Megérkezés Delhibe
Kellemes repülőút után megérkeztünk Katmanduból Delhibe. Az első benyomások nem voltak túl pozitívak az országról, de lassacskán azért felvettük a hely ritmusát és hangulatát.
Kilépsz az utcára. Óriási a tömeg és a szmog. A színpompás bazársor egyből lekötné figyelmed, amikor odalép egy hatéves kislány, pénzért esedezik. Megpróbálsz továbbmenni, de követ téged, nem hagy békén. Közben ínycsiklandozó illatokra leszel figyelmes, melyek egy helyi kifőzdéből erednek. Bekukkantasz. Nem tudod mi sül, de jól néz ki, szívesen megkóstolnád. Eközben a sorban álldogáló bácsi hirtelen félrefordítja fejét, majdhogynem leköp, gyorsan odébb ugrasz. A szűnni nem akaró dudálás közepette nem is hallod, hogy a hátadnál egy tuk-tuk közeledik, kis híján elüt. Még időben kitérsz előle, amikor egy helyi leszólít. Kezet fog veled, mosolyogva megkérdi honnan jöttél, kellemes ünnepeket kíván, majd továbbhaladtok. Nagyot harapsz az utcán vásárolt banánba, a héjára nincs gondod, az első tehén kieszi a kezedből. Egy riksás leszólít, de te inkább sétálsz tovább a csillogó portékáikat kínáló árusok között. Ekkor megpillantasz egy szent embert, aki épp veled szembe jön az utcán. Lefotóznád gyorsan, de egy cipőpucoló elkap, és rád tapad, hogy némi apróért cserébe megsikálhassa a lábbelid. Próbálod lerázni, felgyorsítasz, de nincs szerencséd, tehénlepénybe lépsz. Szentségelnél, de hirtelen egy fura ruhás fickó odalép és áldást nyom a homlokodra. Épp átjárna a melegség és a szeretet érzése, mikor látod, hogy tartja a markát. Már az áldás sem jön ingyen. És még nem tettél meg száz métert, mióta kiléptél a szállodád ajtaján... Igen, ez India!
Az út egy csalódással indult. Vártam, hogy majd megcsodálhatok végre egy tizenmilliós gigapoliszt a levegőből, de álmom nem válhatott valóra. Nem, nem a folyosó mellett ültem, hanem az ablak mellett, viszont megrökönyödve kellett tudomásul vennem, hogy a légszennyezettségi adatok, amiket a városról olvastam előzetesen sajnos maximálisan helytállóak. A levegőből gyakorlatilag semmi nem látszik Delhiből, legalább is csak nagyon haloványan, leginkább a toronyházak sziluettjei.
Landolás után mivel elektronikus vízumunk volt, így egy külön sorba kellett állnunk. Itt aztán a papírozástól az ujjlenyomatvételig minden szerepelt a programban. Simán megy a dolog, csak a hosszadalmas és felesleges macerákat általában senki nem szereti. Attól még hogy van tőlem egy ujjlenyomatuk még bármilyen gaztettet végrehajthatnék, ha akarnék.
Nálam egyébként is kiverte a biztosítékot picit az a látványellenőrzés-sorozat, ami Nepálban is jelen volt már, de itt, Indiában meg aztán szinte minden megállóban, látványosságnál és népszerűbb helyen. Mindenhol le kell venni a táskát, betenni egy gépbe. A monitort figyelő emberke közben mobilozik vagy beszélget, de legtöbbször a helyén sem ül. Néha egy őr még ki is nyittatja a táskát, de csak belekukkant, a mélyére nem néz, meg nem tapogatja. Át kell menni egy detektoros kapun, ami mindig, mindenkinek ugyan úgy sípol. Ezután jön a motozás, ahol a rend őre megfogdossa a tömött zsebeim, farzsebem és a "nyakbalógóm", de meg sem kérdezi, hogy mi van bennük, továbbot int. És még sorolhatnám az értelem nélküli egrecíroztatásokat. Még ha komolyan vennék a feladatukat - bár akkor India egy óra alatt behalna - meg is érteném, hogy hát félnek, és így próbálnak hamis biztonságérzetet kelteni saját magukban, de ez a semmire se jó szopatás elég unalmas már a második nap után.
