Martvili
Martvili egy csendes kisváros Kutaiszitól negyven kilométerre. A település híres a közelében lévő kanyonról, de egy gyönyörű kolostort is találhat itt az idelátogató.
Mintegy 440 kilométernyi marsrutkázás után, a késő délutáni órákban érkeztem meg Martvili városába. Első dolgom a szálláskeresés volt. A város központjában találtam is egy új építésűnek tűnő emeletes házat, melyen a "Hotel" felírat díszelgett. Elég jól nézett ki, reméltem az árak nem lesznek hasonló színvonalúak, mint az épület. Miután benyitottam egy tíz év körüli gyerkőc jött elém. Talpraesett srác volt, valamit már angolul is tudott, így megtudtam tőle, hogy a szüleié a ház, ami valóban szálloda is egyben, de ők most nincsenek idehaza. Mire ezt letisztáztuk, apuék éppen meg is érkeztek. Hatalmas örömmel fogadtak, megmutatták az összes szabad szobát amelyekből választhattam. Teljesen egyformák voltak szinte, így az egyikbe gyorsan ledobtam a cuccaimat. A tulaj látszólag kicsit félve mondta ki a szerinte biztos, hogy borsosnak tűnő 20 laris (2500 Ft-os) napidíjat, mire én egyből közöltem, hogy két éjszakát maradnék. Gyorsan megegyeztünk, az emeletről lefelé menet már a város látványosságait sorolta nekem az újdonsült vendéglátóm igen nagy lelkesedéssel.
Nem nagyon volt már erőm semmire, de végighallgattam, hogy mit érdemes megnézni errefelé, hiszen az egész másnapot ebben a városban terveztem eltölteni. Említette, hogy van egy hetedik századi kolostoruk is a kanyonon kívül, ahová feltétlen fel kell mennem. Amikor megkérdeztem merre találom, egyből beültetett a kocsijába és elfurikázott a szent helyhez, majd ott magamra hagyott. Örültem, hogy újra ilyen kedves vendéglátóim vannak. Célszerű a helyiekkel jó viszonyt kialakítani, mivel sok olyan dolgot ismernek, amikről az odalátogató vendégek nem is tudnak. Ilyen volt ez a kolostor is, amely pazar környezetben, grúz hagyományokhoz képest méltatlanul nagy rendezettségben pompázott. A gyönyörűen parkosított udvarrészben vörös rózsák és egyéb, színes virágok tették még vonzóbbá a látványt. Maga az épületegyüttes is szépen volt renoválva belülről és kívülről is. Bejárhattam majd minden részét, mivel szinte egy lélek sem volt arrafelé.
Miután kigyönyörködtem magam, visszaindultam a városba vezető úton. Olyan másfél kilométer múlva értem vissza a központba, ahol először a helyi kisboltokat és a piacot látogattam meg élelemszerzés nem titkolt céljával. Kicsit még császkáltam a főtér környékén, majd visszaindultam a hotelbe, hogy végre lepihenhessek.
Az éjszaka elég hangos volt, az amolyan közös helység szerűségben nagy volt az élet, és ezt mind lehetett hallani is a szobámba. Viszont az ingyen tea és kávé itt is korlátlan mennyiségben volt benne az árban, úgyhogy másnap bőven leittam az első éjszaka kellemetlenségeinek árát.
Reggel korán keltem, mint mindig. Gyalog indultam a körülbelül hat-hét kilométerre lévő kanyonhoz, mivel az előző nap ücsörgése után vágytam legalább egy kis sétára. Már reggel hét ágra sütött a nap, remek időben bandukolhattam a főút mellett, ahol meglehetősen gyér volt a forgalom. Még a városban láttam egy futót, akit jól meg is néztem magamnak, mivel ő volt az első szabadban sportoló ember a Kaukázusban akivel összetalálkoztam. Hosszú volt az út a kanyonig, és nem is volt túl érdekes a környezet, volt bőven időm elmélkedésre út közben. A célom előtt nem sokkal elkanyarodtam, át egy hídon, rá egy mellékútra és szétnéztem még az Abasha folyó partján.
A kanyon bejáratához érkezve megnéztem a nyitva tartást, mely szerint 10-kor nyitnak a kapuk. Volt még tíz percem, kivártam pár kutya társaságában. De a kapu csak nem akart nyílni. Igazából pár ember dolgozott csak odabent, közben kívül már gyűltek a látogatók. Fél óra elteltével már kezdtek szállingózni az ott dolgozók, végül a telefonom órája szerint pontban 11-kor nyílt meg a kanyon bejárata. Ez már többször is idegesített az elmúlt napokban, hogy ilyen ráérősek a helyiek és mindennel késésben vannak. Viszont pár nap elteltével, amikor egy idehaza lévő ismerősömmel váltottam levelet, kiderült, hogy az én telefonom órája járt már valószínűleg napok óta egy órával előrébb. Szóval elnézést kell kérnem az előző napokban sokszor elátkozott grúz mentalitásért, a hiba az én készülékemben volt.
