Kutaiszi és környéke
Georgia megismerését Kutaiszi és környékének felfedezésével folytattuk. Bár maga a város sok szépséget nem tartogat, a környékén kimondottan szép számú látnivalóban gyönyörködhettünk.
Reggeli után búcsút intettünk a hegyeknek és Kutaiszi felé vettük az irányt, ami csaknem egy hat órás buszozást jelentett. Ez a bőséges idő viszont nagyszerű lehetőséget kínált arra, hogy picit mindenki bemutatkozhasson. Elmondja honnan jött, mivel foglalkozik, merre járt eddig, és mik a tervei a jövőben. Ez egy teljesen jó kis csapatépítő programnak bizonyult, végre jobban is megismerhettük egymást.
Hegynek felfelé már feltűnt, hogy jelentős számban vannak kaptárak kihelyezve az út mentén, sokan foglalkoznak errefelé méhészkedéssel. Bárhol meg lehet állni és mézet vásárolni a helyiektől. Megálltunk mi is egy méhészetnél, ahol gesztenyemézet kóstolhattunk, a gazda pedig még egy kaptárat is felnyitott a kedvünkért, így megnézhettük hogyan is szorgoskodnak a méhek odabent, és hogyan is néz ki belülről egy aktív kaptár.
Már magunk mögött tudtuk a Nagy-Kaukázus hegyeit, amikor megálltunk egy kisebb település temetőjénél. Érdekes a helyi temetkezési formula. A sírkövek igen egyediek, legtöbbször a halottat ábrázolják úgy, ahogyan az életében leginkább rá jellemző volt, vagy éppen haláluk okát vésik a kövekre. Gyakorlatilag minden kő egy-egy történetet mesél el adott ember életéről vagy haláláról. Láthattunk itt cigarettázó emberről képet, de olyat is, ahol borozgat a kőbe vésett figura, sírja elé pedig egy üveg bor volt elhelyezve. Volt olyan kő is, amelyen csupán egy Kamaz teherautó volt látható. Számomra a legmegindítóbb egy kisgyermek sírja volt, ami elé egy tálkában egy szem cukorka volt elhelyezve, mellette egy pohár üdítővel.
A sírkövek mellett asztalka és valamilyen ülőalkalmatosság is található, és ez az egész egy kis kerítéssel gondosan be van kerítve. Errefelé így emlékeznek a halottaikra az emberek. Volt, aki ezt morbidnak találta, volt akinek tetszett az emlékezés ezen módja. Én úgy gondolom, hogy az élethűen kidolgozott, mosolygó arcok, talán idővel egy kis megnyugvást sugározhatnak a hozzátartozóknak.
Ahogy haladtunk át a kisebb településeken buszunkkal, nagyjából hasonló kép fogadott minket, mint mondjuk Magyarország szegényesebb vidékein. Kicsit romos, de élhető házakkal, valamennyire rendben tartott utakkal, kis boltokkal, valamivel több háziállattal. Sajnos a gázcsövek sokat rondítanak az összképen, amelyek ebben az országban (is) méteres magasságban futnak az utak mentén, maximum a kocsibejáróknál emelik meg őket 3-4 méter magasba. Ez a látvány behálózza gyakorlatilag a komplett vidéket.
Sajnos az időjárás ezen a napon nem volt kegyes hozzánk (konkrétan ömlött az eső), így a tervezett szabadtéri programunkat el is kellett napolnunk. Tovább mentünk hát Kutaisziba. Kutaiszi volt a mai Georgia területén fekvő ősi állam, Kolkhisz fővárosa. A régészeti bizonyítékok szerint már az időszámításunk előtti második évezredben is létezett a település. A görög mondavilágból ismert Aranygyapjú története is csatlakozik a területhez. Kutaiszi a 10-11. században majdnem 150 éven keresztül volt a Grúz Királyság fővárosa. Jelenleg az ország második legnagyobb városa, többek között a parlament épülete is itt található, ezen kívül fontos kulturális és oktatási központ.