Ezek után, még a reptéren megpróbáltunk pénzt váltani (Ez általában óriási bukta, például Ferihegyen a dollár vétel-eladás 246 / 342 Forint, magyarán törvényesített rablás folyik), de jelenleg éppen pénzválság volt Indiában, nem tudtuk mikor lesz legközelebb esélyünk a váltásra. A kormány pár héttel érkezésünk előtt kivonta a forgalomból az összes létező ötszáz és ezer rúpiás bankjegyet India-szerte, ami óriási zűrzavart okozott az országban. Kibocsátottak viszont egy vadonatúj kétezrest helyettük, mindezt a hamisítás és korrupció elleni harc jegyében tették.
Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a valutaváltás is limitálva volt. Ha jól emlékszem dollárból talán hetvenet, euróból hatvanötöt lehetett váltani egy nap. Én euróval próbálkoztam az egyik kasszánál, ahol hosszas papírozás után a hivatalos árfolyamon nekem járó több, mint 4600 rúpiából mindössze két új kétezrest kaptam készhez, a többit különböző adó és mifene néven egész egyszerűen levonták. Ekkor azért elgondolkodtam rajta, hogy ha napi szinten így kell váltogatni, az elég nagy bukta lesz, de szerencsére később ezt a problémát már rugalmasabban meg tudtuk oldani.
Az indiai bankjegyekről annyit azért érdemes megjegyezni, hogy akármekkora katyvasz is kerekedik ki a pénztárcánkban egy hosszú út során, az ő valutájukat nehéz más országéval összekeverni, ugyanis az összes bankjegyükön a nagy Gandhi képe látható.
A Delhi repülőtér meglehetősen kulturált, világszínvonalú, itt még nincs jelen a hatalmas tömeg, tisztaság és rend van mindenhol. Innen könnyen jutunk el a nemrég épült szuper-metróhoz is, amely a repteret köti össze New Delhi központjával, néha a város alatt, néha afölött közlekedve. A metró pöpec, kényelmes és tiszta, és mivel helyi pénzben sokkal drágább ez a vonal mint a többi - bár így is csak 60 rúpia egy út (1 indiai rúpia = 4,5 forint) - itt még szintén nem kell számolnunk embertelen embertömeggel. A távot egy jó negyed óra alatt abszolválhatjuk ezen jármű igénybevételével.
Általánosságában is elmondható, hogy mivel jelentős számú metróvonal húzódik a főváros alatt, messze ez a leghatékonyabb közlekedési forma a városban, érdemes beruházni már az első napon egy kártyára és feltölteni azt pénzzel (itt is kártyás rendszer működik, mint a világ nagy részén). Óriási mennyiségű időt takaríthatunk meg magunknak, ha nem a tömött és szmogos utcákon próbálunk eljutni A-pontból B-pontba, hanem inkább a föld alatt.
A New Delhi Centrál állomástól egy kilométernyire volt a szállásunk, amit nem is volt könnyű megtalálni, főleg, mivel a google map és a booking oldala is teljesen más helyre tette a hotelt. Némi segítséggel azért sikerült odaérnünk. Út közben beugrottunk egy guru által üzemeltetett kajáldába, ahol 75 rúpiáért hatalmas adag Deluxe Talit ettünk. Az extrém csípős kaját percek alatt sikerült legyűrnöm némi könnyezés és orrfújás közepette. Itt jegyezném meg, hogy aki nem szereti a csípős, fűszeres ételeket, az igen rosszul jár Indiában, mert szinte minden kosztjuk ilyen. Hiába is próbálkozunk a pincérrel még a rendelés leadása előtt egyezkedni, hogy ne csípősen készítsék el az ebédünket, az ígéretek és esküdözések ellenére úgy is brutál erős lesz.
Az étkezések után általában egy kis tálkában ánizst raknak elénk az asztalra. Vegyünk belőle bátran, mivel igen hűsítőlég hat az égető táplálék után.
A csapvíz itt is csak külsőleg használható. Palackozott vizet bárhol vehetünk, 10-20 rúpiát kell fizetnünk egy másfél literes flakonért. Győződjünk meg a vásárlás előtt arról, hogy a palack kupakja gyárilag zárt állapotban van, csibészségek ugyanis előfordulhatnak, bár nem jellemző.
