Varanaszi
Varanaszi joggal nevezhető India spirituális központjának. Milliók zarándokolnak el ide évente, hogy lefürödjenek a Gangesz szent vizében, vagy hogy itt várják ki, amíg a halál elragadja testüket.
Varanasziban meghalni kiváltságos dolog. Akinek testét itt égetik el, annak lelke megtisztul a bűnöktől és kikerül a samsara-ból, azaz a lét örök körforgásából, ezért évente hinduk milliói gondoskodnak arról, hogy a szent folyó partján égessék el elhalt testüket. Az egykoron Benáresznek is nevezett település a hinduk hét szent városának egyike, de talán mind közül a legszentebb.
Délután öt volt, mikor vonatunk befutott a Varanaszi állomásra. Tuk-Tuk-kal közelítettük volna meg a szállásunkat, amely a Gangesz partjától talán ötven méterre lehetett, de a gépjárművek egy szép nagy körben ki vannak tiltva a város központi részéből, így az utolsó kilométert már gyalog tettük meg, ismerkedve a hellyel.
Miután lepakoltuk felszerelésünket, vacsorázni indultunk. Sikerült találni egy remek éttermet az egyik sikátor-szerűségben, amely a kedvencünkké is vált itt tartózkodásunk alatt. Főleg azok kedvencévé, akik nem szerették a csípős ételeket, ugyanis itt kérésre valóban moderáltabban készítették el a helyi specialitásokat. Némileg ironikus, hogy az étterem pont a "Spicy Bites" nevet viselte.
Reggel arra ébredtem, hogy egy szent-menet halad el énekelve a szobánk ablaka alatt. Kimentünk a partra sétálni. Odakint köd volt, egész nap alig láttuk a napot, csak egy narancs színű korong haladt szép lassan az égbolton. Itt volt a leghidegebb indiai tartózkodásunk alatt, nap közben is maximum 15 fok körül volt a hőmérséklet.
Nem tudom milyen az idő általában Varanasziban, de ez a köd egy igazán különleges hatást adott az egyébként is misztikus helynek. Szerintem nagyon "egyben volt a kép", örülök, hogy így láthattam a várost és a szent folyó partját.
A folyóparton déli irányba kezdtünk sétálni, végig a ghatokon. A ghatok amolyan kisebb part menti lépcsős szakaszok, melynek sokaságából áll össze a folyópart a város mentén. Különböző ghatok különböző szerepeket töltenek be. Vannak olyanok, ahol ruhákat mosnak és teregetnek, más ghatoknál rituális fürdőzéseket vesznek a helyiek, és vannak a halottak testeinek elégetésére szolgáló ghatok is.
Meglepően kevesen voltak kint helyiek, talán a tél miatt. Viszont lehetett látni a parton szertartásokat végző és fürdőző férfiakat, valamint a ruhamosás menetét is megfigyelhettük.
Körülbelül másfél kilométert sétáltunk, mire elhagytuk a ghatokat. Itt egy tetőteraszon megebédeltünk. Ebben az időben jól esett a meleg csáj, ami az indiai tea. Időjárástól függetlenül érdemes kipróbálni, mert igen kellemes íze van. Elég sok fűszert kevernek bele, így egy sűrű állagú dolgot kapnak, amit tejjel öntenek fel. A kellemes ital nagy népszerűségnek örvend az országban, mi is rendszeres fogyasztói voltunk.
Ezután a sikátoros utcákban sétáltunk. A város ezen részében igen könnyű eltévedni. Szűk, kanyargós járatokon haladhatunk előre utunkon, nagyon viszonyítási pontunk pedig itt sincs.
Csapatunk hölgytagjai szóba elegyedtek egy sráccal, aki meg szerette volna nekünk mutatni, hogy készítik feléjük a különböző kelméket, ruhákat, anyagokat. Kíváncsiak voltunk, ezért meglátogattuk vele a kis, családi műhelyeiket. Az egyikben szőttek, a másikban a mintákat nyomták az anyagra, a harmadikban varrtak és így tovább. Hallhattunk bőven az anyagok minősége közti különbségről, és több érdekes részletet tudhattunk meg az esküvői ruhákról, azok készítéséről.
Végül egy nagy üzletben kötöttünk ki, ahol leültettek bennünket és csájjal kínáltak. Ekkor jöttünk rá, hogy tulajdonképpen egy termékbemutatón vagyunk, és amin eddig átestünk, az egy professzionálisan felépített üzleti fogás volt. A tulaj és az eladók mindenféle textíliákat vettek elő, mutattak be nekünk. Mi megcsodáltuk őket, tényleg szépek voltak, de vásárolni nem nagyon akartunk. Egyébként ahhoz képest, amennyiért idehaza vesztegetnének ilyen ruhaneműket, nem is volt drága a hely.
