MADEIRA - 3.Nap: Vereda do Areeiro & Ruivo Túra, Apácák Völgye, Câmara de Lobos
Első napra terveztem be a legkeményebb túrát a programból, de végül a sors és az időjárás-előrejelzés úgy hozta, hogy a harmadik napon vágtam neki a PR1-nek (kiegészítve a PR1.2-vel), amely a sziget három legmagasabb csúcsát köti össze. A Pico do Areeiro-tól (1818 m) indul, elhalad a Pico das Torrest (1851 m) mellett és végül a Pico Ruivo megmászásával tetőzik (1862 m).
A megszokottnál is korábban indultam a szállásomról, mivel tudvalévő, hogy a turisták imádják a napfelkeltét a Pico do Areeiro tetejéről végignézni, így már egy órával a pirkadat előtt a hegyen voltam. Ide viszont nem lehet elég korán jönni, nem voltam az elsők között, akik felértek az Areeiro hegy csúcsa alatt lévő parkolóba.
A PR1 ösvény a csúcs tövében álló turistaháztól indul. Itt van egy kis bolt és tisztálkodási lehetőség is, illetve parkoló az autók számára.
A napkelte már a Miradouro do Ninho da Manta kilátónál ért, mivel addig besétáltam, hogy kisebb tömegben láthassam, ahogy a nap első sugarai megvilágítják a tájat. Ezt a tippet a neten találtam, de sajnos rajtam kívül még sokan olvashatták ezt a cikket. A kilátó körülbelül 15 perc sétára van a kiindulási helytől.
Tiszta volt az égbolt, 10-12 fok lehetett odafent. Tökéletes időpontot sikerült kifogni a napfelkeltéhez és az egész túrához is, mint később bebizonyosodott. Pedig ez itt nem gyakori, főleg februárban. Hallottam, hogy volt, aki három alkalommal is feljött, hogy elkapja a napfelkeltét, de a felhős égbolt mindig keresztülhúzta számításait.
Miután kigyönyörködtem magam, tovább indultam utamon, még mielőtt sokan elém kerültek volna. A kiépített ösvény a Ruivo csúcsig vertikálisan egy U-alakot ír le, azaz először egy végtelenbe tűnő lépcsősoron ereszkedünk le az Areeiro csúcsáról, majd jön egy nagyjából vízszintes rész, amikor is áthaladunk a Pico das Torrest oldalába vájt alagutakon, és ezek után kezdjük meg az emelkedést meredeken a Ruivo csúcsára.
Annyira bámulatos volt a napfelkelte, a színek és az egész táj reggel, hogy tíz métert sem lehetett megtenni, hogy ne álljak meg gyönyörködni és fotózni. Kerestem a jelzőket, de egyszerűen semmi nem jutott eszembe, ami leírhatná a látványt.
Úgy érzem, a jelzőkkel ezentúl kicsit óvatosabban kell bánnom. Az elmúlt napokban több olyan méltatás hagyta el a számat, hogy gyönyörű, fantasztikus, impresszív. És most ott álltam egy helyen, amire már egyszerűen nem maradtak kifejezések.
Leereszkedvén a lépcsősoron lassan el is értem az első alagúthoz, a Gato-hoz. Ez egy olyan alagút, amelynek a végén tényleg látni a fényt, viszont a továbbiak között vannak kopp sötétek és nagyon hosszúak is.
A leghosszabb alagút körülbelül 150 méter, fejlámpa vagy elemlámpa jó ha van kéznél. Alagutakkal rengeteg túrán találkozhatunk a szigeten, így ajánlom, hogy legyen nálunk valami, aminek a fényereje kicsit komolyabb, mint egy mobiltelefoné.
Illetve miután az alagutak zömében pocsolyák vannak és csúszhat a talaj is, egy fejlámpa mindenképp jobb megoldás, mivel a kezeink szabadon maradnak, ha esetleg hirtelen meg kellene kapaszkodnunk.
Egy kitett hegyoldalon mehetünk tovább, alagúttól-alagútig a túra középső szakaszán. Itt már növényzet is jobban van, nem úgy, mint az Areeiro felső részén. Általam nem ismert, nagyobb testű madárféléket is lehet itt látni, akik egyáltalán nem félnek az embertől, a túrázók lábai mellett sétálgatnak.
