MADEIRA - 2.Nap: Levada do Caldeirão Verde, Santana, Vereda dos Balcões
Második teljes napomra egy szintén nem túl megerőltető túrát, a PR9-es Levada do Caldeirão Verde útvonalat választottam. Igaz, távolságban hosszabbra nyúlt, mint az előző napi, viszont fárasztónak nem volt nevezhető.
Santana környékén több, mint 120 kilométernyi ösvény található, olyan kiemelkedő útvonalakkal, mint a Levada do Rei, a Vereda do Pico Ruivo és a Levada do Caldeirão Verde.
A napi főtúrámat, mely a közel ezer méteres magasságban fekvő Caldeirão Verde levada sétányon visz végig, a Santana városának közelében lévő Casa das Quaimadas parktól kezdtem meg.
A levadák tulajdonképpen csatornák, öntözőrendszerek, melyeket még a portugál telepesek kezdetek kialakítani a 15.századtól kezdve, hogy a vízigényes ültetvényeket (cukornád, banán) locsolni tudják. A levada túrák ezek mentén a csatornák mentén futnak végig a szigetet teljes egészét behálózva.
A park tökéletes hely a kikapcsolódásra és a valódi babérerdő megcsodálására. A szépséges fák látványa és a madárcsicsergés mellett a látogatók nyugodtan étkezhetnek a piknikező helyeken, és sétálhatnak a buja babérerdők által szegélyezett ösvényeken. A parkba érve megcsodálhatunk egy hagyományos stílusú, nádtetős menedékházat is. Ezek a házak Santana környékének jellegzetességei.
A világörökség részét képző, körülbelül húszmillió évvel ezelőtt kialakult, lenyűgöző babérerdőben (Laurissilva) haladtam tovább. Ez a nagyon különleges hangulatú, hatalmas ökoszisztéma rendkívül változatos állat- és növényvilágot rejt magában, felbecsülhetetlen értékű környezeti örökség.
Ma is a nap első sugarainál indultam útnak, kicsit hűvöskés volt még az idő, viszont rajtam kívül csak két hölgy sétált még az útvonalon, mi felváltva előzgettük egymást.
A fák sok helyen szinte természetes alagutat képeznek az ember feje fölött. A gyökerek pár helyen behálózzák a talajt, ami nagyon látványos.
Az esős évszak miatt gazdagon csöpögött, folyt, ömlött a víz a sziklafalakról, sokszor a fejemet sem tudtam megóvni egy kis nedvességtől.
A jobb oldalon kilátás nyílik a tengerre illetve a szemközti hegyoldalra és a mélyben fekvő völgybe. Bal oldalunkon a levadában sok-sok fekete halat csodálhatunk meg, akik fel-alá úszkálnak, gyakran hirtelen manőverekkel irányt váltva. A halak mellett a cinkék vannak még jelen nagy számban a területen, akik egyáltalán nem tartanak az emberi jelenléttől.
Utunk során - mely többnyire buja, zöld, esőerdő-szerű tájon vezet keresztül bennünket -, több, sziklába vájt alagút, kisebb-nagyobb vízesések teszik feledhetetlenné napunkat.
Három és fél kilométer után értem el az első, nagyobb vízeséshez. A vízesések körül a sziklákon nagyon gazdag és változatos növényvilág figyelhető meg. Nekem a páfrányok nagyon tetszettek, igazi esőerdő hangulatot árasztottak.
Az alagutak élményt és kihívást is tartogatnak egyben. Figyeljünk arra, hogy legyen nálunk valami, amivel világítani tudunk a sötét és néha elég hosszú alagutakban és itt most nem mobiltelefonra gondolok, mert annak a fényereje nem mindenhol elég. Vannak rövid kis alagutak, amiken szinte átsüt a nap, de van olyan is, ami több, mint száz méter hosszú. Odabent elég szűkös a hely, néha szinte csak törpjárásban lehet haladni, viszont közben figyelni kell, nehogy egy nagyobb tócsába lépve beázzon a lábbelink.
