Utazás Jerevántól Kazbegiig
Kicsi csapatunk úgy tervezte, hogy Jerevánból Tbilisibe buszozik, és onnan repül haza. Én még maradtam Georgiában egy bő hetet, és visszamentem a Kazbek hegy környékére, immáron egyedül.
Elérkezett a búcsú ideje, ez a nap volt az utolsó a közös programunkban. Kicsi csapatunk úgy tervezte, hogy Jerevánból Tbilisibe buszozik, és onnan repül haza, mivel ez lényegesen olcsóbb megoldás, mint az örmény fővárosból eljutni Budapestre. Nekem persze más terveim voltak, hiszen még volt nyolc napom a nyári pihenőmből, szóval miért is mentem volna haza, amikor egyetlen köpésre voltam a Nagy-Kaukázus meseszép csúcsaitól. Tervem az volt, hogy Georgiába, Kazbegi környékére megyek vissza, ott néztem ki magamnak pár trekkingútvonalat. Kicsit fájt a szívem a Svaneti régióért is, de az még egy nap utazásba került volna, viszont oda még úgyis visszatérek egyszer, ettől csak egyetlen dolog tarthat vissza, két méternyi föld a fejem fölött.
Az „átbuszozás” nem tűnt bonyolult dolognak, mivel ötven méterre laktunk a megállótól, ahonnan a kisbuszok indulnak. A két főváros közti nem elhanyagolható távolságért 6.500 drammot, azaz hozzávetőlegesen 3.900 forintot kellett fizetnünk. Aki repülővel utazik tovább az így megspórolhat akár negyvenezer forintot is. Sajnos a probléma ott kezdődött, hogy éppen előttünk ment el az előző busz, amibe becuccoltunk az pedig csak másfél óra múlva indult, így még volt időnk betérni egy közeli iszodába. Induláskor a sofőr közölte, hogy a hosszabbik úton megyünk, mivel az azeri határ felé vezető jobb minőségű úton volt már rá példa, hogy ki-ki lőttek egy-egy járművet.
Így viszont ismét utunkba eset a Vanadzor és Alaverdi között egyszer már megcsodált rész, amelyet előbb néznénk katonai terepjárók számára épített tesztpályának, mintsem országútnak, szóval a haladásunk olykor korlátozott volt. Én közben reménykedtem, hogy négy óra körül azért Tbilisiben leszünk, mivel még ezen a napon szerettem volna továbbmenni Kazbegi települése (hivatalos nevén Stepantsminda) felé, nem akartam még egy napot ellőni az utazgatással. Ahol lehetett mentünk persze, a vezetési morál semmiben nem tért el az addig is tapasztaltaktól. A pár hete még ijesztőnek tűnő száguldozás és előzések már szinte fel sem tűntek. Sofőrünk persze azért tett róla, hogy legyen új a nap alatt. Történt ugyanis, hogy Gábornál volt egy ördöglakat, amit az utazások közben sorra próbálgattunk, szórakoztunk vele. Na, valahogy ez az ördöglakat az örmény sofőr kezébe került, aki kilencvenes tempó közelében próbálta azt kinyitni. Na ez volt az a pont, amikor már az én szemeim is kikerekedtek. Hál' Istennek a lakat gyorsan kiesett a kezéből, így megfoghatta újra a kormányt bátor pilótánk. Ez az eset sokat elárul a kaukázusi sofőrök önbizalmáról.
Egyszer álltunk meg pihenni, gyakorlatilag a semmiben. További hosszadalmas buszozgatás után következett a határállomás, ahol az Örményországból való kilépés és a Grúziába történő belépés nem tartott tovább pillanatoknál. Itt valamiért a nevem nagyon megtetszett az egyik határőrnek, oda is szólt hölgytársának, hogy: „Attila”. Az elmosolyodott, és ennyi. Ők biztos értették, én meg örültem, hogy errefelé az átkelés ilyen vidáman és gyorsan megy. Ekkor már hittem benne, hogy időben Tbilisibe leszek, és lesz időm átérni a Didube station-be, hogy elkapjam még az utolsó marsrutkát Stepantsmindába. Így is történt.
Tbilisiben kiszálltunk a buszból. Elbúcsúztam a többiektől, akik még városoztak picit az esti hazaindulás előtt. Gábor elkísért még a metróval pár állomásnyit, neki pont erre akadt dolga, aztán egyedül maradtam. Ott, a metrószerelvényben, Tbilisi közepén.
Sokszor elképzeltem, milyen lesz majd ez a pillanat, amikor már csak magamra számíthatok egy olyan országban, akinek lakóival gyakorlatilag nem beszélek közös nyelvet. De semmi baj nem volt. Abszolút tudtam, hogy mit csinálok, és hogy mit akarok. Nem igazán volt bennem para. Ekkorra már úgy átitatódtam az utazás feelingjével, hogy úgy voltam vele, hogy lesz ami lesz, az mindenhogy buli lesz. Legrosszabb esetben nem az előre betervezett programok jönnek össze, hanem valami egészen más, de mivel Georgiában vagyok és egyedül, az biztos, hogy egyedi és emlékezetes napok várnak rám – így okoskodtam. Ami egyedül aggodalomra adhatott okot az az időjárási előrejelzés volt, amely esős napokat jósolt a Mount Kazbek környékére, aminek én egyáltalán nem örültem.
