MADEIRA - 4.Nap: Fanal Forest, Porto Moniz, Fajã dos Padres
A negyedik napomon a sziget észak-nyugati részét látogattam meg, ahol bár nem az elképeléseim szerint alakultak a dolgok, de cseppet sem bánom, hogy a természet felülírta a terveimet.
Mint minden napomnak, ennek a gerincét is egytúra adta. Ezúttal nem egy dedikált útvonalat jártam be, hanem a Fanal erdő környékén sétálgattam, részben érintve a PR13 Vereda do Fanal útvonalát is.
A Seixal és a Ribeira da Janela hegyek között található Fanal, egy hatalmas erdőterület, amely a tökéletes nyugalom ígéretével csalogatja magához a természet szerelmeseit. A túra kezdőpontjánál kilátópontok, szabadidőpark, kemping, kialakított tűzrakóhelyek és egy régi kráterből kialakult tó is van.
Itt található egy évszázados Ocotea foetens (Til) erdő, amelyből néhány már a sziget felfedezésekor is létezett. Ezen erdő által fémjelzett Fanal misztikus tájáról ismert, melynek ködös, esős időben igazán sejtelmes hatása van.
Én viszont ismét kiváló időt fogtam ki, leszámítva egy kis, kellemetlennek tűnő szelet. Újra napfelkeltében kezdtem az utam a parkolóból először a kitaposást követve a tavacska felé.
Sajnos itt egy rosszul sikerült lépésnél magam alá fordult a bokám, amiben az volt az érdekes, hogy a talpam kezdett el fájni az eset után, a bokámnak kutya baja sem volt. Nem hiányzott ez, főleg hogy éjszaka elfeküdtem a nyakam is, szóval ’hadirokkantként’ sétáltam a misztikus fák irányába.
Amire átsétáltam a tisztáson, a nap első sugarai kezdték bevilágítani az erdőt, remek színeket teremtettek a fotózáshoz. Ködös-sejtelmes időben valóban lenyűgöző lehet itt sétálni, de a napfelkeltében is lehet nagyon szép képeket készíteni. Ezzel próbálkozott három tinilány is, akik a legszebb ruháikat hozták magukkal és tündérlányos képeket készítettek egymásról, majd ruhatárat cseréltek és folytatták a fotózást.
A helynek tényleg van egyfajta varázslatos hatása. Minden fa máshogy dől, csavarodik. Nagyon látványos ez a rész, el is foglaltam itt magam egy órára a fotózással.
A területen tehenek is legelnek. Ezt csak azért említem meg, mert bár ők nem bántanak, de ha az általuk sűrűn hátrahagyott lepényekbe belelépünk, az tud bántó lenni. Néha nézzünk az orrunk elé is, ne csak a kamerába!
Ezek után a PR13 Vereda do Fanal útvonalán indultam el felfedezni a területet. Ezt a túrát nem akartam az elejétől a végéig teljesíteni, hiszen ez egy tíz kilométeres, egy irányú túra és ismételten csak ugyan azon a szakaszon kellett volna visszafelé jönni, amin az odaút vezet. E helyett inkább magamnak csináltam egy tíz kilométeres sétát, az ER209-es úttól északra lévő területen. Zsúfolt volt a tervem erre a napra (is), ezért nem is fért volna bele a húsz kilométernyi túrázás.
A kemping fölötti dombtetőről remek kilátás nyílik az északi partra és az óceánra. Itt először egy mezőn sétálunk, majd utunk egy erdős részre vezet és így váltakozik tovább. A Fio kilátópontig mindenkép megéri elmenni, onnan délnek fordulva tudunk egy körtúrát csinálni vissza a parkolóig.
Közben a szél picit lecsendesült, a nap hét ágra sütött. Visszaértem a kiindulási pontra, majd még egy fél órát fényképeztem a „Tündérerdő” fáit, és indultam tovább a mai nap második attrakciójához, Porto Monizba.
Út közben érdemes megállni az egyébként is útba eső Miradouro da Eira da Achada kilátópontnál Ribeira da Janela településen.
Madeira szigetének legészakibb részén, az impozáns hegyek és a nyugodt tenger ölelésében található Porto Moniz kicsiny, alig háromezer fős városkája, melynek fő attrakciói a kis, természetes “láva-medencék”, melyeket sziklák választanak el az óceántól. Ezeknek a medencéknek a vize kellemesen meleg, ide azok is nyugodtan bemerészkedhetnek, akik az óceánt túl hidegnek találják.
Az volt a tervem, hogy a kora délutánt ezekben a medencékben töltöm el, regenerálódással, felfrissüléssel. Mondom mi lett belőle…
Megérkezve a partra, csak azt láttam, hogy a körforgalmat elárasztotta a víz, a sétány egy része elszalagozva, lezárva. Klassz, biztos csőtörés – gondoltam. Félreálltam az ingyenes parkolóba, majd kiszálltam az autóból és a part menti sétányhoz battyogtam, amely olyan 20 méter magasságban húzódik az óceán felett.
Amit akkor láttam, az megint egy olyan dolog volt, amire nincsenek szavak, egyszerűen nem voltam rá felkészülve. Húsz méter magas hullámok verdesték a partot, teljesen elöntve a lávamedencéket és elárasztva a környező járdákat. Félelmetes volt, de elképesztő gyönyörű. Soha nem láttam még ehhez foghatót.
