlő dolog a csodás örmény tájban, hogy abszolút művelhetetlen. A hegyes, sziklás, dimbes-dombos meseszép helyek olykor lenyűgöző kies tájakkal váltakoznak. Viszont vízszintes terület szinte alig található errefelé. Kis, talán 100x200 méteres földterületeket lehet látni művelgetve egymástól elszórtan. Természetesen a földművelési módszerek sem a high-tech korszakot idézik. Itt még kézi kaszával aratnak az emberek, ezt úton-útfélen látni is lehetett. Érdekes módon még állatok sem nagyon vannak, pedig ha a tehenek a grúz gleccsereken is megélnek, akkor itt is elkérődznének valahogy. Persze errefelé a települések is igen ritkák, elvétve pillantottunk meg egyet-egyet.
Közben felértünk a Vorotan-hágóhoz, amely 2300 méteres magasságban helyezkedik el. Itt már elég hűvös is volt, és az ég is meglehetősen borús képet mutatott. A hágóról lefelé ereszkedvén már valamivel életképesebb táj képe fogadott bennünket, de itt is a fent leírtak leginkább a jellemzőek, csak errefelé valamivel több kis, négyzet alakú terület volt művelés alatt.
Nemsokára elértük Zorats Karert. A hely egy körülbelül öt-hétezer éves sziklaformáció, amelyet az örmény Stonhenge-ként is emlegetnek. Érdekes látványt nyújtanak a pusztaság közepén az egymástól nagyjából egyenlő távolságra található sziklák, melyek közül a legmagasabb 2,8 méter, súlya 10 tonna. A 223 kőből álló formáció kígyó alakban kanyarog több száz méteren keresztül, majd egyhelyütt koncentrikus körökké formálódik, aminek a közepén egy rejtélyes kőrakás található, mellette egy veremmel. Némely sziklán precízen kifúrt lyukakat találhatunk. Elméletileg az év különböző szakaiban más és más nyíláson süt be a nap sugara, ezzel mérhető az idő múlása. Rendeltetési céljáról annyiféle legenda kering, ahány tanulmányt készítettek eddig róla. Szentélytől sírokig, akadémiától csillagvizsgálóig, jóshelytől az ufóleszállóig mindennek beállították már ezt a misztikus helyet.
Az idők folyamán a bazaltköveket moha és zuzmó nőtte be, ennek következtében rendkívül színesek. Néhány évtizede még nagyobb területen álltak a kövek, de a szovjet időkben jelentős részüket elbontották. Érdekesség, hogy a főút másik oldalára építettek nemrég egy kisebb „Zorats Karert” a turisták számára. Itt csak pár kivésett kő található leginkább fotózás céljára.
Mindig elgondolkodom hasonló helyek láttán, hogy vajon mi járhatott az alkotók fejében, mi inspirálta őket ezeknek a titokzatos helyeknek a létrehozására? Mi vezérelte őket évezredekkel ezelőtt, hogy dacolva a nehézségekkel ekkora vállalkozásokba kezdjenek? Honnan jött például a forma, miért pont ilyen alakzatokat emeltek? És miért kellett egyáltalán ilyesmiket építeni gyakorlatilag zéró technológiai háttérrel? Nincs az a tudós, aki ezekre egyértelmű választ tudna adni. Csak teóriák vannak.