A szállásig érve érdekes kép alakult ki bennem Delhiről. Bár még csak két nagyobb utcát láttam a hatalmas városból, de egy kicsit olyan volt nekem, mint Katmandu és Las Vegas keveredése. A nyüzsgő sokadalom, bazárok, szolgáltatásukat áruló emberkék, a közlekedési morál és eszközök, az állatok az úton stb... teljesen a nepáli fővárost idézték, viszont mindez sokkal nagyobb, modernebb épületekkel, világító reklámtáblákkal volt fűszerezve. Újdelhi számomra megjelenésre abszolút kétarcú városrész benyomását keltette. Nappal nem igazán volt különleges és élvezetes, a sötétedés utáni Újdelhit viszont roppant érdekesnek és hangulatosnak találtam.
A szállásunkon rögtön megállapítottuk, hogy nagyjából a Nepálban már jól megismert színvonallal lesz itt is dolgunk, és dettó ugyanazon problémákkal. A meleg víz hiányát még meg is érti az ember, errefelé úgy látszik langymelegben fürödnek az emberek. Nincs is ezzel semmi baj, még egészségesebb is. Viszont nagyon sok olyan dolog van, ami sajnos az alacsonyabb igényességi szintről árulkodik. A foltosan megkapott lepedők és ágyneműhuzatok, amelyeken csak reméled, hogy joghurtfolt van és nem más. A vécék állapota, amiket állítólag kitakarítanak új vendégek érkezése előtt, mégis körbe vannak vizelve, a tükrökön pedig több hetes fogkrémköpetek száradnak. A dohos szag, a nem létező vagy csak nem nyitható ablakok, az éttermekben pedig a leevett abroszokon való megterítés borzolhatja a túl igényes európai utazó idegeit. Mindez körülbelül napi ötezer forintos szobaáron.
Azért sajnálatosak ezek a dolgok, mert a többségük még csak nem is pénzkérdés, egyszerű odafigyelésről és minimális igényességről lenne csak szó, hogy magasabb szintű szolgáltatást nyújtsanak vendégeiknek. Csak hogy ez őket nem igazán érdekli. A helyieknek ez megfelel, pár európai utazó véleménye meg kit érdekel errefelé.
Mivel Indiában járunk, így felejtsük el gyorsan azt a tévképzetet, hogy egy szállodai szobába majd félrehúzódhatunk a körülöttünk lévő világ elől. Az állandó dudaszó, a bulizó tömegek egy emelettel lejjebb-följebb, ordibáló vendégek, és az utcán falkaharcot vívó kivert kutyák csatájának hangja zavarhatják meg nyugalmunk. Ahol ennyi ember él, ott a privát zóna fogalma egy utópisztikus álomkép lehet csupán. Ha valaki csak csendben tud elaludni, akkor tömje jól meg zsebeit füldugókkal indulás előtt.
Ha szállást keresünk mindig nézzük meg előre a szobákat, a csillogás és pompa ugyanis legtöbbször a recepciónál véget is ér. Rákérdezhetünk a meleg vízre is, de mindig azt a választ fogjuk kapni, hogy van. A wi-fi szinte mindenhol alapszolgáltatás már. Néhol az ár a reggelit is tartalmazza, ezzel is foghatunk némi pénzt. Az adókról szoktak még elfeledkezni szólni, ami még pluszban megy rá a szobaárra. Tisztázzuk, hogy a megbeszélt összeg mindent tartalmaz-e, vagy jön még hozzá egy-két apróság. (A legtöbb helyen luxusadót is felszámolnak, ami már az abszurd humor kategóriáját súrolja)
Az első teljes napunk reggelén további két fővel bővült csapatunk, így indultunk el az egyik legnépszerűbb fővárosi turistaattrakcióhoz, a Red Fort-hoz.
A delhi Vörös Erődöt a Mogul Birodalom virágkora idején, a 17. században építtette Shah Jahan császár. Az erődkomplexum a főváros szerepét töltötte be 1857-ig, amikor a brit-indiai kormány az utolsó mogul uralkodót, II. Bahádurt száműzte. Később a Britek katonai támaszpontként használták, majd az indiai hadsereg ellenőrzése alá került az épület. Delhi egyik legfőbb turistalátványossága ma India szuverenitásának jelképe is egyben.
Az épületen és azon belül rengeteg, különböző építészeti stílus jegyeit fedezhetjük föl. A Mogul Birodalom fénykorára jellemző alkotás vörös homokkőből épült falai körülölelik a belső térben elhelyezkedő fehér márványból építtetett palotákat. Pompás fürdők, kertek, és háremek is megtalálhatóak voltak egykoron az erődön belül.