Nyilvánvalóan így a fürdés, mint rekreációs tevékenység elmaradt, viszont másfél órán keresztül csak a hullámokat néztem és fotóztam, videóztam többedmagammal. A látvány, a súlyos víztömeg hangja, a hullámok által életre hívott röpke életű szivárványok, az, ahogy az arcomba csapódott a vízpermet, elképesztően csodálatos volt.
Ekkora hullámokat látni testközelből még ezerszer nagyobb élmény volt, mint a lávafürdő lett volna. Másfél órán át képtelen voltam elszakadni a parttól. Bár nem ezt terveztem, de úgy gondolom többet kaptam a sorstól, mint amiért Porto Moniz-ba látogattam.
Aztán kaptam a nyakamba is. Nem szeretek szelfizni, de mondom egy képet a hatalmas hullámokkal a háttérben csak megengedhetek magamnak. Hátat fordítottam az óceánnak, próbáltam bepózolni, mire csak azt vettem észre, hogy kiáltozni kezdenek a körülöttem lévők és mindenki sprintelt az utca irányába. Megfordultam volna, de abban a pillanatban egy óriás hullám a fejemen átcsapva totálisan beterített engem is, és minden körülöttem álló, menekülni próbáló turistát.
Arra valóban nem számítottam, hogy azt a víztömeget, aminek tizenöt méterrel a lábam alatt kellett volna lennie, hirtelen a fejem fölött pillantom meg.
Szétázva röhögtünk, ahogy a torkunkon kifért. Még a gatyámból is csavarni lehetett a vizet. Szívás volt, de egyszerűen annyira poén, hogy fiatalnak-idősnek egyaránt hullottak a könnyei a nevetéstől. Azzal nyugtatgattuk egymást mi elázottak, hogy „Just water”. Még tíz perc múlva is sósat köptem.
Még jó, hogy meleg volt. Ami érdekes viszont, hogy bár szeles volt az idő, de koránt sem viharos. Nem szeretném elképzelni, hogy mi lehet itt valódi vihar idején.
Ezek után járt a jól megérdemelt ebéd. Ezúttal egy helyi specialitást próbáltam ki, az Espetada-t, ami nyársra húzott marhahús körettel. Igen finom volt és jó nagy adag, de azért még egy helyi, speckós pohárdesszert is lecsúszott.
A parton lévő Aquáriumot érdemes lehet még felkeresni a tengeri élővilág szerelmeseinek (7 Eur),mely alapításának célja a Madeirai szigetcsoport tengeribiológiai sokféleségének megőrzése volt. Több, mint 90 őshonos fajnak ad otthont 12 tartályban, köztük kis cápáknak és rájáknak. Én ezt most kihagytam, egy időre nekem elég volt a vízből.
Ahol még hazafelé érdemes lett volna megállni az Seixal település fekete homokos strandja - amit a sziget egyik legjobb strandjaként reklámoznak -, de mivel az légvonalban körülbelül öt kilométer Porto Moniztól, nem voltak illúzióim a fürdést illetően. A település felett lévő kilátópontoknál viszont megálltam pár fotóra.
Miután a „hullámok összecsaptak a fejem fölött”, maradt némi időm még a napból, ezért gyorsan újraterveztem a programot és elindultam egy olyan helyre, amit már egyszer lehúztam a terveimből, de gondoltam csak megnézem, ha már így alakultak a dolgok. Amiért előzetesen lehúztam a Fajã dos Padres-t, az az ár-érték arány volt.
A 12 Eurós belépő megváltását követően egy felvonó visz le minket a partra, olyan 300 métert ereszkedve. A kilátás szép a kabinból, de mint már korábbi cikkemben említettem, Madeirán kerül-fordul gyönyörű panorámába botlik az ember, akkor is, ha nem akar, ezért külön fizetni felesleges.
Odalent van egy banánültetvény (én e miatt mentem le), amiben egy rövid sétát lehet tenni. Jó időben természetesen ott a strand is, de ez most nem volt opció. Bár idő közben átjöttem a déli partra és itt sokkal moderáltabbak voltak a hullámok, mint északon, de még így is öngyilkosság lett volna úszással próbálkozni.
Van egy hangulatos étterem is, de mivel már ebédeltem, így elfoglaltságnak inkább azt találtam ki, hogy ledobom a pólómat és kifekszek egy napozóágyra. Huszonöt fok volt, sehol egy felhő. Megpróbáltam valahogy hozzáigazítani a hasam színét a fejemhez és a nyakamhoz.
Mindennek megvan a maga helye és ideje. Van olyan tevékenység, amit az egyik helyen természetes végezni, más helyen viszont abszurditásnak tűnik. Ezen a banánültetvényen elmélkedtem a visszaúton. Onnan jött a gondolat, hogy természetesen sok turista fotózta a banánokat, közöttük én is. Itt ez nem tűnik ki a képből valahogy, de ha a Lidl-ben csinálnám ugyanezt, biztos megnéznének. Pedig ugyan az a banán.
A rövid pihenés után már csak a szállásomig vezettem. Örök élményeket szereztem ezen a napon is, mégha nem is tökéletesen a tervek szerint zajlottak a dolgok.