Minden hajdani kultúra mazochista lett volna, és egyszerűen csak szerették szívatni magukat? Nem gondolnám, hogy ez csak egy fura hóbortja volt elődeinknek. Ötezer évvel ezelőtt, amikor a mindennapi betevőről kellett gondoskodni, és védeni kellett magukat az embereknek egymástól, a vadaktól, és a környezeti katasztrófáktól, luxus lett volna csak azért egy ilyen monumentális és bonyolult formációt létrehozni, mert valakinek az jutott az eszébe, hogy "Jajj, ez de szép lenne ide! Hozzunk fel gyorsan 1700 méter magasra több tonnás köveket, és rakjuk őket sorba!". Racionális és jelentős oka kellett lennie tehát, hogy ezeket a megmagyarázhatatlan alakzatokat pont arra a helyre és pont ilyen formában építették meg. Hihetetlennek tartom, hogy a modern kor legintelligensebb fajának lövése nincs arról, milyen szerepet játszhattak egykor ezek az alkotások elődeink életében. Ebből is látszik, hogy rengeteg értékes tudás veszett el az évezredek alatt, és nem biztos, hogy akiket primitív emberekként tartunk ma számon, valaha nem voltak bizonyos értelemben nagyobb tudás birtokában, mint most éppen mi vagyunk. Ahogy a mondás is tartja: Őseink nem hülyék voltak, csak régen éltek. Az pedig, hogy nem értjük őket, nem biztos, hogy rájuk nézve kritika.
Utunkat tovább folytattuk Halidzor irányába. A település igazán érdekes látványt nyújt, mivel gyakorlatilag egy hegyoldal peremén helyezkedik el. A település feletti hegyről indul a világ leghosszabb felvonója, innen lehet elérni a Tatevi Kolostort a legegyszerűbb módon. Lebegés előtt viszont mi még túráztunk egyet. A túra kezdete a közeli Sátán Hídjánál volt. A Sátán Hídja nevével ellentétben nem egy híd, hanem egy száz méter hosszú és ötven méter széles sziklaképződmény. A leginkább sárkányfogakra emlékeztető sziklák megmozgatják az ember képzeletét. Az évezredek során a szél és a víz formálta azt a természeti csodát, "polírozgatta" a megkövült lávát, így alakult ki az ország egyik legkiemelkedőbb természeti látnivalója. A mondavilág szerint a Sátán építette ezt a helyet a világ teremtésekor. Ijesztő alkotásának kompenzálására az Úr a közelben ásványi sókban gazdag, meleg vizű forrásokat fakasztott. Közel a hídhoz még úszni is lehet a hőforrásban.
Nem messze ettől a helytől, rövid túrázással érhető el a Tatevi Anapat. Ez egy elhagyatott kolostor a folyóparti rengetegben, mely a kalandot kereső túrázók számára remek célpont. Az 1600-as évek elején szerzetesek alapították, de alig fél évszázad múlva, egy szörnyű földrengés hatására el is kellett hagyniuk azt. Jelenleg egy remete él itt, akivel bár nem találkoztunk, de ottlétére több jel is utalt. Maga a hely nagyon szép, teljesen vadregényes érzetet kelt. Eljutni oda nem nehéz, egy folyón átkelés bonyolítja mindössze a terepet, amit köveken ugrálva, vagy lábbelinket levetve, egyszerűen a vízben átsétálva tudunk abszolválni. A folyó partján gyönyörű szitakötőket látni tucatszám, de a növényvilág is meglehetősen érdekes.
Visszatérve a Sátán Hídjához, egy másik irányba indulva remek forráshelyeket találtunk amolyan medencének kialakítva. Itt helyiek fürdőztek leginkább. Innen pár méterrel továbbhaladva jött viszont az igazi kaland, ami megint csak egy nagy kedvencemmé vált. Egy kisebb sziklafalon kell mászva leereszkedni, ahová segítségképp előre beépítettek egy drótkötelet fogódzkodóul, de a művelet így sem teljesen kockázatmentes. Először egy fa törzsébe kapaszkodva kell elkezdeni az „ereszkedést”, majd már lefelé mászva kell megfogni az ekkor még a lábszárunknál kezdődő kötelet. Ezt markolva már biztonságosabb ereszkedni, bár mondjuk innen egy billegő vaslétra tetejére érkezünk, amin még le kell lépdelnünk a csúszós sziklákra. Ezt a műveletet azért gondolja át felelőssége teljes tudatában mindenki aki belevág. Hibázni nincs mód, alul sziklák várnak. Az viszont tény, hogy amit lent kap az ember, az elfeledtet vele minden idevezető nehézséget. Sokat nem kell lefelé mászni, de az a rövid táv elég nagy koncentrációt igényel.