Megérkezve, a buszról gyorsan levizitáltam a várost. Maradjunk annyiban, hogy nem Kutaiszi miatt lett felkapott hely Georgia az utóbbi időkben. Hatalmas, lepusztult, szürke panelok közé értünk. Először a piacot látogattuk meg. Itt találkoztam először azzal a jelenséggel, amit oroszul és grúzul beszélő emberek között később többször is megfigyeltem, nevezetesen, hogy olyan hangon beszélnek egymással, hogy egyszerűen nem lehet tudni, hogy adott emberek most veszekednek, vagy csak éppen sztoriban vannak és beleélik magukat. A piacon megcsodáltam közelebbről a hófehér tojásokat is, amik eddig is tetszettek. Egyszerű, tyúkokból való tojások, csak hófehérek éppen. Errefelé csak ez a fajta található, mindenesetre ízre pontosan olyan, mint a mi sárgás tojásaink.
Egyik társammal gondoltuk kipróbálunk valami helyi ízt is, ezért vásároltunk egy-egy műanyagpohárka valamit, amit mi leginkább joghurtnak néztünk elsőre. Kicsit mellélőttünk a tippünkkel, ugyanis valami karamell-szerű, émelyítően cukros dologra szaladtunk rá. Édességnek nem volt rossz, de már a fele pohár után éreztem, hogy a havi kalóriaadagomat ezzel be is vittem a „rendszerbe”.
A város egy(ik) jó tulajdonsága, hogy rengeteg, általam csak „okos automatának” nevezett dolog van kihelyezve az utcákra, amiken keresztül gyorsan lehet különböző tranzakciókat végezni, még a mobilokat is fel lehet tölteni, sőt, még kaszinó és sportfogadás funkció is elérhető rajtuk.
A város járműparkját végignézve átlagban 3-4 évvel lehet idősebb az idehaza megszokottaktól, amennyiben a még szép számban jelenlévő volgákat leszámítjuk. Az építészetre jellemző, hogy ha egy panelépületen harminc erkély található, az harminc különböző képpen van beépítve. Palával, téglával, lemezekkel, deszkával. Csak a fantázia szabhat határt, ami itt meglehetősen széleskörűnek bizonyul. Érdekes az is, hogy még az 5-6. emeleti lakások erkélye is be van rácsozva sok helyen, pedig a grúz közbiztonság veri az EU-s átlagot.
Tbilisiből a parlamentet is Kutaiszibe költöztették nemrég. Az épület maga engem egy óriási szemre emlékeztet. Jellemző, hogy a parlament épületével szemközti utcán sétálva már az az érzése támad az embernek, mintha egy szegénynegyed peremén sétálna. Az mindenesetre erősen kontrasztos látvány, amikor egy romos, szürke, tízemeletes panelház aljában, egy lila táblán, rózsaszín betűkkel írt felirat: „Beauty salon” hirdet megszépülést a hölgyeknek.
Váltottam pénzt, ezúttal hivatalos helyen. Az országban a vételi és eladási árfolyamok között gyakorlatilag fillérben sem kifejezhető eltérések vannak, tehát ha valaki többet vált a kelleténél, szinte ugyanannyiért válthatja vissza az el nem költött összeget. Dollár, euro vagy rubel teljesen mindegy (1 lari = 123 forint). A váltás hivatalos helyen nehézkesebb lehet, mint a zugdidi piacán zsebből váltó figurák esetében. Van ahol egyszerűen csak a kezedbe nyomják a valutád ellenértékét és ezzel rendben is vagytok, de volt olyan hely is, ahol még az útlevelet is elkérték, sőt, még bizonylatot is adtak a tranzakcióról. Gyakorlatilag ahány pénzváltó (rengeteg van Kutaisziban), annyi szokás.
Georgiában még nem nagyon divat számlákkal, blokkokkal bajlódni, főleg az utcán. Hivatalosabb helyeken, szállodákban, éttermekben vagy nagyobb boltokban lehet ilyesmikkel találkozni, de egy piacon vagy esetleg egy homestay-en ne kezdjünk el számláért reklamálni, mert senki nem fogja érteni, hogy mi a bajunk.