A középső szakasz többé-kevésbé szintben visz minket, megerőltető emelkedők és térdpróbáló ereszkedők nélkül.
Amikor meglátjuk az első létrát, kezdhetjük elfogadni azt a tényt, hogy elértünk az odaút harmadik harmadához. Fel kell mászni a létrákon, meredek lépcsősorokon, amelyek helyenként majdnem teljesen függőlegesek.
Ha elfáradunk, vannak remek pontok, ahová ki lehet ülni akár piknikezni is, és fel lehet töltődni a folytatásra, akár étellel, akár csak a táj szépségének látványával.
Pár perc után szó szerint átmászunk a hegy napos oldalára. Nagyon jól esett érezni a bőrömön a meleget. Továbbra is zavartalan napsütés volt, egy vékony pulóver is megtette.
A túra utolsó szakasza egy festői ösvényen kezdődik. Fehér, elhalt fákkal tarkított, enyhén emelkedő terepen körülbelül 20 percig sétálhatunk, amíg el nem érünk a végső emelkedőig.
A csúcs alatt elhelyezkedő Casa de Abrigo hegyi menedékház sajnos zárva volt, így a tízórai kávém ki kellett hagynom.
Érdekesnek találom, hogy ez már nem az első olyan büfé vagy étterem, ami zárva van, pedig az arra járók száma ezt nem indokolja. Az is lehet persze, hogy később nyitnak ezek a létesítmények, és én értem oda mindenhová picit hamarabb, mint az átlag túrázó.
Innen már csak körülbelül 10 perc séta a csúcs, ami már meg sem fog kottyanni, ha idáig eljutottunk.
A csúcsról szép időben gyönyörű panoráma nyílik a környező völgyekre és a tengerre. Elkészítettem a csúcsfotót egy mérsékelten szép csúcs-installációnál, majd szalámis szendviccsel pótoltam az addig leadott kalóriákat.
Innen az utunk pontosan ugyan azon a nyomvonalon visz minket vissza, amin ide érkeztünk, amennyiben a PR1-es túrát csináljuk, úgyhogy a szintkülönbség visszafelé sem lesz kevesebb.
Én viszont itt tettem bele egy csavart a túrába; aki jó kondiban érzi magát, nyugodtan utánam csinálhatja. Úgy döntöttem, hogy megplusszolom ezt a túrát (is). Ugyanis volt egy olyan opció a fejemben, hogy a csúcs alatt található kávézónál csatlakozik be a PR1.2-es túristaút a PR1-be, és mivel a PR1.2 kezdőpontja innen csupán bő 2 kilométer, gondoltam leereszkedem odáig, Achada do Teixeira-ig (kb 300m szintkülönbség), majd újra visszamászom a kávézóig és onnan folytatom vissza az utam a PR1-en az Areeiro-ig. Magyarán: Hozzácsaptam a PR1.2-t a mai túrához.
A PR1.2 jóval könnyebb és rövidebb útvonalat kínál a csúcs megmászására, ezért ezen a vonalon sokkal több túrázóval is találkozhatunk, viszont ez a rövid kis etap nagyon szép kilátást biztosít a Seca völgyre és a tengerre, több kiépített pihenőhellyel. Teljesen más a karakterisztikája, mint a PR1-nek, szóval mindenkép megéri ezt az egy órás kitérőt bevállalni a kapott élményért cserébe. A PR1-hez képest ez a rész csupán egy rekreációs séta.
Az Achada doTeixeirai parkolóig már nem sétáltam le (parkolókat már láttam), pár száz méterrel előtte megfordultam és újra a Ruivo felé tartottam a végig kikövezett „sétányon”.
A csúcs alatti kávézónál már elég sokan összegyűltek ekkorra. Több, a csúcsra vezető túraösvény is összefut itt, és az utolsó pár száz métert már ugyanazon a csapáson teszi meg mindenki.
Szikrázó napsütésben meneteltem vissza az Areeiro-ig, és közben azon gondolkodtam, hogy a reggeli fényeknél mennyivel szebb fotókat lehetett készíteni és hogy milyen jó döntés volt itt is a korai indulás.
Az utolsó két kilométer lépcsőmászása bizony meg tudja fogni az embert fizikálisan is és lelkileg is. Szerencsére a látvány sokat javít a helyzeten és erősíti a hitet, hogy egyszer úgy is felérünk az Areeiro tetejére.
