MADEIRA - 5.Nap: Vízesés-túrák és Calheta városa
Az ötödik napom a szigeten a vízesésekről szólt. A nap túrái a „PR6 Vereda das 25 fontes”, a „PR6.1 Levada do Risco” és a PR6.2 Levada do Alecrim voltak, amelyek tulajdonképpen összefüggnek, ezért úgy csaponghatunk a területen, ahogy szeretnénk.
A túraútvonalak optimális megtervezésében a maps.me alkalmazás volt most is a segítségemre, amely a világ számos pontján bizonyult már roppant hasznos társnak.
A Rabacalt körülvevő sűrű dzsungel szívében található útvonalak joggal vívták ki maguknak a Madeira elsőszámú levada-túrája hírnevet. A festői túrák a sziget egyik legnépszerűbb turisztikai látványosságává váltak, ami nem meglepő, hiszen Madeira két leglenyűgözőbb vízeséséhez vezetik el a túrázókat.
A túra kezdőpontja Rabaçalban található, a főút mentén, amely ötven kilométerre volt a szállásomtól. Kicsit később indultam a megszokottnál, ezért már világosban értem fel. 49,7 kilométert remek időben autóztam a célom felé, mégnem háromszáz méterrel a parkoló előtt belerohantam a semmiből előbukkanó felhőkbe. Sötétség és viharos szél lett úrrá a területen a másodperc tört része alatt.
Leparkoltam és vártam vagy húsz percet, hogy mi lesz ebből. A szél erősen lökdöste az autót, viszont esni nem esett. Eszembe jutott az előző nap, Porto Moniz és a hullámok. Kíváncsi voltam, hogy most mi lehet ott. Kilenc körül valamelyest tisztulni látszott a kép, nekivágtam hát a túrának.
A főút menti parkolóból kezdtem a sétám, a Levada do Alecrim útvonalán elindulva. Ez az útvonal is az UNESCO Világörökség részét képező Laurissilva erdőkön vezet keresztül remek kilátással a Rabaçal-völgyre.
A túra meglehetősen rövid, és kevésbé népszerű, mint a másik két túraútvonal, pedig legalább annyira szép. Gyönyörű levada mentén sétálhatunk, a bokrok alagutat képeznek a fejünk felett, és ami fontos, megvédtek a viharos széltől is.
Néhány helyen megnyílik a buja növényzet és kilátást biztosít a völgyre. Egy zuhatagos részt követően elértem azt az elágazást, ami a Pico do Vento-ra vezet, de mielőtt lekanyarodtam volna, még egy kilométert sétáltam a Lagona do Lajeado-ig. Ez egy gyönyörű lagúna, melyben egy dupla vízesés található. Nagyon bőségesek voltak a vízesések az egész szigeten, így ezeknek a természeti képződményeknek a legszebb arcukat láthattam. Teljesen egyedül járhattam be a területet itt, senki nem volt még a környéken sem.
Ez után visszasétáltam az elágazásig. Innen egy hosszabb ereszkedés jött a roppant látványos, mohás törzsű fák között, majd nemsokára elértem egy természetes kilátóponthoz. Ez után folytattam az ereszkedést. El volt ázva a talaj, a kövek eléggé csúsztak, a lépcsőkön vigyázva kellett lépkedni.
Bőven kellett még lefelé haladni, hogy elérjem a Lagoa do Vento-t. A lefelé lépcsőzés közben már feltűnik bal oldalon a távolban az a hatalmas vízesés, aminek a lábánál lesz utunk következő állomása. Itt is egy káprázatos vízesés található, aminek látványa egy-két percre szintén csak az enyém volt.
Időközben az ég teljesen kitisztult, hozta azt, amit az előző napokban már megszoktam Madeirán, azaz szikrázó napsütést, enyhe szellővel párosulva. Végre megszabadulhattam a vastagabb felsőmtől.