Az időjárás közben picit javult, így még elmentünk a Bagrati katedrálishoz. A 11. század elején épült székesegyház építését III. Bagrat király rendelte el. A történelem viharai persze nem kegyelmeztek az épületnek. A törökök felrobbantották, a szovjet csapatok ágyúval lőtték a grúz ortodox egyház anyatemplomának szánt katedrálist. A helyreállítási munkálatokat 2010-ben kezdték el, de sajnos ez túl jól sikerült, nem hagytak meg elegendő régi elemet az épületben, így lecsúsztak arról, hogy az UNESCO a védelme alá vegye az épületet. Az katedrálistól remek kilátás nyílik a városra.
A szállásunk felé közeledve formálódott bennem egy kép szépen lassan az országról is. Sokan Európához, mások Ázsiához sorolják Georgiát. Földrajzilag valóban Ázsia, hiszen a Nagy-Kaukázus éppen a határ a két kontinens között, így ha milliméterekkel is, de e tekintetben lemaradtak Európáról az EU irányába kacsingató, és ezt mindenhol EU-s zászlókkal hirdető derék grúz barátaink. Igazából viszont Ázsiától még sokkal távolabb állnak, ha leszámítom azt a Pató Pálos „Ej, ráérünk arra még!" hozzáállásukat a dolgokhoz. Kulturálisan, vallásilag, építészetileg és a mindennapokban is sokkal inkább érzi magát az ember Európa keleti részében, mint Ázsiában. Szóval én nagyjából olyan balkáni szintre tettem az ország összképét.
A szállodába érve el is érkezett a vacsoraidő. Marhából készült saslikot ettem körettel mindössze 8 lariért (1000Ft - szállodában). A kaja egész olcsó az országban, leszámítva a hegyeket, ott hajmeresztő módon, magyar átlagárakkal dolgoznak a vendéglátósok. Vacsora közben jót beszélgettünk, kovácsolódott tovább a társaság.
Utazók számára sokszor fontos kérdés lehet, hogy a magukkal vitt 2-3 váltás ruhájukat hogyan tudják tisztán tartani, esetleg kimosni, mert hát egy hónapon keresztül azért csak viselniük kell ezeket. Ezt legegyszerűbben és a leginkább költséghatékonyan úgy lehet megoldani, hogy a szállodák mosdójában valahogy kisikálja őket az ember. Ez folyóvízben is lehetséges, de praktikusabb, ha bedugaszoljuk a mosdót. A Kaukázusban viszont felmerült egy igen súlyos gond, nevezetesen a „dugóprobléma”. Sem Georgiában, sem később Örményországban nem találkoztunk soha dugókkal. Úgy látszik, ez errefelé hiánycikk. Tehát ha valaki nagyobb mosást tervez odakint, vagy szeretne esetleg zuhanyozás helyett egyszer-egyszer lefürödni, az dobjon be egy káddugót a hátizsákba, jól jöhet.
De ha már kiengedtük a szellemet a palackból… A kaukázusi fürdőszobákkal kapcsolatban van még egy negatív észrevételem, mégpedig az, hogy nagyon ritka a zuhanytálca jelensége is. Legtöbbször a zuhanyozó a fürdőszoba tetejéből lelógó tusolófejből áll csupán, illetve a falra szerelt csaptelepből, így lehetetlen úgy lefürödni, hogy nem áztatjuk totálisan el az egész helyiséget szőnyegekkel és budipapírral együtt. Külön leleményességért kiált, amikor még csak akasztó sincs a falra szerelve, így a törölközőt és a ruhád sem tudod hová aggatni. Ilyenkor az ajtókilincs vagy a szellőző ablak nyújthat praktikus megoldást. Nem tudom mi bajuk errefelé a zuhanytálcákkal.
Másnap, délelőtti programként először egy zsinagógát látogattunk meg Kutaisziban. Szégyen - nem szégyen, még soha nem voltam ezelőtt olyan zsinagógában, amely rendeltetésének megfelelően működött volna. Bár szertartás nem volt épp, legalább mint épülettel megismerkedhettem és fogalmam lett arról, hogyan is néz ki belülről egy autentikus zsinagóga.