Csoportunkból összesen hárman mentünk le ide. Leérve levetettük cipőnket és ruházatunk, mivel innentől már egy kellemes hőmérsékletű, vízzel teli barlangban kellett manővereznünk. Odabent aztán jött a jól megérdemelt jutalom. A színes cseppkövekből csöpögő víz évezredes munkával amolyan kádszerűségeket vájt a sziklákba, amelyekbe nyugodtan lehetett fürdőzni. És viszonylag valóban nyugodtan, hiszen az említett nehézségek miatt itt azért már tényleg limitált a turistaforgalom, többnyire csak helyiekkel találkoztunk odalent. Gyönyörű és eredeti hely, a csodálatosan színes cseppkövek között pancsolni valóban nem mindennapi élmény, főleg, hogy ez nem is egy kiépített rész, hanem egy teljesen természetes barlang. Nagyon jó érzés volt lent lenni.
Ez a jutalmazási-rendszer dolog tényleg hihetetlen. Ha ide is le lehetne jutni sétálva, akkor egyrészt valószínűleg a barlangot már rég tönkretették volna a turisták, vagy annyian lennének itt, mint az oroszok. Nekem sem lett volna valószínű ilyen feelingje a dolognak, mint így, hogy be kellett vállalni egy kisebb mászást érte. Ez így együtt viszont remek program volt, és biztos, hogy feledhetetlen sztori marad. Apropó… Nem szeretnék tényleg senkit elriasztani a helytől, de felfelé rosszabb mászni, mint lefelé, főleg a szikla legtetején való felkapaszkodás nem teljesen egyértelmű.
A kalandozások után visszamentünk Halidzorba, hogy a már említett felvonót használatba véve eljussunk a Tatevi kolostorhoz. A felvonó pályájának hossza 5750 méter, amellyel a világ leghosszabbika a maga nemében. A szerkezet helyenként 320 méteres magasságban viszi utasait óránkénti 36km/h sebességgel. Az utazás a kis kabinokban meglehetősen hangulatos, a kilátás pedig egészen pazar. Mindemellett még hasznos információkat és kellemes zenét is kapunk körítésként a fülke hangszórójából.
A Tatev kolostor a Vorotan kanyon felett, egy bazaltfennsíkra épült, erőddel egybeépített építészeti remek. Itt már a kereszténység előtti időkben is építkeztek, egy pogány templom állt a jelenlegi kolostor helyén. Érdekes látvány, hogy a műemlékegyüttes milyen remekül illeszkedik az őt körülvevő környezetéhez. A falak, mintha a természetes sziklaképződmények folytatásai lennének. A kolostor udvarán található a 904-ben épített Gavazan emlékmű. A kisméretű kövekből emelt, nyolcoldalú és nyolc méter magas oszlop tetején egy vésett mintázatú keresztes khacskhar áll. Az oszlop egy igazán kiemelkedő mérnöki csoda, hiszen ingani kezd szeizmikus mozgás estén, és csodának tűnik, hogy mindig visszanyeri eredeti helyzetét. Építésének fő célja volt, hogy a kisebb földrengésekre felfigyelhessenek a helyiek, így fel tudjanak időben készülni az esetleges nagyobb rengésekre.
Innen visszafelé is természetesen a felvonóval mentünk, amelynek egyetlen hibája, hogy egy órás sorban állás után tudtuk igénybe venni azt.
Estére eléggé hűvös lett és az eső is rákezdett. Megérkezve Gorisi szállásunkra megvacsoráztunk közösen, majd eltettük magunkat másnapra. Sajnos ezen a napon már nálam is előjöttek hasmenéses tünetek. Nem volt súlyos a dolog, de ez a jelenség innentől kezdve egész örményországi kint tartózkodásom alatt jelen volt.