Innen indultam tovább a Rabacal Nature Spot Café felé, amely a „vízesés-túrák” hivatalos kiindulópontja. Fél órás sétával értem el a helyet. A terep a „központig” enyhén lejt, az ösvény mellett gazdag és változatos növényvilág található.
A kis büfében fel lehet töltődni egy kávéval, szendviccsel. Tizenegy volt, amikor odaértem és mivel kellően megéheztem út közben, a büfé melletti kemping részen ki is ültem pár szendvicset és a túrabanánomat elfogyasztani.
A parkolótól járnak le ide buszok is tíz percente 5 Eurós összegért. A minibuszok létjogosultságát inkább a túra végeztével megfáradt vándorok parkolóba való visszajuttatásába látom, mivel két kilométer masszív emelkedésről szól egy aszfaltcsíkon, az egyébként is jelentős szintemelkedésekkel bíró túrák után, huszonöt fokban.
A „központból” a Levada do Risco útvonalán haladtam tovább a Risco vízesés alját megcélozva. A túraút egy erdőbe vezet, ahol rengeteg csavarodó faág lóg az ösvény fölött, valamint egy ikonikus levada csatorna mentén haladhatunk, melyben bőségesen folyt a víz.
A probléma csak az, hogy ide hozzák a túraszervezők is a csoportjaikat, mivel egyrészt a Risco egy látványos és hatalmas vízesés, másrészt pedig ezt az egyet lehet megközelíteni minimális szintkülönbséggel. Mindenhol ember volt, amerre a szem ellátott.
Olyan másfél kilométer megtétele után elértem a lenyűgöző, száz méter magas, Risco-vízesést. Itt most szerencsének bizonyult, hogy a legesősebb évszakban érkeztem, hiszen csak úgy hömpölygött a víz ebben a vízesésben.
Visszaérve a kereszteződésbe a '25 Fontes' irányába folytattam utam. Itt már több helyen nagyon keskeny levada mentén haladhatunk, így egyirányúsítva vannak a túrautak is. De sajnos így sem lehetett igazán haladni, csak libasorban. És a sor elején mindig egy harminc fős, nyugdíjas csoport menetelt. Hiába van BMW-d, ha hegyi szerpentinen haladsz és egy sárga Ikarus vezeti a sort.
De erre még azt mondom, hogy én is leszek öreg, legyünk egymással türelmesek. Sőt, valahol még örülök is, hogy ezek az idős emberek legalább nem Eszmeraldát nézik a tévében, hanem élvezik az életet.
Viszont van pár dolog, amit nem nagyon tudok elfogadni, lehet, ez már a korral jár. Az egyik a szelfimánia. Nem értem egyszerűen. A túrázók Mekkájában készít valaki száz képet, amiből nyolcvanhaton ő maga látható. Zseniális. „Látod anyu? Van tizennégy fotóm vízesésekről és nyolcvanhat az egómról”. Nem értem. Persze, fiatalság, közösségi média, nincs is ezzel baj. Én is csinálok néha egy-két szelfit, de nem az összes bokornál és nem tartok fel vele másokat, főleg nem takarom ki a látványosságot más elől, azzal, hogy saját magamat fényképezem.
A másik jelenség, ami nekem itt tűnt fel és teljes agyf@sz, hogy mobiltelefonon beszélgetnek úgy fiatalok, hogy a telefont a fülükhöz tartják, de az ki van hangosítva. Hálás lennék, ha ezt valaki elmagyarázná nekem a normalitás határain belül, hogy ennek mi értelme van.
A 25 Fontes vízesés felé kullogva a sorban feltűnt, hogy az a levada, amin visszafelé szerettem volna menni, le volt zárva. Bár az egyirányúsítás miatt sem lett volna megoldható ez a terv, szóval kicsit át kellett rendezni az útvonalat fejben. Sétálás közben bőven volt időm a kis halakat figyelgetni a mellettünk húzódó csatornarendszerben. Ugyanaz a fajta úszkált itt is, mint Santana környékén.