A Verde-túra végét hét kilométer laza séta után értem el. Itt egy klassz vízesés található (Caldeirão Verde), illetve egy választási lehetőség, hogy visszaforduljunk az utunkon, vagy az útlezárást és tiltótáblát figyelmen kívül hagyva, tovább folytassuk utunkat az Inferno vízesés irányába. Határozott lépéssel léptem át a barikádként emelt ágak-szalagok együttesét és folytattam utam az Inferno irányába, mondván ha már több ezer kilométert repültem idáig, ne az utolsó háromezer méteren akadjak fel.
Itt már elveszítettem a két helyi nőt, egyes egyedül voltam az ösvényen. És innen jött a játékosabb rész. Bő másfél kilométerig a már megszokott terepviszonyok mellett haladtam, majd az utolsó fél órára nagyot változott a kép.
Jött egy hosszabb lépcsősor, csak hogy a napi szintemelkedés nehogy kimaradjon. De mielőtt felmentem volna, tovább haladtam az ösvényen száz métert. Innen egy újabb, igen magas vízesést lehet látni – alulról. Mint később kiderült, a lépcsőn e felé a vízesés felé kell felmásznunk.
A mászást követően több alagúton kell áthaladni. Némelyik szinte már ijesztően felhangosítja a környező folyások, vízesések csobogását.
Végül közel három óra séta után jutottam el a Caldeirão do Inferno-ig, ami egy hatalmas, impresszív félkör alakú fal, amiről körös-körül folyik le a víz. Nem egy klasszikus vízesés, amely látványosan zúdul alá, viszont annyira monumentális a látvány, hogy bőven megérte a ráadás három kilométert.
Azt hittem egyedül leszek itt, de két perccel előttem ért ide egy német hölgy, akivel így közösen megtízóraiztunk és elbeszélgettünk a sziget szépségeiről.
Miután jóllaktam, elindultam visszafelé. Hűvös volt, 13-15 fok lehetett idefönt.
A Verde-ig természetesen senki nem jött velem szembe, úgy tűnik mindenki komolyan vette a tiltó táblát és a barikádot, aminek értelmét utólag sem látom. Zéró veszély volt a lezárt szakaszon. Elképzelhető, hogy több csapadék esetén esetleg veszélyes lehet a terep, de most teljesen indokolatlan volt a lezárás.
A Verde-től viszont ahogyan várható is volt, már tömegek jöttek szembe. Áldottam az eget, hogy megint időben nekivágtam a túrának. Ha valaki szeretné igazán megélni ezeket az utakat, ne adj’ Isten, olyan fényképeket is szeretne készíteni a természet szépségeiről, amibe nem rondít bele tucatnyi szelfizős tik-tok díva, akkor erősen ajánlom, hogy az első napsugarak előtt már legyen a kiindulási pontokon.
Ha valaki a rövidebb utat választja, és csak a Verde vízesésig megy, az 14 kilométerrel számoljon, ami olyan négy órát vesz igénybe. Az Inferno-ig és vissza húsz kilométert kell megtenni, öt órás bruttó idővel minimum. A szintkülönbség nem jelentős, igazán csak az Inferno előtti lépcsősor az, ami komolyabb kihívást tartogat.
A parkba visszaérve még tettem egy kört, mert ritka szép a hely. Van itt egy büfé is (minden látványosság és kilátópont közelében van szinte), ahol megettem egy nagyon finom szendvicset, közösen néhány cinkével, akik a kezemből falatoztak.
Reggel, az idevezető egysávos úton egyedül voltam, így az egy sáv fogalma nem okozott gondot. Lefelé menet azonban már volt szembejövő forgalom is, így többször tolatgatnom kellett, volt, ahol csak harmadik nekifutásra tudtam elhaladni.
Figyelni kell az ilyen helyeken, mivel kanyarból-kanyarba fordul sokszor az ember, a partok pedig igen meredekek, így aki felfelé igyekszik, lendülettel tud csak feljönni, szóval főként a lefelé igyekvőnek kell figyelnie és reagálnia.
Sokan ott rontják el a dolgot és fulladoznak le, meg el sem tudnak indulni partmenetben, hogy túlóvatoskodják az emelkedőket. Végtelenül belassulnak, megállnak, mert félnek, izgulnak. Csak amíg az odahaza megszokott partokon könnyen el lehet indulni, itt, kisebb autók esetén már a motorerő is sokszor korlátozó tényező (ha nincs megfelelő tudás és tapasztalat), hogy felérjen a céljához az ember. Nem szabad felelőtlenkedni, de itt, ha nem vagy határozott, az emelkedők meg fognak büntetni, ha mást nem is, de hallgathatod a gépjárműved motorának szenvedését.