Délutánunk fő programja a Gangeszen való csónakázás volt. Észak felé indultunk, hogy a másik partszakasszal is megismerkedjünk. Itt nemsokára rá is találtunk az egyik olyan ghatra, ahol a halottégetéseket végzik. Próbáltunk közel férkőzni a parthoz, de csak annyira, hogy azzal még ne bőszítsük fel az ott gyászoló rokonságot.
Itt azért ért pár meglepetés. Először is, hogy milyen nagyüzemi módon folyik itt a hamvasztás. Legalább öt-hat máglya égett egyszerre, a halottakat pedig folyamatosan hordták erre a szakaszra. Amikor megérkezett ide egy szépen feldíszített és utolsó útjára bocsájtott test, először a Gangesz szent vizébe mártották, majd letették jobb híján a földre. Ekkor jött a második meglepetés, mégpedig hogy a part mentén, a gyászolók és a lángba borult testek között is tehenek mászkáltak, akik a halottakról lekerülő virágkoszorúkat és egyéb, számukra fogyaszthatónak tűnő dolgokat rágcsáltak. Még a kóbor kutyák is sorban álltak valamilyen ehető "lepattanóra" várva.
Egyáltalán semmiféle ünnepi jellege nincs a hamvasztásnak, külsőre úgy tűnt, mintha valóban csak egy darab húsként gondolnának az elhalt testére. Persze a gyászoló rokonság fejébe és szívébe nem láthattunk bele. Nyilván az is sokat számít, hogy a nők ki vannak tiltva a halottégetésről, hiszen a sírásuk hangja esetleg visszahúzná az elhunyt lelkét újra a földi körforgásba, ennek pedig épp az ellenkezője a cél. De azért érződött itt is, hogy mennyire másként állnak a hinduk a halál fogalmához, mint az általam jobban ismert keresztény kultúrkör tagjai.
Érdekességképpen kérdezősködtünk még a parton a tüzelő áráról, és hogy mennyibe kerülhet cakk-pakk egy test elhamvasztása itt, a legszentebb helyen. Miután a fa elég drága, így körülbelül negyvenezer forintnyi rúpiát kell félretennie annak, aki a földi maradványairól hasonlóképpen szeretne gondoskodni. A parton létezik már elektromos krematórium is, mely lényegesen környezetbarátabb és olcsóbb megoldás is. Viszont nem tudom, hogy egy igazán vallásos hindu ember számára mennyire lehet ez megfelelő alternatíva.
Egy test elégéséhez mintegy három óra szükségeltetik. Ezt követően a még esetlegesen épen maradt csontokat és nagyobb fadarabokat egyszerűen szétverik, majd a hamuval együtt a Gangeszbe lapátolják.
Persze itt semmi sem veszhet kárba. Külön legények szakosodtak arra, hogy a még csak egyszer égett, de még felhasználható fadarabokat kikotorják a vízből, ahogy sokan az elhaltakkal a vízbe kerülő értékeket is képesek "kibányászni", mint például egy aranyfog. Akárhogy is vizsgáltam, méltóságteljesnek egyáltalán nem nevezhető az elhalt testének utolsó útja.
A szent embereket, terhes nőket, gyermekeket és a kígyómarásban életüket vesztőket nem szükséges, illetve tilos égetni. Legtöbbjük elhalt testére egy követ kötnek, és egy csónakból adják át porhüvelyüket a szent folyónak. Ezért nem ritka, hogy a Gangesz vízfelszínén lebegő testekkel is találkozni lehet. A legtöbb testrészt és csontot viszont a túlpartra mos ki az áramlat.
A csónakázás a ghatok északi végében ért véget, itt szálltunk partra és szép lassan elkezdtünk visszafelé sétálni. A halottégetésre a partól is ránéztünk, de ismét nem szerettünk volna tolakodóak lenni és bárkit megzavarni gyászában, így sokáig nem leskelődtünk. Egyébként is volt ott valami, amitől tényleg kellemetlenül éreztem magam, méghozzá a halottégetéssel járó szag. Ez az, amiből a csónakban nem kaptunk. Véleményem szerint egyszer az életben ezt sem árt megtapasztalni, de nem kívánja többet érezni az ember.
Sétáltunk tovább a sikátorokban, amikor egy konditermet hirdető reklámtáblára figyeltem föl. Régebben sokat jártam edzeni, ezért gondoltam megnézem, hogyan néz ki egy helyi terem. Kigyúrt fazonokkal nem nagyon lehet találkozni errefelé, ez külön aktuálissá tette a teremvizitet.
