Irány Kazbegi!
Visszatértünk a Nagy-Kaukázusba, ezúttal Kazbegi környékére, ahol fantasztikus táj és remek kirándulások szerepeltek a programban. Bár a régió jóval turistásabb, mint Svaneti-felé, a hegyekben trekkingelve itt is megannyi csodára bukkanhatunk.
Következő reggel nekiindultunk újra a hegyek felé, ezúttal Kazbegi irányába. Első pihenőnk Mtsketában volt, ahol kicsit piacoltunk majd meglátogattuk a Jvari kolostort, ahová pár napja már idő hiánya miatt nem tudtunk eljutni. A Jvari egy sziklás hegytetőn áll a Mtkvari és Aragvi folyók torkolatánál, mesés kilátással Mtskheta városára. Nevének jelentése: „A kereszt temploma”. Elrendezésével sok templomnak szolgált mintaként Georgiában. Az épületkomplexum ma is fontos zarándokhely Szent Nino keresztjének maradványai miatt. Nemrég, a 600 körül épített kolostor felkerült a veszélyeztetett világörökségek listájára is.
Innen tovább folytattuk az utunkat a grúz hadi ösvényen északnak. Ez az út Tbiliszit és Vlagyikavkazt köti össze. Bár Georgia és Oroszország több, mint 700 kilométeres közös határszakasszal rendelkezik, ez az egyetlen szárazföldi út a két ország között. Igaz, ha megnézzük a két ország közös határ menti régióit, akkor olyan területeket találunk többek között, mint Csecsenföld, Dagesztán és Ingusföld, mindemellett pedig ott vannak a Kaukázus óriási hegycsúcsai amelyek szintén nem könnyítik meg az átkelést.
Következő megállónk Anaurinál volt. Itt is meglátogattuk a helyi kolostort, amely szomszédságában egy hatalmas víztározó van. Elég látványos összképet nyújtanak így, egymás mellet elhelyezkedve. Az építmény tökéletes példája a gyönyörű grúz építészetnek, még ha a háttérben egy modern víztározó helyezkedik is el. A komplexum két templomot is tartalmaz. Itt sikerült belefutnunk egy esküvőbe is. Az ifjú pár ruházata nem tért el attól, mint amihez a szemünk idehaza hozzászokhatott, a szertartás végignézésére már sajnos nem volt időnk. Viszont az erőd bástyáiba fel lehetett mászni, ahonnan megint csak remek kilátásban gyönyörködhettünk.
Georgia a „panorámák” országa is lett nálam. Egyik titka ennek a sok, magas hegy, amelyekről szédítő élmény néha a távlatokba nézni, a másik pedig a nagyon gyönyörű környezetbe épített kolostorok, amelyekből általában megint csak ritka szép kilátás tárul elénk.
Anauritól északnak haladva már nem igazán érdemes az embernek pihentetnie a szemét, ugyanis innentől kezdve már egészen érdekes a táj, lassan kezdünk felkanyarogni a hegyek közé. Gudauri turistavárosánál még megálltunk egy rövid pihenőre. Később, amikor már egyedül túráztam, összefutottam két izraeli hölggyel, akik 15 lariért (1.800Ft) tudtak itt megszállni, mivel ez a város egy síparadicsom télen, nyáron viszont kiesik minden látványosságtól, így relatíve olcsó hely. Persze így mindenhová utazniuk kellett, ami viszont ha nincs bérelt járműved, elég nagy szívás tud lenni errefelé.
A következő látványosság a Jvari-hágó volt. A majd 2400 méteren elhelyezkedő hágóról mesebeli kilátás tárult a szemünk elé. Van ott egy Orosz-Grúz közös emlékmű, amely egy kört formáló, leginkább vasbeton kilátó, érdekes festményekkel körben a belső oldalán. A hágó felett siklóernyősök repkedtek. Itt újra elkapott a szabadság érzése, ami általában a hegyekben jön rám. Valahogy szeretem azt az érzést amikor egyszerre vagyok pici és óriás. Sokszor, amikor az ember hosszú utat tesz meg egy hegyre (mint később a Mount Kazbek túrámnál), amikor eléri a célját óriásnak tűnik a saját szemében, hiszen nem kis sportteljesítményt rak le az asztalra, amire büszke is lehet. Viszont a hegyek és a dimenziók olyan roppant hatalmasak, hogy egyben hihetetlen picinek, jelentéktelen porszemnek is érzi magát az ember. Ez az érdekes kettősség valamiért számomra ad egy különleges szabadság és boldogságérzetet. Amikor ott állok több ezer méter magasan, bámulom a felfoghatatlanul hatalmas teret, érzékelem a bőrömön a napfény sugarait és a szellő simogatását, na akkor érzem igazán, hogy élek. Ez egy olyan érzés, amit számomra eddig semmi más nem adott meg. Ez a totális szabadság érzése.