A közel egy kilométer hosszú és ötszáz méter széles erőd falain lőrések és bástyák találhatóak. A két kapu közül az úgynevezett Lahor Kapu a főbejárat, melynek nevezetessége, hogy ennél a kapunál kiáltották ki India függetlenségét, és itt húzták fel először a független India zászlaját.
Ötszáz rúpiáért tudunk bejutni az erődbe, ahol kellemes két órát tölthetünk. Sajnos a múzeumi rész tömve volt emberekkel ottjártunkkor, ezért csak végigrohantam rajta, komolyabban véleményt nyilvánítani erről nem tudok. Viszont a park nagyon hangulatos, ki lehet ülni a fűbe és még mókusokat is etethetünk a tenyerünkből. A delhiben élő mókuspopuláció igen jelentős, a különböző parkokban ezerszám fordulnak elő a kicsiny fürge teremtmények. Az utcán pedig bárhol kapni frissen pirított, fenséges ízű földimogyorót, így nem nehéz magunkhoz csábítani a szőrmókokat.
Amit én leginkább hiányoltam általában az indiai paloták és erődök meglátogatásánál az az, hogy a csodálatos építészeti remekművek legtöbbször üresen álltak. Inkább csak az épület szépségét, cizelláltságát lehetett megcsodálni, azt, hogy hogyan is voltak berendezve egykoron ezek a helyek, sok helyen csak elképzelni tudtuk.
Az erődtől nem messze találjuk a Jama Masjid-ot, India legnagyobb mecsetét, amelyet szintén Shah Jahan mogul császár építtetett 1644 és 1656 között. A vörös homokkőből és fehér márványból épült mecsetnek két, egyenként negyven méteres minaretje mellett három kupolája és szintén három pulpitusa is van, hogy az óriási tömeghez egyszerre három imám is beszélhessen. A mecset hatalmas udvarán több, mint 25 ezer hívő imádkozhat egyszerre.
A mecsetbe való belépést a turisták az oldalsó kapun tudják megoldani. Természetesen a cipőt kötelező levetni és kint hagyni az épület előtt. A belépés alapból ingyenes, fizetni akkor kell, ha fényképezőgépet is viszünk magunkkal az épületbe, ekkor 300 rúpia a tarifa (a bejáratnál ellenőrzés van). Aki nem kívánja világos zokniját a galambürülékkel tűzdelt kövezeten koptatni, textilpapucsot is vásárolhat 100 pénzért, amit később több helyen is felhasználhat még.
A naplementében igen jól nézett ki a mecset, ahol az önkéntes guide-ok egyből megrohantak bennünket. Egyébként sokan mások is megrohantak. Rendkívül népszerűek voltunk egész India területén főleg a mecsetekben. Tucatszám jöttek fotózkodni velünk a helyiek, igazi kuriózumnak számítottunk, pedig nem mi voltunk az első európai turista az országban. Mindig nagyon kedvesen megkérdezték, hogy fotózkodnánk-e velük, mi pedig rendszerint igent mondtunk.
A mecset után sétáltunk a környéken. Érdekes volt megfigyelni, hogy minden utcának van egy fő profilja. Az egyikben textilféleségeket árulnak, a következőben autóalkatrészeket (milliónyi dudát), a harmadikban étkezdék vannak, és így tovább... Az utcákon rengeteg a kóbor állat. Tehenekkel, zebukkal, kecskékkel, és kóbor kutyák sokaságával találkozhatunk.
Az út széli kajáldákban néhol hatalmas adag ételeket mérnek, érdemes bármit megkóstolni. A helyi konyha többnyire vegetáriánus, de húsos ételt is találhatunk egy-két perc keresgéléssel magunknak. A tejből készült édességeket itt is érdemes megkóstolni, ahogy egy pohár lassi-t is kötelező elfogyasztani (ki ne hagyjuk, mennyei!), ha már Indiában vagyunk. Finom még az egyenesen az orrunk előtt, cukornádból kipasszírozott ivólé, és a guajava nevű gyümölcsre is itt kaptam rá.