Ezután egy grúz ortodox templomba látogattunk el, ahol éppen szertartás folyt. Teljesen más volt, mint amilyennek előzetesen egy ortodox szertartást képzeltem. Sokkal szabadabb az egész, mint ahogyan az az én képzeletemben élt. Nincs egységes öltözete az ide betérőknek, egyszerűen a hívők az úgymond „jobbik” ruhájukat veszik fel, annyi kritériummal, hogy a nőknek illik a fejükre egy kendőt kötni. Ilyen kendők általában a bejáratnál is ki vannak téve, ha valakinél nem lenne kéznél. Érdekesség, hogy többen is miniszoknyában imádkoztak odabent, ami viszont nem tűnt bűnnek, végül is a hölgyek feje be volt kötve. A férfiaknak illik hosszú nadrágot viselnie. Georgiában kimondottan vallásosak az emberek, és ezeket a szabályokat többnyire komolyan is veszik, ezért joggal várják el az odavetődő turistáktól is mindezt. Vallásosságukkal az utcán is szembesülni. Sokan vetnek keresztet például vezetés közben, és szinte minden gépjárműben találhatóak pici szentképek a szélvédő előtt.
A mise alatt természetes a ki-be járkálás az épületbe. A rengeteg „keresztvetés”, ikonok és szentképek megérintése és megcsókolása, a sok fiatal a templomban (fiatal papok is), a gyertyagyújtások egy egész érdekes szertartást tártak elém. Szintén érdekes volt, amikor egy-egy hívő azon szerettének fényképét érintette a szent képekhez, akiért éppen imádkozott. Kicsit mintha minden hívő „szabad életet” élne a templomban a mise ideje alatt. Igaz, itt valóban nincs központosítva a figyelem. Nincs parancsszóra felállás és letérdelés sem, mivel többnyire padok sincsenek a templomokban. Itt valahogy a közvetítő (pap) személye nem tűnik annyira központinak, mint mondjuk a római katolikus szertartásokon. Érdekes és izgalmas volt megfigyelni a különbségeket az általam jobban ismert szertartásokkal összevetve. És talán nekem – mivel én magam nem vagyok különösebben vallásos ember – érdekes volt azt is látni, hogy itt tényleg mennyire igazul hisznek az emberek. Nem megjátszák, nem azért járnak a templomba mert kötelezik őket vagy mert társadalmi elvárás, hanem mert valóban úgy gondolják, hogy most nekik egy kicsit közelebb kell kerülniük Istenhez. Nekem ez teljesen őszintének tűnt a részükről, és ez nagyon tetszett.
A templomoknál sehol nem szednek a turistáktól sem belépődíjat, még a műemléképületnek nyilvánított helyeket is ingyenesen lehet látogatni. Talán egy-két hely volt, ahol valamit kellett fizetni, de ha jól emlékszem ezeken a helyeken kiállítás is volt. Néhány helyen tilos a fotózás, esetleg az ügyesebbeknek sikerülhet sutyiban lőni egy-egy képet.
A napot a Gelati kolostornál folytattuk, amely éppen felújítás alatt állt. Az UNESCO védelme alatt álló épületegyüttes a 12. században épült, Építő Dávid király parancsára. A Gelati kolostorban számos grúz uralkodót temettek el, köztük IV. Dávidot, Tamar királynőt (ez vitatott) és III.Bagrat királyt. Jellemzően az uralkodók szívesen temetkeztek vallási épületekbe, nevezetesen azok „padlójába”, gyakorlatilag az emberek lába alá, jelképezve azt, hogy ők a nép szolgái. A nagy számban előforduló sírkövekre egyáltalán nem tilos rálépni, sőt, sokszor kikerülni lenne nehéz őket. A Gelati a hozzá tartozó akadémiával sokáig Georgia kulturális és szellemi központja volt. Ekkoriban a Gelatit „második Jeruzsálemként” is emlegették. Az itt élő szerzetesek jeleskedtek a kézműves munkákban is. Kiváló festőik, arany- és ezüstműveseik és kódexilluminátoraik is híresek voltak. A Gelati mögött lévő temetőben is érdekes sírköveket találtunk. Az egyik például egy gépjárműbalesetet ábrázolt, de engem a szív alakú kőbe vésett házaspár arcképe fogott meg leginkább.