A hágótól nem messze vannak vaskirakódásos sódombok is, ahol pezsgős forrásvizet is lehet kóstolni. A vizet bárhol bátran lehet fogyasztani az országban. Csapból, köztéri kutakból, forrásból, vízesésből, de még tiszta vizű patakból is ittam, talán csak útszéli pocsolyából nem fogyasztottam kint tartózkodásom alatt, és soha nem volt semmi bajom. Nemzetközi szinten is híres ásványvizeik vannak a grúzoknak, például a Borjomi víz, amellyel bármely boltban találkozhatunk szinte. A helyiek esküsznek rá, hogy van attól jobb is, csak ennek a legjobb a reklámja. Én ezt nem tudom megítélni, nem igazán rajongom a palackozott vizekért. Csak azért vásárlom néha őket, hogy legyen üres palackom, amit később megtölthetek.
Továbbhaladva az orosz határ irányába végtelennek tűnő kamionsorba futottunk, melyek a határátlépésre várnak, olykor heteket. A kamionokat Sioni-ig engedik, onnantól kezdve csak egyesével mehetnek tovább a határátkelőhöz. Az egyik társunk vette a fáradtságot, hogy megszámolja hány kamion várakozik itt épp, 248-ig jutott.
Hosszú út után érkeztünk meg Kazbegibe, vagy ahogy hivatalos nevén nevezik a települést, Stepantsmindába. A körülbelül 2000 lelket számoló városka a Terek-folyó partján, Tbiliszitől 175 km-re helyezkedik el. A tengerszint felett 1740 méteres magasságban fekvő települést hideg, hosszú telek és langyos nyarak jellemzik. A festői helyen elterülő város a Magas-Kaukázus központja a túrázást és a hegymászást kedvelő emberek számára. Elég turistás a hely, sok az építkezés is a környéken, így kevésbé szép összképet mutat, mint a Svaneti régió. Az árak a tengerszint feletti magassággal együtt nőnek, így itt is kb magyar árakon tudunk élelmiszerhez jutni. A szállás viszont olcsón kifogható (25 lariért voltam itt később, kb 3000Ft/éj).
A település elején, egy vadi új épületben szálltunk meg. Külön öröm volt számomra, hogy az ablakból a Mt. Kazbek csúcsát lehetett látni. Még ezen a napon megcsináltuk azt a kisebb túrát, amit már tényleg hónapok óta izgatottan vártam: felsétáltunk a Gergety Trinity (Szentháromság) Templomhoz. A 2100 méter magasan fekvő zarándokhelyhez egy majd 500 méteres emelkedőt megmászva jutottunk fel. Az út maga gyönyörű. A város túloldaláról már látni lehet az ösvényt, amin haladni kell fel, a hegyre. Ha valaki gyalogolni szeretne és nem autóval vagy lóháton (50-50 lari) szeretné megközelíteni a templomot, annak nem az erdős rész felé vezető csapást ajánlom, mivel az folyamatosan az autóutat keresztezi, ahol nagy a forgalom és nem is igazán szép hely, hanem inkább a félig lerombolt Svan-torony melletti csapást. Arra gyönyörű az út felfelé, és kizárólag csak gyalogosokkal illetve tehenekkel találkozhat az ember út közben. Sétatempóban a városból kb 1 óra az út feljutni a templomig, amit lényegesen gyorsabban is abszolválni lehet, ha valaki kicsit kilép. Persze számolni kell azzal, hogy ha először jár erre az ember, akkor ha nem is lihegni, de a tájban gyönyörködni úgyis megáll száz méterenként. Nem is igazán kell errefelé sietni, érdemesebb sokkal inkább kiélvezni a látványt.