Fél kettő körül volt, amikor visszaértem az autómhoz. Bepattantam a kocsiba és legurultam Santana városába, ahol egy rövid városnézéssel folytattam a napot, a zavartalan napsütésben.
Megnéztem a helyi piac szomszédságában lévő Casas Típicas de Santana-t, ahol a tradicionális nádfedeles házacskában, helyi kézműves termékeket árulnak. Kicsike hely, de roppant szép, megéri arra kanyarodni.
A kis nádtetős házak Madeira turisztikai emblémájává váltak; emlékeztetőül szolgálnak az elmúlt évek itteni gazdáinak életmódjára. E szerény lakóházak nádtetői a gabonafélék, például a búza és a rozs termesztésének melléktermékei voltak. Bármennyire is egyszerűnek tűnik, szigetelték a lakást, és télen és nyáron is kényelmes hőmérsékletet garantáltak. Általában kétszintesek voltak: az alsó szinten a család lakott, a felső szintet pedig raktározásra használtak. Némelyik lejtős talajra épült ház kis borospincével is rendelkezett.
Santana tiszta, kulturált, rendezett város, de ez egyébként a sziget szinte valamennyi településéről elmondható. Olyan települések ezek, ahol egyszerűen jó LENNI. Nem tudom pontosan elmondani, hogy miért, hiszen semmi extra nincs ezekben a városkákban, viszont ami van, az szemmel láthatóan meg van becsülve, karban van tartva, az emberek pedig adnak magukra és a környezetükre. És ennyi már elég is ahhoz, hogy valahol jó legyen csak úgy LENNI.
Santanában található a sziget egyik állítólag legjobb oktatási helyszíne, a ’Parque Temático da Madeira’. Itt információkat találunk az egész szigetcsoport történelméről, tudományáról és hagyományairól. Őszinte leszek, a kapuig mentem. Benézve a kerítésen számomra egy kicsit giccsesnek tűnt a hely és már tapasztalatból tudom, hogy mi az a hely, amit keresek, és mi az, amit nem. Lehet, hogy nem rossz a hely, csak én vagyok túlságosan előítéletes, de nem éreztem, hogy ide most be kell mennem.
Elugrottam viszont gyorsan két közeli kilátópontba, mivel már hiányoltam a tenger látványát. Elsőként a város szélén lévő Rocha do Navio kilátónál parkoltam le, ahonnan szép panoráma nyílik a zord tengerpartra.
Egy másik remek kilátó és klasz látnivaló a Faial város partvidékén található a Miradouro do Guindaste. 2022-ben újították fel, és két teljesen üveges ’kifutóval’ is rendelkezik, így olyan érzésünk lehet, mintha a levegőben sétálnánk az óceán felett. Viszont sajnos innen nem annyira jó a kilátás, mint az üvegkilátó mellett lévő természetes domb tetejéről, ahonnan az egész partszakaszt belátni, beleértve Faial strandját is.
Ezek után jött a túráztatás, először kapott igazán kemény hegyi terepet kicsiny Fiat 500-as gépjárművem. Összehaverkodtunk a kettes sebességi fokozattal, mire elértem a nap következő attrakciójáig.
A ’PR11 Levada dos Balcões’ egy félórás kikapcsolódást kínál, amely egy különösen szép kilátóhoz vezet a Serra do Faial levada mentén. Utunk első szakaszában lépcsőzhetünk egyet, majd az erdőn keresztül jutunk el a Balcões kilátóig. Innen remek panoráma nyílik a Ribeira da Metade völgyre és a tengerre. A kilátónál általában sok madarat is láthatunk melyek már hozzászoktak az emberekhez, így ha van nálunk egy kis mag, akár a kezünkből is etethetjük őket.
Mondanom sem kell, hogy tömegek járnak fel ide is. Parkolni nem könnyű az út mentén, viszont remek éttermek is találhatóak az útvonal elején.
Ebbe a napba részemről ennyi fért, már nem maradt más hátra, minthogy hazainduljak és pihenjek egy keveset a következő napi erőpróba előtt.