Összegzésként mindenkinek korai indulást javasolnék. Kilépve meg lehet tenni 2 óra alatt a távolságot a két csúcs között, ami nagyjából 7 kilométer, de ha valaki nem gyakorlott túrázó, lehetnek gondjai a visszaúton. Opció lehet, hogy a PR1 után a PR1.2-t megcsinálja valaki Achada do Teixeira parkolójáig és onnan taxival vagy más eszközzel jut vissza a kiindulási pontra.
Az én kombinált túrám végül 18 kilométeresre sikerült, kellemes elfáradással, viszont felejthetetlen élményekkel.
Elméletileg mára csak ezt a programot terveztem be, mivel tudtam, hogy fárasztó túra lesz, de mivel olyan egy óra körül járhatott, nem akartam még haza indulni, ezért átnéztem az Apácák-völgyébe egy rövid látogatásra. Autóval nincs túl messze az Areeiro csúcsától és nagyon szép összekötő út visz oda, gyér forgalommal, szóval még sofőrként is lehet nézelődni.
Az úgynevezett Apácák Völgye Madeira egyik leglenyűgözőbb völgye, mely a sziget közepén található. 1566-ban a kalózok megszállták Madeirát. A helyi apácák ezután a mai Nonnental területére menekültek, hogy megvédjék magukat és a kolostor holmiját. A völgy lenyűgöző látványt nyújt, különösen a környező kilátókból.
Két kilátót néztem meg itt. Az első a Miradouro do Paredão volt, a második pedig a Miradouro Eira do Serrado. Az utóbbi a híresebb a kettő közül de a látvány mindkét helyről pazar a völgyre.
Sokan járnak fel az itteni étterembe, én is itt fogyasztottam el a túra utáni ebédemet. Igaz, csak egyszerűbb ételek vannak, de azok elég finomak. A környék vendéglátóhelyei híresek a virtuóz gesztenyefelhasználásukról, ezért desszertként megkóstoltam a gesztenyepudingot.
Az étterem melletti szuvenírboltban megvásároltam a kötelező hűtőmágnest is. Ötletes és klasz ajándéktárgyak találhatóak itt, nem is túl drágán.
Rengeteg gyík szaladgál idefent, még a székek és asztalok között is futkároznak és sütkéreznek a meleg betonon. Többen próbálták őket lencsevégre kapni, de igen fürge kis jószágok, ritkán mosolyogtak bele a kamerába.
Ebéd közben ötletelgettem, merre folytassam a napot. Gyönyörű idő volt, tiszta, ragyogó. Úgy gondoltam, még egy kis kilátás nem árthat, ezért elindultam a Cabo Girão Skywalk-hoz. Odaérve fentről szétnéztem és nem igazán láttam, hogy a liftezés és az üvegkilátó miben adhat többet a látványhoz, ezért ide jegyet nem váltottam. Biztos jó kis attrakció ez, de Madeirán harminc méterenként kilátók és szép panoráma van, még a bérelt apartmanom erkélyéről is az óceánra néztem.
De ha már ott voltam Câmara de Lobos településének határában, gondoltam megnézem a belvárost. A kis halászváros a kikötőkben ringadozó színes halászhajókról híres, de van itt más is, amiért érdemes elidőzni.
Bájos. Már megint csak ez a szó jut eszembe, mint megannyi településről a szigeten. Gyönyörű part menti rész, hangulatos kávézókkal és éttermekkel. Olyan nyugalmat áraszt, amilyenben jó lenne élni.
Ha teszünk egy rövid sétát a part menti utcákban, akkor rátalálhatunk a hulladékfelhasználás egy művészi módjára is. Láthatunk ajtókat, ablakokat díszítő alkotásokat, melyek üdítőitalos címkékből készültek (csak közelről észrevehető), illetve a tengerparton egy műanyag kukákból és autóalkatrészekből megkomponált hatalmas fóka is fellelhető. Ötletes, hangulatos, tetszik.
A város strandja itt is üresen kongott. Sok fürdőzővel nem lehet találkozni a szigeten, persze Madeirára nem is fürödni kell jönni, arra vannak közelebbi és jobb helyek. Madeira a természeti látnivalók kincsesbányája, mely túrázásra, kirándulásra az egyik legjobb hely, ahol valaha jártam.