A jegyvásárláshoz rögtön becsődült a tömeg. Én és Iván, egy bolgár hátizsákos utazó, a végére maradtunk. Örültem, hogy volt valaki, akivel ha angolul is, de pár értelmes szót tudtam váltani, gyakorlatilag együtt kóvályogtunk be és fotózgattuk a kanyont. A bejáratnál többféle jegy közül választhatunk. Az egyszerű "sétálós" jegy 5 lari, a csónakkirándulásos jegy 10 lariba kerül. Itt sajnos csak a sétálós jegyet választottam, pedig később rájöttem, hogy a csónakázás egy egész jó buli lehetett volna.
A kisebb vízesésekkel tarkított kanyon szép, viszont magán a lábbal bejárható részen elég gyorsan végig lehet érni. Ami leginkább érdekes tényleg az egészben az a víz, amely a különböző részeken teljesen más színben pompázik, illetve a növényvilág. Egy darabig sétálgattam itt, majd visszaindultam a város felé.
Dög meleg volt, tűzött a nap ezerrel rám a hazaúton. A kanyon bejáratától nem messze van egy hely, ahol le lehet inteni az arra járó marsrutkát, de én ismét csak a sétát választottam. Jól esett egyszerűen, a hőség ellenére is.
Visszaérve a településre, vettem némi élelmet, majd kiültem a főtér mellett lévő parkba ebédelni és egy kicsit megpihenni. Legalább 35 fok volt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy visszamegyek egy órácskára a szállásra, és majd ha kicsit hűlik a levegő, kijövök felfedezni a várost. A hotelben egy gyors zuhany után aztán kicsit bebóbiskoltam, úgy, ahogy azt egy szép nyári délutánon illik a jól megérdemelt ebéd után.
Miután elfogadhatóbb lett odakint az idő, elnéztem először a főtér felé. Körülbelül 4-500 méteren nagyon szépen meg van csinálva a főút menti rész, még szökőkút is van. Jól néznek ki a fenyőfák és a pálmafák is egymás mellett, egész érdekes hatást keltenek. Van itt egy szép park is kisebb játszótérrel, ahol éppen gyermekek híján mindössze egy malac legelészett. Viszont újra bizonyítást nyert, hogy Martvili egy sportos város, hiszen itt már két srác futkározott körbe, ráadásul időnként megálltak lenyomni pár fekvőtámaszt is.
Ettől több szépség azonban nincs ebben a városban. Tipikus grúz, vidéki kisváros, romos panelekkel. Az már az én hibám, hogy szeretem az ilyen helyeket, ezért elfotózgattam még a mellékutcákba betérve.
A tulaj előző este hívott még a folyópartra is, mivel ott van egy rész, amit a helyiek strandként használnak a nagy melegben. Akkor már nem volt kedvem lemenni, de most megnéztem ezt a helyet is. Valóban, a folyó sekély vizében tucatnyi ember lubickolt, közben a parton álló kocsikból szólt a zene és még finomságok is kerültek elő a csomagtartókból. Jó kis party-hely, szükség is van rá ebben a kánikulában.
Kiültem még a parkba csak úgy pihenni és élvezni a semmittevést, majd visszatértem a szállásra. Martvili települése körülbelül fél nap alatt felfedezhető. A kanyonon és a kolostoron kívül tényleg nem nagyon van más itt, ami említésre méltó.
Az éjszaka megint nem volt nyugodalmas, mivel tizenegy körül még valamit barkácsoltak a tetőn a háziak, de már nem nagyon izgatott a dolog.
Az ágyban feküdve éreztem azt először életemben, hogy beteltem az élményekkel, nincs tovább, egyszerűen már nem fér több. Ha az egész Grand Canyont idehozták volna elém tetejébe a Taj Mahal-al, akkor is valószínűleg ránéztem volna, konstatáltam volna, hogy ez szép, és feküdtem volna tovább. Soha előtte nem éreztem még ilyet, fura volt, és ettől egy kicsit a lelkesedésem is alábbhagyott. Rengeteg fantasztikus dolgot éltem át az elmúlt csaknem egy hónapban, és úgy érzem többet már nem is tudtam volna befogadni.