Kis idő múlva végre megpillanthattam a 25 Fontes vízesést, ahol - ahogy azt a neve is sugallja -, 25 vízesés folyik végig a sziklafalon, mielőtt egy nagy központi medencébe zuhanna. Nem kezdtem el összeszámolni, de nagyjából annyi volt.
A trópusi viszonyok miatt a vízesést gazdag növényvilág veszi körül. Itt a bátrabbak - de főleg a kevésbé fázósak -, még egy frissítő fürdőt is vettek. Egy csepp földi paradicsom ez a hely is.
És most szándékosan nem térek ki arra, hogy egy-egy fotó kedvéért az emberek hogyan tolakodnak a csúszós köveken, sziklákon, mert még a végén az jönne le ebből az írásból, hogy a pokolban jártam, pedig egy csodálatos, felejthetetlen helyen túráztam, amit minden Madeirára látogatónak kötelező túraként írnék elő. Igazából itt csak annyi történt, hogy senki sem hazudtolta meg magát. A természet sem és az emberek sem.
Fentebb említett kényszerű okok miatt (útlezárás, egyirányúsítás), hosszasan kénytelen voltam ugyanazon az úton visszafelé sétálni, amin jöttem. Az utolsó kilométerre tudtam egy kevésbé forgalmas ösvényt választani, így ezúttal hátulról közelítettem meg a büfét, némi lépcsőzés után.
Innen még visszasétáltam a parkolóba, így a túra bruttó öt óra hosszáig tartott és tizenhét kilométeresre sikeredett. Miután több útvonal van idelent, mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt, erőnléte függvényében. Az általam bejárt körtúra igen jelentős szintemelkedést hozott (minimum ezerötszáz méter), szóval nem egy sétagalopp (kivétel a büfé – Risco etap), de nem is teljesíthetetlen.
A túra gyönyörű, népszerűségének oka elvitathatatlan, a képek önmagukért beszélnek. Ha Madeirára utazol, ezt semmiképp ne hagyd ki (ezt SE hagyd ki).
Visszatérve a parkolóba, völgyre néző kilátás mellett megettem az utolsó szendvicsemet is, és közben kigondoltam a folytatást. Ragyogó idő volt, én pedig már az ötödik napomat töltöttem a szigeten és még nem fürödtem az óceánban. Hát ez meg már mennyire gáz?
Tudtam jól, hogy a közeli Calheta településnek is van homokos strandja, úgyhogy nem volt kérdés a délutáni program, elindultam le a hegyekből a tengerpartra.
Ezekben a kis szigetekben az a legtutibb (Madeira, Kanári-szigetek, stb…), hogy az egyik pillanatban még egy hegytetőn vagy, picit fázol, esetleg ennél-innál már valamit, majd bepattansz az autódba és fél óra múlva már a tengerparton, szikrázó napsütésben kortyolgathatod a koktélodat.
Óriási szabadságérzetet és rengeteg opciót ad egy ilyen kis sziget, hiszen bármihez is lenne kedved, harminc perc autókázással valóra válthatod. Bármikor lehet módosítani az előre betervezett programokat akár kedv, akár időjárásváltozás miatt.
Calheta partvidéke gyönyörű. Két homokos strand és mellette egy kikötő, sok-sok kis hajóval. Miután a szerencsének és pöttöm autómnak köszönhetően le tudtam parkolni, egy part menti sétával kezdtem, majd beültem az egyik étterembe a kikötőben. Ismét espetada-t kértem, ami nagy kedvencemmé vált a szigeten.
Ezt követően jöhetett a szieszta. A homokos tengerparton csobbantam egyet az óceánban (a víz azért nem volt valami meleg), majd kifeküdtem egy sziklára. 25 fok volt, és a ma reggeli kis közjátékot leszámítva még mindig csak díszítésként láttam felhőket Madeira egén, pedig itt a február esős hónapnak számít. Felettem pedig úgy repült el ez a hét, hogy csapadékot még csak az előrejelzésekben sem láttam. Hihetetlen mázli, lássuk be.