Sajnos az megint egy nehéz helyzet, amikor sorban állsz egy kifőzdénél, és az ott ücsörgő féllábú gyermek markolja meg a vádlidat pénzért könyörögve, ha elfordulsz pedig kéregető, szomorú tekintetű kislányokba botlasz, akik hosszúnak tűnő percek után sem hajlandóak leszállni rólad. Nagyon nehéz helyesen kezelni az ilyen helyzeteket. Természetesen a legjobb megoldás, ha hideg fejjel átnézel mindenen, de azért valahol mindenki emberből van, érzelmek nélkül elmenni ezen jelenségek mellett lehetetlen. Sokszor ideges az ember emiatt, de hátra csak nem csaphat visszakézből, hogy most már elég legyen!
A gyerekeket a szüleik küldik az utcára koldulni. Ha pénzt adsz, azzal támogatod ezt a fajta "rendszert" és a kislány holnap is kint lesz, és kéreget. Sőt, mivel ezt látja működő és követendő példának, körülbelül az egész életét jó eséllyel meg is lehet saccolni mivel fogja tölteni. De még ha adnál is valami aprót, India minden szegény emberét úgysem tudnád jól lakatni. Szelektálsz? Valakinek adsz, valakinek nem? Mi alapján? Lehetetlen ügy. És nagyon nem könnyű. Főleg, mert nehéz úgy megtenni száz métert sétálva, hogy valaki ne jöjjön és kéregessen. Szomorú, idegesítő, szívfacsaró, sajnálatra méltó, de ez van. A világ ezen problémáját nem te és nem itt fogod megoldani, ezt tudomásul kell venni.
Estére járt már, indultunk volna hazafelé metróval, amikor szomorúan vettük tudomásul, hogy a sor vége még a földfelszín felett kígyózik. Maradt a séta.
Hazaérve jó hír fogadott. Az egyik társunk jónak mondható árfolyamon tudott pénzt váltani. A bazárban ugyanis nem élnek a hivatalos szabályok, ha ügyes vagy bármennyi valutát beváltanak neked, csak az árfolyam a kérdés, amely minden kapualjban egyedien alakul. Érdemes tehát alaposan felmérni a terepet váltás előtt.
Előzetesen azt képzeltem az országról, hogy ekkora embertömegnél biztos nincs nagyon papírozás, hiszen felfoghatatlan mennyiségű adatot kellene bevinni a rendszerekbe, de ezzel nagyon mellé lőttem. A pénzváltásnál, telefonkártya-vételnél, vonatjegy vásárlásánál nyugodtan törődjünk bele, hogy minimum fél órás ügyintézéssel fogunk szembesülni, még ha minden papírunk kéznél van és érvényes is. Az ügyintézés hosszadalmas és fárasztó folyamat Indiában, és nem mindig látni a dolgok értelmét, hogy mi, miért is történik.
Delhi viszont pozitív csalódás volt számomra már az első teljes nap végén. Elismerem, negatív előítéletekkel érkeztem a városba, talán épp ez az oka, hogy pozitívan csalódtam benne. Delhi nem rossz hely. Oké, nyüzsi van és rengeteg a folyamatosan irritáló tényező, de olyasmi dolog, ami miatt utálni lehetne ezt a várost szerintem nem létezik. Egy ázsiai metropolisz, a maga bájával és bűneivel.
A következő nap első programja a turisták körében szintén nagyon népszerű Lótusz templom meglátogatása volt, amely a világ egyik leglátogatottabb építménye, rengeteg építészeti díjban részesült. Az épület egy szép kert közepén helyezkedik el, és egy hatalmas lótuszvirágra hasonlít, melynek kilenc fő szirma van, az épületen körül pedig szintén kilenc medence található.
Az épület kapui minden vallás tagjai számára nyitottak, bárki bemehet – persze csak mezítláb – és szigorúan csendben imádkozhat illetve meditálhat a belső térben. Természetesen fényképezni szigorúan tilos. A Bahai templomokra jellemző, hogy nincsenek benne szertartások, mindenki a saját vallásától függően betérhet és imádkozhat, nincsenek felekezeti korlátozások.
A legtöbb kultúrában a lótuszvirághoz különös jelentőséget társítottak. Indiában a virágok legnemesebbike. A hindu hit szerint Brahma is egy lótuszvirágból jött a napvilágra, de állítólagosan Gautama Buddha születését is egy lótusz adta hírül. A buddhizmusban a tiszta tanítás jelképe. A Hindu és a Buddhista hitben a lótuszvirágot ahhoz az emberhez társítják, akit nem érintettek meg a világ bűnei.