Reggel esőre ébredtünk Goris városában, így a nap első programjára szomorkás hangulatú időjárási körülmények között került sor. A karabahi határtól nem messze lévő város egy sziklás völgykatlanban terül el, ahol már időszámításunk kezdetén is léteztek települések. A városkától délre magas hegycsúcsokat, gyertyánfával, tölggyel és helyenként tiszafával benőtt hegyoldalakat csodálhat meg az ember. A természetet kedvelő túrázóknak egy kis ékszerdobozka a város környéke, mely nagyon sok látnivalót kínál. Mi a helyi temetőnél és annak környékén tettünk először egy sétát, ahol különböző, nagyon érdekes formációjú sziklákat lehetett megcsodálni. Sajnos a nagy köd miatt a látótávolság jelentősen lecsökkent, így csak azokat az igazán közeli sziklákat láthattuk, amelyek mellett elsétáltunk. Mondjuk volt egy érdekes hangulata a helynek, így ködben, esőben egy temetőben járkálva. Viszont ez a hely biztos még nagyobb élmény lett volna, ha kegyesebb hozzánk az időjárás. A kiruccanás végére totálisan bőrig áztam. Ez nem igazán zavart mondjuk, viszont a borús idő hangulata teljesen rám telepedett, és a teljes kedvetlenség lett úrrá rajtam. Valahogy semmihez sem volt kedvem ekkor, bevallom, legszívesebben átaludtam volna a napot.
Ezek után elindultunk Khndzoresk települése felé, ahol szintén tettünk egy túrát. Ekkor már nem esett, viszont a többi körülmény semmit sem változott. És itt lett számomra világos, hogy a Jóisten nem elcseszni akarta a napunkat a szürkés-ködös idővel, hanem éppen hogy egy olyan élményt akart adni nekünk, ami megint csak egyedülálló volt. Történt ugyanis, hogy egy függőhídhoz értünk, aminek a vége gyakorlatilag a semmiben végződött. Halálosan jó látvány volt, el is ökörködtünk picit a hídon. Remek érzés volt átmenni rajta, beleszaladni a totális ismeretlenbe. Persze a környékből semmit nem láttunk, amiért biztos nagy kár, de ezen a hídon nekünk így kellett most átmenni, ez így volt szuper, ezt csak mi, ott és akkor láthattuk ilyennek, senki más.
Továbbhaladva elértünk a régi Khndzoreski templomhoz, mely magára hagyatva áll egy erdő közepén, a településtől távol.
A harmadik túránk ezen a napon a Shaki települése mellett található vízesés volt. Már a parkolónál érdekes látvány fogadott minket, pedig akkor még a vízesésnek nyoma sem volt. Kilenc fő szállt ki egy régi, volga típusú gépjárműből előttünk, amire nem lehetett nem rácsodálkozni, még akkor is, ha hét gyermek volt közöttük.
Itt nem kellett nagy távot leküzdeni a vízesésig, ami remek látvány volt, ez megint csak visszahozott valamit az életkedvemből. Ráadásul fel is lehetett menni a vízesés tetejébe, ami megint csak egy kis extra érzést adott pluszban a napomhoz. Külön tetszett, hogy ez egy elég széles és több helyen alázúduló vízfolyam volt, ami ráadásul esés közben meg is tört párszor a sziklákon.
Pár fotó és csoportkép elkészítése után Sissianba mentünk, ahol a helyi templomot néztük meg. Itt is volt egy idősebb bácsi, aki sztorizgatott nekünk, és mutatott egy érdekes tárgyat is. Apró, gombostű-fejnyi lyukakon kellett belenézni, ami tulajdonképpen nagyító volt, és ott, különböző kegyképek voltak megfestve többek között például egy félbevágott rizsszemre.