A metrószerelvényről leszállva a Didube Station-nél azonnal elkezdtem a Kazbegi járat felől érdeklődni. Természetesen először az ott dekkoló taxisokhoz küldtek. Rákérdeztem az áraikra, 100 lariért vittek volna a célomhoz, ami pontosan a tízszerese a marsrutkák viteldíjának. Én inkább megkerestem a buszomat, amit egy távoli szegletben meg is találtam. Általában nehezíti a helyzetet, hogy a marsrutka állomások és a helyi piacok össze vannak nőve a legtöbb helyen, így bitang sok ember kóvályog össze-vissza, nem tudhatod ki a sofőr, ki az utas, és ki az, aki csak épp ott vásárolgat. Kis idő után a sofőr is előkerült, bár a pénzt egy helyi managernek kellett kiszurkolni, gondolom ő lehetett ott a vállalkozó. Tíz larit kért, ami 1230 Ft. Ezt egy 175 km-es útért nevezzük barátinak. A kisbuszok itt ilyesmi árban mennek mindenhol az országban. Szóval anyagilag megéri a tömegközlekedést választani, bár fizikálisan bele lehet nyomorodni, főleg ha egyetlen nap leforgása alatt szeretne valaki eljutni Jerevánból Tbilisin át Kazbegiig.
Az indulásig még bőven volt idő, nagyjából pontban órakor indul egy-egy busz Stepantsmindába. Ez az utolsó busz volt aznap, a hat órási járat. Szerencsére ez a menetrend akkor is áll, ha nem telik meg a járat, nem kell a végtelenségig utasokat várni. Sofőrünk közben megkérdezte, hogy lesz-e hol éjszakáznom. Mondtam, hogy majd keresek valamit, semmi nincs előre megtervezve. (Egy harmadik fél, egy önkéntes grúz-angol tolmács segítségével meg is értettük egymást.) Kiderült, hogy a sofőrünknek van kiadó szobája, 25 lari (3.000 Ft) ellenében éjszakánként. Gyorsan belegondoltam, hogy este kilencre érünk fel a hegyekbe, amikor már nem biztos hogy én még majd akarok szállás után koslatni, na meg tavaly tízezerért aludtam éjszakánként Balatonfüreden, szóval pillanatnyi fejszámolást követően rögtön igent mondtam az ajánlatra. Gondoltam ha nem tetszik, másnap keresek majd másikat.
Közben hat óra lett és elindultunk Kazbegi felé. Ez volt az egyetlen olyan eset, amikor viszonylag kényelmesen utazhattam egy marsrutkán, mivel összesen hatan ültünk csak a járműben. Az út első része nem túl izgalmas, Anauriig leginkább semmi érdekes nem történik. Megy a busz, suhannak a kocsik. Anauritól viszont már kezd formát ölteni a táj és ez jobban leköti az ember figyelmét. Gudauri előtt álltunk meg egy ötperces pisiszünetre és forrásvizet tölteni. Ekkor jött elő bennem a para, mivel itt már szép fekete volt az ég alja. Sőt, mire a Jvari-hágóhoz értünk szakadt az eső. Nem ezt akartam látni.
Fél 9 után érkeztünk meg végül Stepantsmindába, ahol már szerencsére nem esett. A sofőr - miután kitette az utasokat - házig vitt, ahol a házinéni megmutatta a lehetőségeimet. Én a háztól különálló épületben lévő egyik szobát választottam. Volt saját konyhám ingyen kávéval, teával, vízforralóval és mindennel, ami egy konyhában dukál. Egyedül a fürdőn kellett osztozkodnom a szomszéd szobában lévő lengyel párral, de ez nem okozott gondot. A zuhanyzó itt is a „helyiségáztatós” modellből való volt.
Aki különböző pletykákból esetleg olyanokat hallott, hogy itt még pottyantós vécék vannak, annak kellemes meglepetés lehet, hogy a szállodákban és a legtöbb homestay-en is a nálunk megszokott angol vécé az uralkodó típus. Létezik még a pottyantós verzió is több helyen, például vendéglátóhelyeken, középületekben, nyilvános vécékben. A legjobb példa erre a Kazbegi főterénél található egyik vendéglátó hely, melynek kerti pottyantósának kicsiny ablakából egyenesen a Mount Kazbek 5047 méter magas, meseszép, havas csúcsát láthatjuk, amennyiben félretoljuk a vécépapírgurigákat. Viszont az itteni angol vécéknél megfigyelhető érdekesség, hogy gyakorlatilag az egész országban ugyan az a modell található, ami a minőségét figyelembe véve olyasmi összeesküvés-elméletek kidolgozására adhat okot, miszerint ebben az országban egy fontos embernek vécétartály-gyára lehet. Elég sűrűn kellett felnyitni a tartályok tetejét és kézzel igazgatni a „belső szerveket” a kielégítő működés reményében.
Sajnos wi-fi nem volt a szálláson, de egyébként minden igényem kielégítette az új, alkalmi otthonom. A háromágyas szobában bőven volt helyem pakolni is. Már ekkor gondoltam, hogy itt fogok letelepedni egész ittlétem alatt. Külön öröm volt a vastag takaró, mivel a hegyekben igen kellemetlenek tudnak lenni az éjszakák.
Gyors zuhanyozás után hamar le is feküdtem. Kis öröm volt még, hogy a négy napja tartó hasmenéses tünetek teljesen eltűntek, igaz ezen a napon kizárólag édes, szárazsüteményen éltem, amiből már eléggé be is sokalltam.