A „csúcsra” érve megpillantottam a templomot, amelynek elsősorban az elhelyezkedése a kuriózum. Maga az épület és a különálló harangtorony története is a 14. századig nyúlik vissza. Veszély esetén az értékes relikviákat ide hozták megőrzésre Mtskheta-ból, többek között Szt. Nino keresztjét is, akinek a személyéhez kötik a kereszténység felvételét Georgiában. A Szovjet időszakban a vallási szolgáltatásokat betiltották, de a templom megmaradt az ország egyik legvonzóbb idegenforgalmi célpontjának. Most már újra végeznek itt szertartásokat is, aktív élet folyik odafönt.
Természetesen az egyik első dolgom volt kiállni a templom pereméhez, Stepantsminda városa „fölé”. Maga a kép már beleégett az agyamba, annyit nézegettem az elmúlt pár hónapban az itt készült fotókat a neten, és most itt voltam és a saját szememmel láthattam azt, amiről eddig csak álmodoztam. Hihetetlen volt! Szívesen leírnám a látványt, és hogy mit jelentett nekem akkor ott állni, abban a pillanatban, de ez az, amit szavakkal úgy sem tudnék átadni. Ez is egy amolyan soha vissza nem térő pillanata volt az életemnek, amit örökre a szívembe zártam.
Nyugat felé fordulva sem volt rosszabb a látvány: A régió ikonikussá vált jelképe, a Mount Kazbek havas hegycsúcsa mosolygott rám, amely a maga 5047 méterével az ország harmadik legmagasabbja. Sokan nem értik, hogy mit lehet szeretni egy hegyben, főleg már az ilyen sziklás-havas monstrumokban, de nekem az ott szerelem volt „első látásra”. Van valami lenyűgöző ezekben a masszívumokban. Talán csak maga a látvány, a rácsodálkozás élménye. Talán a méretei, amit addig fel sem fog az ember, amíg meg nem próbálja egyszer megmászni, vagy csak egy darabig felmenni rá. Karnyújtásnyinak tűnik a távolság a csúcsig, de ha nekivágsz, még több órányi menetelés után is pontosan ugyan ekkorának látod a távolságot magad és a hegycsúcs között, és akkor realizálódnak benned igazán a dimenziók, amik körbe vesznek.
Amikor pár napja jöttünk le a Svaneti-régióból és kisebb bemutatkozást tartottunk a buszon, én valami olyasmit merészeltem mondani, hogy ha semmi más nem történik velem ezalatt az egy hónap alatt, csak amit az első két napon Mestia környékén átéltem, nekem már akkor megérte elutaznom ide. És azóta eltelt még 5-6 nap, telis-tele új élményekkel, kalandokkal, felfedezésekkel. És most mindennek tetejében még itt volt nekem ez a látvány is. Újra csak teljes boldogság.
Később a településre már igazán éhesen tértem vissza, jól esett a bőséges saslik-krumpli-kóla kombó vacsorára. Mondhatni igazán jóízűen zárult a hosszúra és élménygazdagra sikeredett nap.
A másnap reggeli ébredéskor első dolgom volt természetesen kinézni az ablakon, megvan-e még a Mt.Kazbek. Örömmel nyugtáztam, hogy nem csak hogy megvan, de élesen és kristálytisztán látni is. Ez az apróság meg is adta az „alapmosolyt” az arcomra.
Erre a napra túrázgatások voltak betervezve Stepantsminda környékén. Először észak felé néztünk szét, Gveleti irányába, ahol meglátogattunk két vízesést is. Ragyogó idő volt, élmény volt sétálni a gyönyörű környezetben, majd céljainkat elérve lemosdani a vízesésekben. Szép hegyek között, érdekes növényvilág, színes virágok és sok-sok pillangó színesítette utunkat. Kicsit be voltunk tojva a medvetalpaktól (okulva magyar barátunk történetéből), ami elég nagy számban van jelen a nedves területek körül, de végül senkinek nem lett ebből problémája. Nagyon jól kitaposott ösvényeken haladtunk, igazából nagyobb megerőltetés nélkül bebarangolható ez az egymástól nem túl messze eső két hely. Ha valaki szereti a szép és érdekes köveket, ezeknél a vízeséseknél marékszámra találhatóak ilyenek. Én is gyűjtöttem jó párat. Bár azt nem tudom, hogy melyik micsoda – az ásványokhoz sajnos nem értek – de jól néznek ki, és emléknek tökéletesek a helyről.