A délután első részét a Prometheus-cseppkőbarlangban töltöttük, ami valóban hatalmasnak és szépnek mondható. A látogatók mintegy 1200 méter hosszúságú szakaszon tekinthetik meg az évmilliók alatt kialakult gyönyörű formációkat. Talán az élményből egy picit levont, hogy a cseppkövek megvilágítása folyamatosan változik és ez így egy picit giccsesnek hatott, illetve az, hogy az egymás után indított csoportok tolták le egymást szinte az útról. A viselkedni nem tudó látogatók is megpróbálták rombolni az amúgy remek élményt. Igazából itt tényleg ki kell iktatni a „külvilágot”, és meg kell próbálni a látványra koncentrálni, mint a legtöbb turistás helyen. Ha ez sikerül, akkor viszont egy szép élménnyel gazdagodik az ember. A barlang némely pontján zene is szól, ami szerintem teljesen jól megfér a látvány mellett. A kijárathoz érve itt ingyenes buszjáratok viszik vissza a látogatókat a bejárathoz, bár egy tíz perces sétával is lehet abszolválni a távot.
A cseppkőbarlang után a közeli Okatse-kanyonhoz vettük az irányt, amely – cseppet sem meglepő módon – az Okatse nevű folyónál található. A folyó maga 14 km hosszú, maga a kanyon helyenként kb 25-40 méter széles, a mélysége 20-100 méterig terjed. A jegyváltás után két lehetősége van az embernek: vagy sétál egy kellemes környezetben úgy két kilométert a kanyon tényleges bejáratáig, vagy felviteti magát 50 lari ellenében egy jeeppel. Mi természetesen sétáltunk. Szép helyeken visz a gyalogút, ha nem rohan az ember, megéri ezt a módot választani. A kanyon bejáratánál aztán érdekes látvány tárult elénk. A sziklák oldalához rögzített „folyosón” sétáltunk hosszasan, úgy, hogy óriási mélység tátongott a talpunk alatt. Erről a „légi sétányról” 700 méter hosszan lehet gyönyörködni a köröttünk lévő tájban és az alattunk tátongó mélységben. Egy bő fél órás sétát lehet tenni ezen az igen látványos szakaszon, mire a „kilátó” részhez érkezünk, amely egészen benyúlik a kanyon fölé, és ahová egész jó érzés kiállni nézelődni. Az itt lévő padokon mi leültünk egy picit, és pihenésként elénekeltük a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű népdalt, körülbelül 100 méternyi magasságban az Okatse folyó fölött. A visszaútnál ugyan úgy két lehetőségünk van, mint az ide útnál. Mi ekkor is a sétát választottuk.
Hogy halmozzuk a természeti szépségek által nyújtott gyönyörérzetet, a nap lezárásaként még ellátogattunk a Kinchka vízeséshez. Itt is kellett sétálni egy háromnegyed órát felfelé a vízesésig, de amit ott kaptunk látványban, az feltette a nap végén az I-re a pontot. A Kinchka az egyik legmagasabb vízesés Georgiában de ez a legkevesebb ami elmondható róla. Nehéz leírni milyen csodálatos környezetet alakított ki magának a vízesés és a körülötte lévő folyó. Micsoda sziklákat vájt ki, milyen alakzatokat, formákat hozott létre az idők során. A hatalmas víztömeg ahogy alázúdult, a vízpermetből még vagy 30 méterre is kaptunk rendesen. Bátran ugrándoztunk a nedves köveken egy-egy jó fotó kedvéért. Ez a hely vitathatatlanul mindenki tetszését elnyerte.
A nap végén aztán visszatértünk Kutaiszi szállásunkra, ahol kipihenhettük a nap fáradalmait.