A következő célpontunk az innen nem messze lévő krisna templom volt. Egy nagyobb parkot kellett átszelnünk hozzá, hogy eljussunk az épületig. A parkban érdekes volt megfigyelni, hogy mennyi fiatal van, sokan a nemzeti sportot, a krikettet űzték, mások piknikeztek, játszottak vagy éppen csak aludtak egy fa árnyékában. Persze voltak itt is olyan gyermekek, akik ivóvizet árultak kis felárral, de legalább mégsem a koldulást választották.
A krisna templom számomra megint több érdekességet rejtett magában. Először voltam ilyesfajta szertartáson is, ezért néhány dologra talán illetlenül rá is csodálkoztam, de nagyon érdekes élménnyel lettem gazdagabb. A hely díszítettsége és a földöntúli boldogságot sugárzó, színes megjelenése mindenképpen pozitív benyomásokat tett rám.
Ingyen ételért is sorba lehetett állni, aminek elfogyasztása szintén emlékezetes marad számomra. Hosszú szőnyegeken, törökülésben ülve, kézzel fogyasztottuk el az ebédet, az előttünk, a földön pihenő tálcáról. Aki azt hiszi, hogy a kézzel evés könnyű mutatvány, azt ki kell ábrándítanom. Van egy adag rizsed, hozzá főzelék szerű dolgok, szószok (magyarán egy egyszerű Tali, annak aki ismeri mi az). Próbáld meg a tálcán lévő dolgokat kulturáltan elfogyasztani kézzel, és rájössz, hogy nem is olyan könnyű mutatvány ez. Legegyszerűbb, ha a rizzsel összevegyítjük a hígabb dolgokat, és masszaként próbálkozunk beharapni azt, bár a kéz- és fejtartás tökéletes technikáját még így sem sikerült ezen egyetlen alkalommal elsajátítanom.
Ezután jöhetett az egyik, általam legjobban várt attrakció. Elindultunk a vasútállomás felé, hogy az éjszakát kihasználva, egy hálóvagonban megpihenve eljussunk Jodhpur-ba. Soha nem aludtam még hálókocsiban, és miután az országban a mérhetetlenül hatalmas távolságok miatt meglehetősen nagy létjogosultsággal bírnak ezen járművek, így hol máshol is lehetett volna kipróbálni az utazás ezen módját a legautentikusabb formában, mint Indiában.
Szerencsére vonatunk Delhiből indult, így késéssel nem kellett számolnunk. A járatokra - az óriási tömeg miatt - hónapokra előre lehet leginkább jegyet venni, névre szólóan, vagy esetleg a turistáknak félrerakott pár tikettet sikerülhet megkaparintani. Nekünk volt foglalt jegyünk, így meg is találtuk névre szóló priccseinket elég gyorsan.
A vagonokban nincsenek külön fülkék, egy légtérben tartózkodik mindenki a kocsin belül. Az alsó és felső fekhelyek fixek, a középső lehajtható, attól függően, hogy ülünk-e vagy fekszünk. A vagonok két végében található az illemhelyiség, egy angolos és egy pottyantós többnyire. Kialakításának köszönhetően általában az utóbbi a sokkal higiénikusabb.
Az árusok meglehetősen gyakoriak a vonaton. Csáj-t (teát), ételt, ropogtatni valót árulnak leginkább, mindezt egyedi, ordibáló hangon reklámozva. Kegyelemből azért olyan éjfél és hajnali öt között ezt a szolgáltatást szüneteltetik. De éhen-szomjan nem halunk több órás járatkésés esetén sem.
Rövid beszélgetés után aludni tértünk. Ha igazán fáradt az ember, még egy indiai vonat hálókocsijában századmagával is gyorsan el tud aludni, az más kérdés, hogy tízpercenként fel is fog ébredni valami miatt. Síró csecsemők, csörgő mobilok, a rosszul záródó ablakokon süvítő fagyos huzat, a megállókban felszálló, hangoskodó csoportok nem hagyják többnyire, hogy mély álomba szenderüljön az ember.
Egyébként decemberben mindenképp elkél egy hálózsák a vonaton, mert tényleg kellemetlenül hideg tud lenni éjjelenként. Én sapkában aludtam és még a fejem köré is csavartam egy kisebb pokrócot, ahogy a helyiek is betakarják egész fejüket alvás közben.
Kalandos volt az éjszaka, de ezt szerettem volna megtapasztalni. Az alvás nem volt túl minőségi, de azért pihenten ébredtem reggel, a Jodhpur-i állomás előtt valamivel.