Ezután lecsekkoltuk a Grúz-Orosz határállomást is, amolyan „ha már itt vagyunk” jelleggel, majd Stepantsmindától délre vettük az irányt, és a Toti névre hallgató vízesést néztük ki célunkul, majd az a fölött magasodó hegy csúcsát. A vízesésig sima volt az út. Elég pofás kis vízesés volt ez a Toti. Nem ez volt a legnagyobb, viszont ez tetszett a leginkább a mai három közül.
A vízesést követő szakasz több túrázót is plusz energiabedobásra késztetett, itt ugyanis már csak egy darabon volt tovább kitaposott ösvény, utána csak próbáltunk egyenesen a hegy teteje felé menni, a legelfogadhatóbbnak vélt irányba. Az emelkedő is jelentős volt, amit le kellett küzdeni, bár rutinosabb túrázóknak nem okozhat problémát. Számomra a „kellemes elfáradás” kategóriájába tartozott. A csoportunk elég vegyes volt, fiatalok és idősebbek egyaránt voltak közöttünk, ahogy tapasztaltabb túrázók és olyanok is, akik most ismerkedtek ilyesmivel egyáltalán. Mindenki becsületére legyen mondva, hogy a nehézségek ellenére, ha kisebb lemaradással is, de abszolválták a távot. Plusz nehezítést jelentett út közben, hogy egy pásztorkutyát is kaptunk a nyakunkba, aki a közelben lévő birkanyájat őrizte, és bizony kicsit meg is kergetett a rohadék. A Kaukázus minden lénye maximálisan békés és barátságos típus, egyedül a pásztorkutyák azok, akiket érdemes száz méteres körben elkerülni, ezek ugyanis felettébb agresszívek tudnak lenni. Nem árt, ha van egy darab kő ilyen esetekben a kezünk ügyében.
A hegytetőre felérve aztán kicsit kifeküdtünk, fotózkodtunk, és élveztük a kilátást. Ez is egy olyan hely volt, ahol órákat el lehetne időzni. Elterülni a zöld fűben, a rengeteg sárga, kék és lila virág között, akár csak szunyókálni egyet, vagy egy jó könyvvel kiülni az egyik szikla szélére és olvasgatni, lapozás közben pedig egy kicsit felnézni a körülöttem lévő panorámára. Érdekes látvány volt, ahogy a szemközti hegyek között elterülő völgy mintha csak egy folyosó lett volna, amiben sorra sorakoztak előttünk a települések, melyek végtelenül közelinek tűntek egymáshoz, pedig valószínűleg, ha rászánnánk magunkat, órákat kellene sétálni, hogy végighaladjunk azon a négy-öt falucskán. A gyönyörű napsütéssel, a zöld hegyek és a havas csúcsok látványával egyszerűen lehetetlenség volt betelni. Szép volt. De errefelé minden szép. Lehet azért tetszett ez ennyire nekem, mert számomra ezek a dimenziók egy teljesen új világot nyitottak meg. Georgiában rengeteg csodálatos dolog van, de a hegyek valahogy egészen különleges hatással voltak rám.
A lefelé út aztán ismét csak kalandosra sikeredett, amíg elértük az ösvényt. Főleg, hogy egy másik utat választottunk a visszatéréshez, nem amin felfelé mentünk. Bár látszólag csak egy egyszerű hegyoldalban kellett leereszkedni, azért a térdig érő növényzetben, egyenetlen talajon, meredek lejtőn nem úgy halad az ember. Eléggé szétszóródott a csapatunk, de odalent természetesen bevártuk a mezőny második felét.
Nap vége felé közeledve még ellátogattunk a közeli Sno településre, ahol megnéztük a pátriárka rezidenciáját (amely egyértelműen nem a mértékletességet tükrözi), és felmásztunk egy svan toronyba is.
Ez a nap is jó hangulatban telt. Remek kis túrákat tettünk, amik tökéletesek egy rövidebb ott tartózkodáshoz.
Kazbegi környékét kicsit más szemmel is vizslattam itt tartózkodásunk alatt, mivel tervben volt, hogy az örmény út után (a plusz egy hetemben, amit egyedül fogok a környéken tölteni), ez a vidék lesz az, ahová visszajövök pár trekkingutat megcsinálni. Ezért már most próbáltam „betájolni” magam a környéken, és felfedezni, hogy mi - hol található a településen. Ez a két nap tökéletes ráhangolódás volt, a másfél héttel későbbi terveim megvalósításához.