A hely már maga fura volt. Egy kis szobácskába kellett fellépcsőzni, ahonnan az edző rész lefelé nyílt. Több elemet mélységű volt a terem, bár nagyon pici helyiségekkel. A berendezés ezer éves volt, tehát még hatékony felszerelésekből állt. Lent két srác húzódzkodott épp. Lejattoltunk, majd beszálltam én is két kör erejéig, mivel ez a gyakorlat mindig is nagy kedvencem volt. Izomlázam nem lett, de jó móka volt egy indiai teremben "gyúrni".
Sötétedés után egy szertartást is megfigyelhettünk az egyik ghatnál. Míg az esemény tartott, többen is jöttek áldást osztogatni. Miután megkaptam a pontot a homlokomra és a jókívánságokat egy szent embernek kinéző egyéntől, már tartotta is a markát a jussáért. Én a helyzetet remekül kezelve odébb álltam, nem hagytam lehúzni magam, bárhogy is kiabált nekem a kéretlenül áldást osztogató figura. Az egyik társam szeretett volna némi aprót adakozni, de a szent-ember visszautasította a tíz vagy húsz rúpiás bankjegyet, és az előtte lévő tálcán fekvő százast mutogatta goromba, már-már agresszíven követelődző hangnemben.
Sajnos ezek az emberek kegyetlenül kihasználják a jószívű, engedékeny és magáért kiállni nem annyira tudó utazókat. Az életben fontos dolog, hogy tudjunk nemet mondani, Indiában az "életben maradáshoz" elengedhetetlen. Legalábbis ahhoz, hogy pár nap alatt ki ne semmizzenek minket teljesen az utcán a pénzünkre vadászó helyiek.
Nagyon nehéz megítélni kivel létesítsen az ember kontaktot és kivel ne, mivel vannak akik tényleg csak üdvözölni szeretnének és pár szót váltani, és vannak akik körmönfont módon lehúzni. Ha valaki adni szeretne valamit, vagy valamilyen szolgáltatást nyújt, az biztos, hogy a pénzünkre hajt. Tehát ha egy srác odajön hozzánk egy cipőkefével és megkérdi, hogy honnan jöttünk, akkor már a gyors válaszadás közben vagy az helyett húzzuk el a csíkot, mert később csak nehezebb lesz.
Egyébként a "Honnan jöttél?" kérdés a leggyakoribb, amit nekünk szegeznek errefelé. Erre bármit is feleljünk a válasz az lesz, hogy "Aaahhhh... Nice Country!". Szlovákiától Lichtensteinig mindennel bepróbálkoztunk heccből, így tudtuk meg, hogy Európában kizárólag szép országok vannak.
Másnap reggel hat körül kutyák csatározására ébredtem, így kimentem a partra szétnézni, hátha belefutok valami eseménybe, de a ghatok környéke ezúttal is ritkás volt. Hideg volt és köd, más évszakokban gondolom nagyobb élet van a parton reggelenként.
Ami meglepett a Gangesszel kapcsolatban, hogy láttunk egy srácot nem csak, hogy horgászni, de még a kapását is megcsodálhattuk. Ezek szerint van élet a szent folyóban, ezt nem gondoltam volna az eddigi tapasztalataim után. A coli baktérium szintje ugyanis az egészségügyi határérték mintegy százhúsz-szorosa. Nem is csoda ez, hiszen a halottak tetemétől kezdve a fürdőző állatok piszkán át a szennyvízig minden ide ömlik.
Délelőtt elindultunk Sarnathba, a Buddhisták egyik szent helyére, ahol időszámításunk előtt 528-ban Buddha - megvilágosodása után - elindította a Tan kerekét. A település nincs messze Varanaszitól, pár kilométer csupán, amit pontosan elég is volt kibírni a tömött buszon. Egy-egy fél órás buszozás alkalmával - amennyiben csak állóhelyünk van - akaratlanul is végigpróbáljuk a fél Káma-szútrát, és még csak a parterünket sem magunk választjuk.
Elsőként az itt található kis múzeumba tértünk be, ahol már a bejáratnál újra összetalálkoztunk a furmányos indiai észjárással. Az értékmegőrzőbe szerettük volna hagyni a cuccainkat, ahol is a vízzel és folyadékkal teli flakonjainkat kivetették a táskáinkból, azokat nem hagyhattuk a szekrényben. Amikor rákérdeztünk miért, megmagyarázni nem tudták, talán csak mert kifolyhat a szekrényben és elázhatnak a cuccok. Így tehát pár táska védelmének érdekében magunkkal vittük innivalónkat, hátha pár, ezer évesnél is régebbi műemléket, szobrot öntünk le a folyadékainkkal véletlenül. Okos.