A templom megtekintése és a napi görögdinnye elfogyasztása után Arpi települése felé vettük ismét az irányt, ahol két napja is megszálltunk. Útközben már akkor is feltűnt nekünk a Spandarian víztározó. Sofőrünk elmesélése alapján valaha ott egy falu állt, amit a szovjet időkben árasztottak el vízzel, hogy mi célból, az már a feledés homályába veszett. A víztározó felett lehetett látni egy érdekes temetőt is, elsétáltunk hát oda is, és megnéztük magunknak ezt a cseppet sem mindennapos részt.
Időben érkeztünk Arpiba, így még meg tudtuk nézni a szállásunk felett elhelyezkedő, sziklafalba vájt barlangot, amelynek nevezetessége, hogy itt találták meg többek között a világ legrégebbi cipőjét. Két srác vitt minket körbe. Elmesélték, hogy ezt a részt, ami ma egy hegyoldal, régebben víz borította. A vízszint apadásakor hozhatták létre ezt a barlangot az őseink. Odabent látni a régészeti feltárások nyomait, még ki van kötelezve és meg van számozva minden.
Az egyik idegenvezetőnk profi khacskárfaragó volt. A szállásunk mellett csodálhattuk meg a munkáit, amelyek tényleg profizmusról árulkodtak. Egy ilyen kereszteskő kifaragása nem kis szakértelmet és precizitást igényel. Egész szép műveket készített a huszonéves srác, melyek mind saját tervezések is. Saját magának álmodja meg a formákat, majd ezt vési kőbe. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen kő kifaragása mérettől függően heteket-hónapokat vehet igénybe. Ráadásul a rajta szereplő dolgoknak mind van szimbolikus jelentőségük, amelyeket el is magyarázott nekünk.
Igencsak éhes voltam már ekkor, de még vacsora előtt felmentünk a Noravank Kolostorhoz, ami teljesen átértelmezte bennem a „gyönyörűséges” szó jelentését. Nem vállalok nagy kockázatot, ha azt mondom, hogy ez Örményország legszebb kolostora, és ezt a címet az őt körülölelő mesébe illő tájnak is köszönheti.
Káprázatos formák és színek a lenyugvó nap fényének kellemesen simogató megvilágítása mellet. Ha ezelőtt valaki elém rakott volna egy fotót a helyről, simán rávágtam volna, hogy ebben kicsit sok a photoshop. De itt nem lehetett semmilyen photoshopról szó, ez az egész kép ott volt előttem élőben. Mondanom sem kell, hogy ekkor már a reggeli depressziós hangulatomnak halovány foszlánya sem volt meg bennem.
A templom maga örmény viszonyok között egészen újnak számít, 1205-ben alapították. A 13-14. században a kolostor Syunik püspökök rezidenciájává vált, így gyorsan központi szerepet töltött be az ország életében. A vörös sziklák közé épült szentélyben őrizték sokáig Jézus eredeti keresztjének egy darabját is.
A templomból Arpi felé egy, pontosabban két darabon sétáltunk, ami szintén remek élmény volt. Ezután jöhetett a vacsora, ami nem tudom már mi is volt, de az biztos, hogy finom. Igazából éttermekben, szállásokon nem lehet rosszat enni. Örményországban mondjuk vidéken, kisebb falvakban ha bemegy az ember egy kisboltba (más nincs arra), ott meglehetősen limitált a kínálat, vendéglátóhelyeken azonban viszonylag olcsón ehet elég finomakat az arra járó.
Vacsora után még kiültünk borozgatni a szállásunk elé, itt mindenki mondott egy tósztot. Én a „jófej” csoporttársakra emeltem poharam, hiszen egy ilyen úton, ahol gyakorlatilag ismeretlen emberekkel indulsz neki egy ismeretlen országnak, elég nagy lutri, hogy milyen társaság jön össze, ez pedig alapjaiban befolyásolja, hogy miként éled meg a kint eltöltött időt. Itt remek csapatot hozott össze a sors, én ezért mondtam köszönetet.