Miután bejártuk a kis múzeumot, ahol Gábornak köszönhetően sokat hallhattunk a Buddhizmusról, átmentünk Sarnath megmaradt romvárosának központi területére a Deer parkba.
A hely legfőbb látványossága a Dhamekh-sztúpa, amelyet a legendák szerint azon a helyen emeltek, ahol Buddha első prédikációját tartotta öt tanítványának. A helyiek közé csapódva mi is megkerültük párszor a híres építményt.
Innen nem messze terül el az időszámításunk előtti harmadik századi Dharmarádzsika-sztúpa. Ezt Ashoka király építtette, Buddha földi maradványai számára. A romkertben kisebb kolostorok és templomok is találhatóak, itt lelünk rá Ashoka király egyik oszlopára is, mely ma India hivatalos jelképe.
Sarnath bővelkedik a buddhista templomokban, melyből párat közelebbről is szemügyre vettünk. Kellemesen el lehet sétálgatni errefelé is, a népsűrűség érdekes módon szinte már európaias. A vallási helyeket összekötő utcákon tudunk ételt, italt és ajándékokat is vásárolni.
Miután visszatértünk Varanasziba, még egy utolsót kajáltunk a kedvenc éttermünkben, majd elindultunk az éjszakai vonatunkhoz az állomásra. Azt hiszem mind közül Varanaszi volt az a város, amely a legnagyobb hatással volt rám Indiában.
Létezik két olyan szó, amelyet az állomásokon, pályaudvarokon nem akar kiírva látni az ember. A "Delay" és a "Cancelled". A "késés"-hez már volt szerencsénk, és csak azért, hogy teljes képet tudjunk alkotni az indiai közlekedésről, ezúttal a "törölve"-jelentését is megismerhettük.
Nem vagyok vasúti szakértő, fogalmam sincs róla mi kell ahhoz, hogy egy komplett vonatjáratot töröljenek, de megtették, mégpedig pont a miénkkel.
A jegyek árát visszatérítik ilyen esetben, de semmilyen más kárpótlásról, semmiféle kompenzációról nem gondoskodnak. Tehát ha másnap indult volna a repülőnk hazafelé, a nemzeti vasúttársaságtól még ma is Indiában lennénk. A megoldás ilyen esetben teljesen egyéni, magyarán mindenki csináljon, amit akar, mindenki saját gondja, hogyan jut el A-ból B-be. Szóval ha határidős dolgunk van, ne támaszkodjunk a vasútra.
Gondolkodtunk mi lenne a jó megoldás. Ha visszaváltottuk volna a tiketteket sem lettünk volna beljebb, így ismét inkább egy későbbi vonatot néztünk ki magunknak, azt viszont tudtuk, hogy azon szinte semmilyen hely nem lesz.
Így is volt. Felszállás után hiába is keresgéltünk szabad priccseket, sehol nem találtunk. Viszont ekkor jött egy kedves helyi fiatalasszony, aki összehúzódott egy fekhelyre férjével, hogy csapatunk egyik hölgy tagja legalább lepihenhessen. Majd jöttek az "üzletemberek", akik 200 rúpia ellenében gyakorlatilag eladták fekhelyüket.
Nekem maradt a padló és a kartondoboz, amin még aludni is lehetett volna a fekvőalkalmatosságok közé becsusszanva, de mivel a lábam kilógott a folyosóra, gyakran ébredtem arra, hogy lépkednek át rajtam. Két esetben egy-egy kalauz ébresztett fel, akiknek ott kellett elmondanom hányattatott sorsom történetét, hogy békén hagyjanak.
Később az egyik priccs szélére ülve tudtam beszunnyadni, miközben próbáltam minél jobban bebugyolálni magam a hálólepedőmmel. Reggel volt már, amikor egyik társam felébredt és átadta fekhelyét. Ekkor jött el az én pillanatom az alvásra.
Dél előtt ébredtem meg valamivel, és örültem, hogy lassan Delhiben leszünk, hisz délre jósolták a megérkezést. De mivel egy nappal utazásunk előtt volt egy baleset ezen a szakaszon a hideg miatt, így a mozdony vezetője nem volt hajlandó ötvennél többel haladni biztonsági okokból. Így viszont bőven volt időnk a helyiekkel való cseverészésre, míg végül 19 órányi kalandos vonatozás után leszállhattunk a Delhi Central állomáson.
A gyarmati időknek köszönhetően egyébként igen jól kiépített közúti- és vasúthálózata van az országnak. Kis szépséghiba, hogy a világ negyedik legkiterjedtebb vasúti hálózatával rendelkező országában négy, különböző szélességű nyomtáv is létezik, ezért az utazóközönségnek gyakran kell átszállnia.
